Afganisztán sosem volt egységes földrajzilag és még kevésbé egy nép, hiszen a mai értelemben vett Afganisztán határait csak a 19. század végén fektette le Abdurrahman emír. A törzsi és etnikai széttagoltság miatt a népek együttélését folyamatos háborúskodások jellemezték. Geopolitikai elhelyezkedése miatt az ország stratégiailag nagy jelentősséggel bírt, ezért a francia, angol és orosz külpolitikai csatározások állandó alanya volt a 18-19. század folyamán. Az első világháborút követően a forradalmi láz az afgánokat is elérte, s végül 1919-ben kinyilvánították Afganisztán függetlenségét. Válaszul a britek megindították a 3. brit-afgán háborút, mely az afgán állam szuverenitásnak elismerésével zárult.

1923-ban megszületett az első afgán alkotmány, ám mindez kevésnek bizonyult a rend fenntartásához. Zahir sah 1933-as trónra kerülése után Afganisztán bölcsen távol maradt a második világháborútól. Az indiai brit fennhatóság 1947-es megszűnésével határviszályok követték egymást a szomszédos Pakisztánnal. Az afgán-pakisztáni határ lezárásával Afganisztán kereskedelme szinte csak a Szovjetunióval történő kereskedelemre korlátozódott. Az ötvenes években szovjet segítséggel fegyverkezésbe kezdett az ország, miközben a sah óvatos társadalmi modernizációt hajtott végre. Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (ANDP) néven létrejött kommunista tömörülés két része, a pastuk és a tadzsikok közötti ellentétek hatására vonultak be a szovjet seregek az országba 1978-ban. 1980-ban a szovjet vezetés Babrak Karmalt helyezte az afgán kormány élére, de a több mint százezer fős szovjet hadtest nem volt képes az afgánokkal elfogadtatni a bábkormányt.

A nyolcvanas években a törzsek kegyetlen és végeláthatatlan harcokban küzdöttek a szovjet hadsereg ellen. Végül a szovjet csapatok Gorbacsov vezetése alatt 1989 februárjában vonultak ki végleg Afganisztánból. A háború szomorú mérlege egymillió afgán halott, ötmillió menekült és közel 15 ezer szovjet katona halála. A szovjet kivonulást törzsek közti polgárháború követte a megsemmisült állami infrastruktúra romjain.

1992-ben a tíz legerősebb felkelőcsoport Átmeneti Tanácsot hozott létre, Burhanuddín Rabbanit köztársasági elnökké választották, majd 1993-ban megszületett az iszlám parlament. A helyzet azonban nem javult jelentősen, olyannyira, hogy a kilencvenes évek közepén is folyamatosan menekült a lakosság az állandó harcok sújtotta országból. Az időközben megerősödött tálibok 1997-re az ország nagy részben szigorú iszlám törvénykezést vezettek be.

A tálibok vezette Afganisztánt a szeptember 11-ei terrortámadások után George W. Bush amerikai elnök a terrorizmus tűzfészkeként jelölte meg, s hetek alatt megindultak az ország „felszabadításáért” az amerikai seregek. Az év végére a tálibok uralmát megtörték, s 2002 elején az ENSZ zászlaja alatt az afgán stabilizáció elősegítésére számos ország békehadtestei vonultak be Afganisztánba. 2004 októberében Hamid Karzai jelenlegi államfő megnyerte Afganisztán történelmének első elnökválasztását.

Képviselőválasztást 2005 szeptemberében tartottak. A Nemzetgyűlés 2005 decemberében ült össze. Az országban folytatódik az újjáépítés, harc a szegénységgel, és a nagyméretű máktermesztéssel és ópiumkereskedelemmel. Afganisztán továbbra is heves politikai harcok színtere. Folytatódnak a tálib felkelők akciói, veszélyt jelentenek az al-Kaida maradványainak támadásai.