Mi tartotta vissza a szövetséges hatalmak vezetőit attól, hogy megpróbálják elérni, legalább a front megérkezte előtti utolsó hónapokban ne működhessen tovább az auschwitzi haláltábor? Pedig már 1944. június közepén minden szükséges információ a birtokukban volt. Ekkorra jutott el ugyanis az Egyesült Államok vezetőihez az a mindaddig legteljesebb bizonyítékgyűjtemény, az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv (HVG, 1995. február 4.), amelyet két, a haláltáborból még az év áprilisában megszökött szlovák zsidó készített magyar hitsorsosaik figyelmeztetésére. Ez nemcsak a még létező kételyeket oszlathatta volna el a szövetséges hatalmak vezetőiben a németek "végső megoldásának" természetét illetően, hanem bőséges információkkal is szolgált volna egy katonai akcióhoz. De addigra az amerikai légierő rendelkezésére álltak az auschwitz-birkenaui táborról készült első légi felvételek is. Mégsem történt semmi.

Légi felvétel a táborról 1944  nyarán © AP

A tétlenség hátterét kezdte feszegetni negyedszázada David Wyman amerikai egyetemi tanár. 1944. május közepén indultak el a halálvonatok Magyarországról Auschwitz irányába, ezért a vita arról folyt: talán még a következő hónapokban is lehetett volna tenni valamit a több mint 400 ezer odahurcolt magyar zsidóért. Annál is inkább, mivel ezekben a napokban - derül ki Martin Gilbert angol történész e kérdésben alapműnek számító, Auschwitz és a szövetségesek című, 1981-es monográfiájából - több zsidó szervezet is egészen konkrét javaslatokkal bombázta a washingtoni vezetőket, például hogy mely vasútvonalak lerombolása javíthatna a helyzeten. A válasz azonban szinte minden esetben az volt, amit mások mellett John J. McCloy amerikai hadügyminiszter-helyettes is kijelentett júniusban: "Az áldozatoknak a leghatékonyabb segítség a tengelyhatalmak mihamarabbi legyőzése lesz, amihez azonban a rendelkezésünkre álló összes erőforrásra szükség van."

Tény, hogy az 1944. júniusi normandiai partraszállás utáni időszakban az angolszász vezetők a harcok igen gyors befejezésében reménykedtek. Ámde a szövetséges hatalmak nem 1944 nyarán szembesültek először a haláltáborok szörnyűségeivel, ezért valójában lett volna idő a közbelépés megszervezésére. Mint azt Holokauszt című munkájában Karsai László történész néhány éve részletesen kimutatta, a brit és az amerikai vezetőknek már 1942-ben - vagyis abban az évben, amikor az áldozatok döntő része elpusztult a megszállt Lengyelország területén - bőséges, igaz, sokszor ellentmondó információik voltak a "végső megoldás" gyakorlatáról. Ezt bizonyítja az is, hogy Anthony Eden brit külügyminiszter 1942. december 17-én a londoni képviselőházban felolvasta a szövetségesek nyilatkozatát, melyben elítélték "a hidegvérű megsemmisítés bestiális politikáját", a képviselők pedig egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Mindez azonban nagyjából a háború fordulópontján történt - amikor a szovjet hadsereg bekerítette a Sztálingrádnál elakadt német csapatokat -, és messze volt még az az idő, amikor a szövetségesek bármiféle hadműveletet kezdeményezhettek Európa szívében.

Légitámadásokra legkorábban az után nyílt volna lehetőség, hogy 1943 szeptemberében az amerikaiak partra szálltak Olaszország déli részén. Időközben a szövetséges vezetők információi is pontosabbak lettek: az év elején érkezett Londonba, majd nyáron az Egyesült Államokba Jan Karski, a lengyel ellenállás emblematikus figurája, aki titokban megjárta a varsói gettót és egy koncentrációs tábort is, és az ott tapasztaltakról megrázó beszámolót tartott. Történészek úgy vélik, Franklin D. Roosevelt elnökkel való találkozásának köszönhető, hogy az USA első embere 1944 januárjában létrehozta a Háborús Menekültek Irodáját, amely (elsősorban diplomáciai menlevelek kiadásával, bújtatások megszervezésével) becslések szerint nagyjából 200 ezer magyar és román zsidó életét mentette meg.

Az iroda hatásköre azonban meglepően korlátozottnak bizonyult, amikor arról lett volna szó, hogy katonai akciókkal segítsenek a koncentrációs táborokba hurcoltakon. Tény, hogy amikor a szervezet igazgatója, John Pehle megpróbált a hadügyminisztérium és egyéb állami szervek illetékeseihez, illetve a britekhez fordulni, mindannyiszor a már idézett, a háború minél gyorsabb befejezéséről szóló frázist kapta válaszul. Egyes, az USA hadügyminisztériumának archívumában fennmaradt jegyzőkönyvekből pedig az is kitűnik: a fegyveres erőknél 1944 februárja után valójában mindent megtettek, hogy ne kelljen nem katonai ügyekkel, vagyis például humanitárius hadműveletekkel foglalkozniuk.

Nem véletlen, hogy a beavatkozást sürgető zsidó szervezetek éppen Auschwitz-Birkenaura gondoltak, és éppen 1944 nyarán, a magyar zsidóság deportálásának időszakában. A náci birodalom több ezer kisebb-nagyobb tábora közül összesen hat olyan volt, amelyben iparszerű méretekben folyt a fizikai megsemmisítés, ám ezek egy része akkorra már nem működött, illetve akkortájt zárt be (mint a Lublin melletti Majdanek), vagy kisebb és kevésbé ismert volt (mint a Lódzhoz közeli Chelmno). A több szempontból is szimbolikus Auschwitzról viszont akkorra már többet tudtak, ráadásul a magyar zsidóság odaszállítása és elgázosítása (naponta 8-15 ezer embert meggyilkolva) minden korábbit meghaladó szervezettséggel zajlott, és erről részletesen beszámoltak a brit hírszerzési források is. Ugyanakkor a frontok előrehaladtával nagyjából ezer kilométerre - tehát hatótávolságon belülre - kerültek az amerikai haderő legközelebbi olaszországi légi támaszpontjai.

Bár a kutatások mai állása alapján úgy tűnik, a szövetséges hatalmak katonai vezetői sosem terveztek meg részleteiben egy ilyen támadást, a zsidó szervezetek ismételt (ebben az időszakban különösen sűrűsödő) felhívásait katonai szempontból sem feltétlenül alaptalanul utasították el. Erre utalnak azok a - Rácz András Auschwitz-Birkenau bombázásának katonai lehetőségei című, a Hadtörténelmi Közleményekben nemrég megjelent tanulmányában összefoglalt - megfontolások, amelyek a szövetséges légierő akkori vezetőinek szemszögéből próbálták megindokolni, miért ütközött volna igen jelentős nehézségekbe egy ilyen akció. Ehhez mindenekelőtt tudni kell, hogy az amerikai légierő bombázói 1944 augusztusától - a németeket üzemanyag-tartalékaiktól megfosztani hivatott úgynevezett olajháború keretében - négy támadást mértek az Auschwitztól mindössze 5 kilométerre lévő Monowitz szintetikusolaj- és gumiüzemére. Ezen támadások előkészítése és értékelése kapcsán készültek azok a (krematóriumokat és barakkokat is láttató) légi felvételek, amelyek negatívjait két amerikai történész, Dino A. Brugioni és Robert Poirier találta meg 1978-ban - igaz, a nyilvánosság elé csak jóval később kerültek. A háború alatt az elemzők - mutattak rá Brugioniék - sosem kapták feladatul, hogy keressék a koncentrációs vagy a megsemmisítő táborokat, így "fogolytábor" megjegyzéssel tették félre a negatívokat, s ezért maguk a hadsereg vezetői sem voltak tudatában, milyen felvételek vannak a légierő birtokában.

Auschwitz, 2003 © AP

De még ha tudatában lettek volna is - állítják ma már szinte egybehangzóan a történészek -, katonailag keveset tudtak volna tenni a további pusztítás megakadályozására. A bombázás egyik kulcskérdése a találati pontosság volt, ami a nagy magasságban érkező négymotoros nehézbombázók esetében nem számított túl jónak: még megfelelő időjárási körülmények közepette is csak 50 százalékos valószínűséggel értek volna célt. Eközben a céltól akár 800 méterre eltérve is csapódtak volna be robbanószerkezetek, ki tudja, hány ezer embert ölve meg a barakkok lakói közül. Ennek erkölcsi felelősségét pedig sem a szövetségesek legtöbb vezetője, sem a zsidó szervezetek egy része nem kívánta vállalni, mint ez a már említett John Pehle és az Amerikai Zsidó Kongresszus vezetőinek júniusi találkozóján Washingtonban egyértelműen kiderült. Lényeges szempont lehetett az is, hogy a pontosabb célzásra akkoriban képes kisebb vadászbombázók csak nagyon alaposan előkészített, meglepetésszerű támadás esetén úszhatták volna meg komolyabb veszteségek nélkül, ráadásul az ilyen repülőgépek zöme katonailag fontosabbnak minősített feladatokat látott el a nyugati fronton.

Az Auschwitzba hurcoltak megmentését szolgáló másik kérést - hogy tudniillik az oda vezető vasútvonalakat rombolják le - azért is söpörhették le az angol és amerikai hadügyminisztériumokban az asztalról, mert nem sokkal korábban, 1944 márciusa és májusa között a Strangle-hadművelet keretében a szövetségesek gépei eredménytelenül próbálták megszakítani a németek olaszországi utánpótlási vonalait. A németek egy-két nap elteltével mindenütt helyre tudták állítani a síneket, és például egy-egy, ezer bomba árán lerombolt völgyhidat is kevesebb mint két hét alatt újra használhatóvá tettek. Hasonló kudarcot vallottak a szövetségesek, amikor 1943 augusztusában a romániai Ploestiben megpróbálták megsemmisíteni az olajfinomítókat, de azok a bombázás után néhány héttel még a korábbinál is nagyobb kapacitással működtek.

A politikai akarat hiányát (illetve gyengeségét) ma már nehezen lehetne tagadni, sőt Karsai László szerint egyenesen "bürokratikus antiszemitizmusról" vagy legalábbis közönyről volt szó. A szövetséges hatalmak viselkedését (e témakörben egyébként még felderítésre vár Sztálin és a szovjet vezetők hozzáállása) nagyban befolyásolta a náci propagandától való félelem. Ezzel ért egyet az Auschwitz elleni támadás elmulasztását egyébként a szövetségeseknek fel nem rovó Deák István, a New York-i Columbia Egyetem professzora is Hitler Európája című tanulmánykötetében, úgy vélve, hogy egy zsidó áldozatokat is követelő bombázást a nácik bizonyosan "propagandacélokra használhattak volna fel, azt állítván, hogy az angolszászok azok, akik gyilkolják a zsidókat".

Mégis mulasztottak a szövetségesek - vélik ma már szinte egyhangúan a történészek -, mivel Auschwitz kétes kimenetelű bombázásán kívül számos más módon léphettek volna fel az ott folyó népirtás ellen. Deák szerint a náci megsemmisítő táborokat az egész világ előtt le kellett volna leplezniük a szövetségeseknek. Mások azt vetik az angolszászok szemére, hogy még csak nem is továbbították Moszkvába az olyan zsidó kéréseket, mint hogy a táborhoz földrajzilag közelebb lévő szovjet csapatok dobjanak le ejtőernyősöket, és így korábban szabadítsák fel a lágert. Vagy - ahogy a szövetségesek saját erőforrások híján más esetekben tették - akár zsidó önkénteseket is bevethettek volna. Az ilyen akciók, még ha a népirtást nem is állították volna meg, sokak számára bizonyították volna az erkölcsi elkötelezettséget.

ILLÉNYI BALÁZS