Két és fél éves huzavona után az Európai Bizottság egyre kiterjedtebb jogi és politikai eszköztárral próbál fellépni Lengyelországgal szemben, amely azonban továbbra sem hajlandó érdemi változtatásokra a bírósági rendszer átalakításában. Brüsszel először ironikus módon azt a jogállamisági mechanizmust hozta mozgásba Varsóval szemben, amelyet eredetileg az Orbán-kormány miatt hívtak életre 2014-ben, Magyarországgal szemben viszont sosem alkalmazták. A „hetes cikkely” előszobájának számító kereteljárást korai figyelmeztető eszköznek szánták, ahol a Bizottság párbeszéd keretében rendezheti a vitás ügyeket az érintett tagállammal. Miután a varsói vezetés ettől elzárkózott, a Bizottság tavaly decemberben beélesítette a „nukleáris opciót”, amely Lengyelország tanácsi szavazati jogának felfüggesztését célozza. Ez példa nélküli az unió történetében: még Ausztriával szemben sem vetették be, amikor a a szélsőjobboldali Jörg Haider kormányra került, helyette a tagállamok egy része az alapszerződésen kívüli megoldást választva egyoldalú gazdasági szankciókat alkalmazott Béccsel szemben.

A lengyel Jog és Igazságosság (PiS)-kormány ellen nem csak azért lép fel vehemensebben az Unió, mert a Fidesszel ellentétben azt például nem védi az Európai Parlament legbefolyásosabb frakciószövetsége, az Európai Néppárt, hanem mert több mint 13 olyan törvényt fogadott el, amely a lengyel igazságszolgáltatás teljes spektrumát a végrehajtó hatalom alá rendelte az Alkotmánybíróságtól és a Legfelsőbb Bíróságtól kezdve az ügyészségen át egészen a rendes bíróságokig. Mindezt úgy, hogy a lengyel alkotmányt és annak hatályát egy sor közönséges rendelettel módosították, és az Alkotmánybíróság soraiba alkotmánysértő módon ültettek új bírákat.  Emellett politikai eszközök is terítékre kerültek: a viták többségét kihordó EP mellett az Általános Ügyek Tanácsában is lefolytatták a jogállamisági párbeszédet. Szimptomatikus volt már Mateusz Morawiecki júniusi meghallgatása is, ahol a lengyel kormányfő olyan kijelentéseket tett, hogy a Legfelsőbb Bíróság soraiban még ma is ott ülnek a nyolcvanas évek hadiállapota alatt ítélkező bírák. A PiS ugyanis antikommunista alapokon érvel a bíróság átalakításának fontossága mellett. Ez azonban erősen túlzó kijelentés, a testület elnöke, Malgorzata Gersdorf ráadásul 1980-tól a kommunisták ellen harcoló Szolidaritás tagja volt.

Magyarország ügye ehhez képest még csak a 7-es cikkely szerinti eljárás megindításához szükséges első, kezdeti szakaszában van. Noha visegrádi összevetésben a demokratikus berendezkedés lebontása Magyarországon a legelőrehaladottabb, a Bizottság eddig több okból sem mondta ki a jogállamiság rendszerszintű fenyegetettségét. Orbán Viktor kétharmados parlamenti többség birtokában sokáig „húzd meg, ereszd meget” játszhatott a Bizottsággal jogilag kiszámítható, és politikailag kockázatmentes eljárások keretében. Erre jó példa a bírák korai nyugdíjazása: mire a kötelezettségszegési eljárások kifutottak, a Fidesz könnyen megszabadulhatott a nemkívánatos bírák egy részétől. Így a Bizottság kérésének sem volt nehéz eleget tenni a vitatott törvények módosításával. Fontos védőernyőt biztosított továbbá a legnagyobb EP-frakció, az Európai Néppárt, ahol a legbefolyásosabb német delegáció hatalomtechnikai okokból eddig Orbán Viktor pacifikálására törekedett. Utóbbi sikertelensége a hetedik alkotmánymódosítás és a Stop Soros-törvénycsomag gyors elfogadásakor vált egyértelművé. Orbán egyben üzent is európai pártcsaládjának, hogy ha nem hagy fel a bírálatával, a Fidesz a 2019-es EP-választások után talán más, megengedőbb frakciók sorait gazdagítja majd. A párthovatartozás fontosságát tükrözi, hogy Jaroslaw Kaczynski pártja ezzel szemben kevésbé volt védett a súlytalanabb, euroszkeptikus konzervatívok és reformerek frakciója részéről. Noha a Bizottság idén júniusban kötelezettségszegési eljárást is indított Varsó ellen, az Orbán-kormány példáján bebizonyosodott, hogy a szóbanforgó eszköz ugyancsak alkalmatlan a rendszerátalakító szándékok feltartóztatására. Mire pont kerül az ügy végére, a PiS is könnyen lecserélheti a nemkívánatos bírákat.

Ősszel Magyarország és Lengyelország is uniós napirendre kerül: az EP-ben szeptember 12-én szavaznak arról a LIBE-jelentésről, amely indokoltnak tartja az alapszerződés hetes cikke szerinti eljárás megindítását Budapesttel szemben. Még ha az EP plenáris ülése meg is szavazza azt, az Európai Tanács állam és kormányfőinek akkor is konszenzussal kellene dönteniük Magyarországról, ahogy Lengyelországról is. Bár az eljárás szimbolikus jelentősége fontos, a minden fázisban borítékolható lengyel–magyar vétó miatt strukturálisan továbbra is alkalmatlan a jogállamisági ügyek rendezésére. Ennek kivédésére többek között Kim Lane Scheppele amerikai alkotmányjogász tett javaslatot, aki szerint Budapest és Varsó ellen egyszerre kellene megindítani a 7-es cikk szerinti eljárást, ez viszont széles körű politikai konszenzus esetén sem lenne könnyű.

Tehát a hagyományos, alapszerződés által lehetővé tett eszközökkel az EU egyre kevésbé képes fogást találni a szóban forgó kormányokon. Ezt látva a Bizottság májusban elmozdult korábbi álláspontjától, és a 2020 utáni uniós keretköltségvetés kapcsán merész javaslatot tett. Eszerint a jogállamiság tiszteletben tartásához kötné az uniós támogatások kifizetését. A jogállami fék hivatkozási alapja az uniós alapszerződés 322. paragrafusa, amely eddig is előírta az uniós pénzek szabályos és megfelelő kezelésének kötelezettségét. Brüsszel ezzel új gyakorlatot teremtene abban az értelemben, hogy amennyiben az igazságszolgáltatás függetlensége, vagy az EU-s pénzek kifizetéseket érintő csalások veszélye merülne fel, csak minősített többséggel lehetne megakadályozni az érintett tagállam szankcionálását. Míg Lengyelország a bíróságok szétverése, Magyarország az elcsalt uniós támogatások mértéke, illetve az esetek alacsony felderítési aránya miatt járhatna rosszul.

Bár egy minden tagállamra kiterjedő, korrekt monitoring rendszer az adófizetők részéről is jogos elvárás, egyelőre nem tudni, végül mi megy át a Tanácson. A lengyel bíróságok szempontjából ez azért sem praktikus, mert az elhúzódó büdzsétárgyalások mellett a PiS ugyancsak idő nyerhet. A kifizetések jogállamsági árukapcsolása nem új keletű ötlet, ellenzői eddig azon az alapon érveltek ellene, hogy hiányoznak a jogállamiság objektív, uniós szinten lefektetett feltételei. Vagyis minden ország azt ért alatta, amit akar, mivel az alapvető értékeket felsorolja ugyan az EU alapjogi chartája, ezek kodifikációja azonban még várat magára. Ebben hozhatna áttörést az Európai Unió (ECJ) bírósága, amely idén két precedensértékű döntés is hozott. A luxemburgi testület egy írországi kiadatási perben gyakorlatilag igazat adott a lengyel igazságszolgáltatás függetlenségét megkérdőjelező brüsszeli döntésnek. Lengyelország elfogatóparancsot adott ki egy Írországban tartózkodó lengyel állampolgár ellen, az uniós testület pedig az ír legfelsőbb bíróságra bízta, hogy eldöntse: kiadják-e az illetőt, vagy a lengyel bíróság vitatott függetlenségére hivatkozva megtagadják Varsó kérelmét. Egy másik, Portugáliát érintő ügyben az ECJ ugyancsak kimondta: a bíróságoknak minden külső nyomás nélkül, pártatlanul kell ítélkezniük, a tagállamoknak pedig biztosítaniuk kell, hogy bíróságai megfeleljenek a hatékony bírói védelemhez szükséges követelményeknek. A lengyel jogállamisági eljárásban éppen az hozhat áttörést, hogy Brüsszel augusztusban az Európai Unió bíróságához fordult, hogy végül az hozzon ítéletet az igazságszolgáltatás függetlenségét csorbító PiS-kormány felett. Emellett maga a lengyel Legfelsőbb Bíróság is a luxemburgi testülethez fordult felülvizsgálatért az őt célzó kormányzati intézkedésekkel kapcsolatban. A taláros testület részben így próbál időt nyerni, a szóban forgó törvény végrehajtását ugyanis az EU-bíróság döntéséig felfüggesztették.

Bármilyen szankcióra is kerül sor a jogállamiságot megsértő országok esetében, fontos, hogy az eddig meglehetősen óvatos joggyakorlatot követő, politikailag független uniós bíróság döntésén alapuljon. Még úgy is, hogy a lengyel kormányfőhelyettes előre belengette, hogy nem fogják tiszteletben tartani az ECJ döntését. Amennyiben pedig feltételességhez kötnék a kifizetéseket, annak lehetőleg ne legyen köze a menekültek kötelező elosztásán alapuló mechanizmushoz. Az olasz kormányzó Öt Csillag mozgalom legutóbbi javaslata például kifejezetten Orbán Viktor malmára hajtja a vizet. A magyar kormányfő, aki minden jogállamisági bírálatot a Fidesz bevándorlás-ellenességével magyaráz, előre leszögezte: nem támogat olyan európai uniós költségvetést, „amelyben elveszik a pénzt a gazdáktól, a kutatás-fejlesztéstől, valamint a regionális fejlesztésektől, és odaadják azoknak az országoknak, amelyek beengedték a migránsokat.” Ezzel tudatosan felnagyítja a nyugat-keleti megosztottságot, illetve azt erősíti a hazai választókban, hogy az unió kettős mércét alkalmaz a keleti országokkal szemben.

Noha a legtöbb közvélemény-kutatás szerint a magyarok és a lengyelek a leginkább EU-pártiak az unióban, a Brexit-népszavazás óta még egyértelműbbé vált, hogy hosszú távon milyen rendszerszintű kockázatokat hordoz az unióellenes kormányzati stratégia. Egy felmérés szerint a lengyelek többsége inkább elhagyná az uniót, mintsem hogy kötelező kvóták alapján fogadjon be menekülteket. Varsó és Budapest ügye lakmuszteszt is egyben arról, hogy az EU képes-e megelőzni saját hitelességének aláásását egy működőképes, minden országra érvényes szabályrendszer kidolgozásával. A nem megfelelően előirányozott, egyes országcsoportokat kipécéző megközelítés ugyanis csak az unióellenes, populista erők kezére játszhat a 2019-es európai parlamenti választásokon.

A szerző a Political Capital varsói külpolitikai elemzője. A cikk a Visegrad/Insight DemocraCE projektjének része.