„...Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig (...), most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán.”

(Kertész Imre: Sorstalanság)

1944 novemberében vagy decemberében Bihar (született: Berger) Benő az utolsók között volt, akit a nyilasok sokadmagával bevagoníroztak a józsefvárosi pályaudvaron. 60 éves volt, épp hogy befért a bevagonírozók által meghatározott 16 és 60 közti sávba, nem mintha ezeket különösebben érdekelte volna, ki hány éves pontosan, van-e menlevele, az övét is széttépte két nyilas suhanc még jóval előtte, a Hollán Ernő utcában, a Lloyd mozinál. Bihar (született: Berger) Benő édesanyám apja volt, és soha nem tért vissza, illetve de, csak sokkal később, adat formájában: a Jad Vasem online archívuma szerint 1945 februárjában a buchenwaldi koncentrációs lágerben ölték meg.

Nekem személy szerint ezért, az ő „sorsa” és persze a többieké miatt fontos, hogy megnyíljon a Sorsok Háza, vagy nevezzék tőlem máshogy. Pont leszarom a kultúrharcot: nyissák meg egy vállalható, ütős, érthető és befogadható, az értelemre és az érzelemre egyaránt ható kiállítással. 1944-ben a mai kormány jogelődje, a magyar állam teljes közigazgatása, csendőrsége és vasúti bürokráciája néhány hét alatt tudatosan, eltervelten a halálba küldte 437 ezer állampolgárát, olyan gyorsasággal és hatékonysággal, hogy attól még a megszálló németek is elhűltek. Ezt meg kell magyarázni, erre emlékezni kell, és ez az állam feladata, nem a zsidóké.

Ha a sors végzet, akkor nincs miről beszélnünk: ha a zsidókat valami meghatározatlan történelmi determinizmus vitte a lágerbe, a gázba, akkor emlékezni kell rájuk, de kb. úgy, mint egy hatalmas cunami vagy iszapkatasztrófa áldozataira. Ha viszont a sors az az egyéni választási lehetőség lehetett volna, amitől nem a sors, hanem egy konkrét, nácikkal kollaboráló kormányzat fosztotta meg őket, akkor egy, erről a sorsról elnevezett háznak erre kell emlékeznie. Aminek könnyen belátható előfeltétele, hogy megnyíljon.

Évek óta megy az áldatlan huzavona a kormány és a zsidók, a két hitközség, a külföldi és hazai szakértők, a zsidó szervezetek között – miközben a házkomplexum pang az ürességtől, a zsidó szervezetek inkompetenciájának és a kormány cinikus távolságtartásának (legyen "konszenzus" a zsidó szervezetek között) mementójaként. Ez az igazi szégyen. Ideje volt, hogy a kormány végre elszánja magát. Hogy aztán a feladatot outsource-olja-e egy zsidó vallási közösségnek, vagy sem, az részletkérdés:

a Horthy-rendszer 1920-tól datálható felelősségének elismerése, az ártatlanul meggyilkoltakra való emlékezés állami kötelesség, és ezt az állam ebben az új konstrukcióban is teljesíteni tudja.

A magyar holokauszt Budapestre eső részének megjelenítéséhez keresve sem találnánk találóbb helyszínt, mint ezt az átlagos, siralmas, MÁV-esztétikájú építményt, amely immár négy éve része egy igazi nagyságra is képes, egyelőre félkész állapotú műalkotásnak. A mű be nem fejezettsége a politikai és/vagy kultúrharcnak köszönhető: mint minden és mindenki, ez is egyetlen dimenzióban, az Orbán/anti-Orbán dichotómiában értelmezendő, aki nincs velünk, az velük van, aki részt vesz ebben, az kollaboráns és áruló. Különben is, a Sorsok Háza eleve történelemhamisító, mert gyereksorsok, mert oral history, mert 1938, mert 1948, mert Schmidt Mária, mert van rajta kipa, mert nincs rajta kipa. Nonszensz az egész.

A legnyilvánvalóbbat kéne legelőször is követelni:

teljes nyilvánosságot a projekt hátrelévő koncepcionális, történeti és építészeti megoldásainak, és teljes transzparenciát a közpénzeknek.

Botrányos, hogy nyilatkozat-foszlányokból, különböző szereplők tévészerepléseinek félmondataiból kell összerakni, hogy nagyjából mi várható. A jó hír az, hogy amit ezekben a napokban megtudtunk, az kifejezetten biztató. A látvány erős és lenyűgöző, F. Kovács Attila egyszerűen remekel. Ami meg a tartalmat illeti: az EMIH vezető rabbija túl sok konkrétumot nem árult el, de azt világossá tette, hogy a túlélő gyerekek sorsát bemutató multimédiás kiállítás csak része a még át- és kidolgozandó projektnek; hogy a látogató érzelmi bevonása után az események tudatos, adatokkal és tényekkel történő továbbgondolása következik; hogy "a Horthy-rendszer felelősségéhez nem férhet kétség", hogy a történelem eltorzításához "sem az EMIH, sem pedig személyesen jómagam nem adnánk munkánkat és nevünket". Schmidt Mária "küldetése" pedig szerinte befejeződik.

Túry Gergely

A mindig oly toleráns, előítéletmentes ballib közeg hozzáállását ismerve nem meglepő, hogy Köves Slomó egyelőre nem akarja megnevezni a hátralévő munka közreműködőit, de a tervet (ahogy Frölich Róbert rabbi nevezi: a "forgatókönyvet") persze előbb-utóbb látni kéne. Ahhoz képest ugyanis, hogy lényegében senki nem ismeri a most megvalósuló terv legközvetlenebb elődverzióját, olyan tónusban írnak róla és szedik szét, mintha birtokában lennének a bölcsek tervének. Amelynek keretében a négy holokauszt-túlélő nagyszülő unokája, Köves Slomó Schmidt Máriával karöltve mossa tisztára a Horthy-rendszert és relativizálja a holokausztot, nyilván.

Amit többen láthattak, az egy olyan korai, hatoldalas belső munkaanyag, ami része volt a Lázár János által 2015-ben szakértőknek véleményezésre szétküldött 200 oldalas koncepciótervnek, és amitől már Schmidt Mária is elhatárolódott. Azóta mást sem hallunk, csak azt, hogy a gyerekek sorsán keresztül, videóra vett vallomásokon keresztül nem mesélhető el a holokauszt, miért csak 1938-ban kezdődik, mi van a felnőttekkel, miért keni el a terv a Horthy-éra adminisztratív felelősségét? A mai napig ez megy, most már megspékelve a hatalomra, pénzre és ingatlanra éhes Köves képével – érdekes, milyen simán használják egyesek az antiszemita kliséket ezen az oldalon is, ha éppen olyanjuk van.

Ahhoz képest tehát, hogy senki nem tudja pontosan, mi változott, és mi az aktuális terv, amit Kövesék majd most kibővítenek, azt valamiért mindenki előre tudja, hogy a Sorsok Háza botrányos lesz. A kitűnő Randolph L. Braham történész professzortól a Jad Vasemen és a washingtoni Holokauszt Múzeumon át a Zsidó Világkongresszusig egyöntetűen állítják: a projekt "eltagadja a magyarországi zsidókat sújtó intézkedések egy részét", "az elkövetők kilétét el akarják homályosítani", a kormány célja "a holokauszt fehérre mosdatása". Miért? Honnan veszik? Akár ezt, akár a bátorságot, hogy ilyen mennyiségű rosszhiszeműséget és rosszindulatot zúdítsanak egy még félkész projektre? Valaki levédette a Holokauszt Egyedüli És Kizárólagos Narratíváját, amitől nem lehet eltérni?

Miért kell azt feltételezni, hogy az első (lényegében második) zsidótörvény évétől nem lehet holokauszt-kiállítást (plusz tudásközpontot) indítani? Ez eleve kizárja az 1920-as numerus clausus tudatosítását? A washingtoni Holokauszt Múzeum speciel Hitler 1933-as hatalomra jutásával kezdi a sztorit, mégsem állítja senki, hogy a neves intézmény elkeni, tisztára mossa kétezer év antijudaizmusát, válogatott pogromjait. Baj, hogy a projekt a pokot megjárt, túlélő gyerekekre fókuszál? Miért, ez eleve kizárja a meggyilkolt gyerekekre és felnőttekre való emlékezést? Az a mód, ahogyan pl. a Jad Vasem külön a meggyilkolt gyerekekre emlékezik, elmondhatatlan és felkavaró, és természetesen ott van mellette a történelmileg unikális megsemmisítés teljes története.

De lehet-e bízni a kormányban? Nem, egy kormányt nem arra tartunk, hogy bízzunk benne, hanem hogy kontrolláljuk és féken/ellensúlyon tartsuk. Örömmel tölt el, hogy az Orbán-kormány hangsúlyosan jóban van a zsidó állammal, de emlékezetpolitikai lépései nem adnak okot bizalomra. Orbán szerint Horthy "kivételes államférfi" volt, sajnos "annak idején a magyar kormány nem tudta megvédeni a zsidó polgárait" (tehát akarta, csak valamiért nem tudta), Szakály Sándor szerint ugye a holokauszt időszaka nem jogfosztást, csak "jogkorlátozást" jelentett (ezt jó lenne, ha a gettót túlélt anyukámnak is elmondaná, köszönöm), hogy a Szabadság téri megszállási izét már ne is említsem.

De hát éppen ezért kell most megragadni a Sorsok Házának esélyét: ki kell vonni a projektet a napi politika, a kultúrharc fogalmi rendszeréből,

olyan egyértelmű, számon kérhető állásfoglalásra kell késztetnünk ezzel a magyar kormányzatot, ami felülírhatja az eddigi, sokszor kétséges üzeneteket.

"Magyarként és zsidóként, sőt európaiként sem szeretném, hogy a holokauszt intézményes emlékezete őszintétlen legyen" – írta nagyon helyesen Radnóti Zoltán rabbi. Annyit tennék hozzá: én azt sem akarom, hogy semmilyen legyen. Elég volt.

(Disclaimer: e sorok szerzője két évig külsős munkatársa volt az EMIH honlapjának)