„– Ön csecsemőket fojtogat.

– Megőrült? Sosem fojtogattam csecsemőket!”

G.K. Chesterton: Eretnekek

Juhász Péter, az Együtt vezető politikusa egyes verziókban megverte, más verziókban bezárta, ismét más verziókban megverte és bezárta az élettársát. Napok óta kiabálnak erről a kormányszerelmes újságok, pl. ilyen önmegválaszoló kérdések formájában, hogy: „Kicsoda az asszonyverő Juhász Péter?” Meg így: „Gyerekei anyját szidja és fenyegeti a nőverő Juhász Péter a Facebookon”, sőt „Juhász Péter úgy megverte élettársát, hogy nem tudott felkelni” stb. Az ellenzéki politikus emlékszik valamiféle dulakodásra, de szerinte a kormánysajtó azért rántotta most elő a több mint egy éves ügyet, hogy a kampányban besározza őt. Amikor ezeket a sorokat írom, annyit lehet biztosan tudni, hogy Juhász és élettársa közt kellemetlen afférok voltak; az egyik fél azt mondja, megverték és megalázták, a másik azt, hogy ebből egy szó sem igaz. Az ügy a bíróságon van, abból a célból, hogy az igazság kiderüljön, majd jogkövetkezmények formájában érvényesüljön. Addig, ugyebár, három eshetőség van: igazak a hírek, vagy nem igazak, vagy részben igazak.

Természetesen jogom van tudni egy politikusról, hogy ver-e nőt, gyereket, vagy bárkit, hiszen az nem magánügy, hanem bűncselekmény – aki közhatalomra ácsingózik, és ezt közpénzből teszi, legyen e tekintetben feddhetetlen. Juhász ráadásul nem a vakkomondoros kultúrkörből érkezett, hanem ballibsi fenegyerekként tündököl, akinek a nők rendszerszintű megalázása ellen kellene – többek közt – küzdenie. Ha ilyesmit művelt, nyilván takarodjon a közéletből, de abban a minutumban, amikor ez bizonyságot nyer.

Egyelőre azonban a kormány sajtómunkásai tényként tálalnak olyan súlyos állításokat, amikről a megírás pillanatában csak találgatni lehet. Na, és ha az derülne ki, hogy Juhász vétkezett, akkor a propagandagépezet elégedetten hátradőlhet (képzavar), és azt mondhatja, hogy igaza volt? Nem, a jelenlegi hadjárat akkor is jogsértő és gonosz volna. A hazugság e formáját hívják prejudikációnak: a média már azelőtt ítéletet hirdet, hogy a vádakra bizonyítéka volna. (A sértett elmondása önmagában nem bizonyíték, soha, sehol.)

A meglehetősen homályos, magyar köztudatban a szólásszabadság azt jelenti, hogy mindenki mindenkiről azt mond, amit akar, főleg ha közszereplő a célpont. A meglehetősen világos, vonatkozó törvénykönyvi hely (Btk. 226. §, 1.) szerint viszont vannak határai e szabadságnak, például aki „valakiről, más előtt” becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ami egyébként két év, ha nagy nyilvánosság előtt, vagy jelentős érdeksérelmet okozva követik el. Viszont ez a gyakorlatban tökmindegy. Ha bebizonyosodna, hogy Juhász ártatlan, sem csuknának le senkit a megrágalmazása miatt. Megjelenne egy-egy helyreigazítás, nagysokára. Ennyi.

Nem állítom természetesen, hogy Juhász ártatlan; az egyetlen, amit állíthatok, hogy nem tudom, ártatlan-e. Viszont a helyzet azt mutatja, hogy ha gerinctelen propagandista volnék, és azt hallanám valakiről, hogy csecsemőket fojtogat, és ezt el is tudnám képzelni az illetőről, minden további nélkül megírhatnám. Tényként vennék át sokan; erről beszélnének az asszonyok a fodrásznál, ezt csicseregnék a madarak, ezt burrognák a buszok az utakon. Minél harsányabban próbálná tisztázni magát a célszemély, én annál jobban szórakoznék. Ha azt mondaná, hogy nem fojtogatott csecsemőt, azt írnám: „Tagadja tettét a csecsemőfojtogató.” Ha érvekkel próbálna cáfolni, azt: „Szánalmasan magyarázkodik a csecsemőfojtogató”. Ha nem szólna semmit, azt írnám: „Rémült hallgatásba burkolózik” sőt: „Nem tagadja tettét a csecsemőfojtogató”. Ha pedig feldühödik, azt írnám: „Fenyegetőzik a csecsemőfojtogató.”

És itt legalább egy gondolat erejéig szabadjon a metoo-kampányt is megemlíteni, ami összességében ugyan pozitív jelenség, de rengeteg hasonló visszaélésre ad lehetőséget. Miért? Mert bemondásra ki lehet pellengérezni bárkit, azért. Nem kell per, bíróság, beismerő vallomás vagy legalább egy alapos vizsgálat, hogy egy embert elkaszáljanak – bosszúból vagy tévedésből, esetleg azért, mert útban van valakinek. Elhiszem, hogy az esetek túlnyomó többségében a vádak igazak, vagy részben igazak. De mivel többnyire sértetti nyilatkozatokon alapuló sajtóhírekkel van dolgunk, nagyon nehéz kétségeit kizáróan megállapítani, hogy melyik vád igaz, és mennyire.

Fontos elv, aminek csorbulásába az egész társadalom belesérül, hogy minden áldozatnak joga van a méltányos elégtételhez, már amennyiben ez lehetséges. Bújjanak elő az áldozatok, persze, és beszéljenek – a hatóságnak. De ne a sajtónak, legalábbis első körben ne.

Van ugyanis egy másik, legalább ilyen fontos elv: mindenkit ártatlannak kell tekinteni, és úgy is kezelni, amíg a bűnössége be nem bizonyosodik. Ha az ártatlanság vélelmét elfelejtjük, akkor bárkiből, bármikor áldozat lehet. A családjával együtt.