30 éve egy mátyásföldi lakásban, könnyekkel küszködve, tegnap este egy kispesti lakásban, könnyekkel küszködve. Jelenetek egy családregényből.
Egy méterre álltunk a tévétől. Az egész család. A lányom, a fiam, a feleségem, meg én. Nem könnyű nem nyálasan beszélni erről, de az is igaz, hogy nehezen tudnám elmagyarázni a gyerekeimnek, hogy Stieber mindent eldöntő második gólja után apa miért üvölt, mint a fába szorult féreg, és közben miért párás a szeme. Nem tudok nem meghatottan gondolni a tegnapi napra. Részben persze azért, ami történt, de inkább a mihez képest miatt. Tizennégy voltam, amikor a magyar válogatott utoljára bármilyen (olimpián kívüli) világversenyen, Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon szerepelt. Amikor utoljára Eb-n, még nem is éltem. Pedig 44 leszek idén.
Szóval van ez az érzés. Akarok beszélni róla.
Van ez az érzés, miközben sok minden miatt van miért haragudnom a magyar futballra, beleértve mindaz, ami az elmúlt években történik vele és körülötte. És persze, ami előtte. „A magyar foci, a modern szórakoztatóipari fenoménnak számító játékkal, a piaci alapon működő labdarúgással semmilyen viszonyban sem lévő, emberi fogyasztásra alig-alig alkalmas, államilag szanaszét dotált és mindenféle célokra felhasznált magyarfoci ettől még rémes, és enyhe understatement, hogy ezer sebből vérzik. Most azonban egy kicsit, jó, nagyon boldogok lehetünk.”, ezt írtam tavaly november 15-én, a megnyert pótselejtezőt követően, és most sem gondolom másképpen. Hát igen, egyfelől a túláradó öröm, másfelől, meg, hogy a tegnapi meccs legjobbjai közül kettő, Nagy Ádám és Kleinheisler László, például majdnem elkallódott a magyarfociban.
Az 1978-as vb-re még nem nagyon emlékszem. A ’82-esre viszont már tök tisztán, a selejtezőkre is. Kiss Laci átemelős góljára az oslói stadionban (tényleg, milyen állapotban volt akkor a norvég foci, és most milyenben van, zárójel bezárva), Brookingnak a Népstadionban lőtt elképesztő bombájára, amit a hálótartó vasból kellett kirángatni, Bálint elképesztő előretörésére és Fazekas góljára a magyar-románon. „Imre! Há’ mér’ nem váltotok b*zmeg?! Hát te menj oda, ő jöjjön ide!”, vannak ilyen mondatok is a kollektív emlékezetünkben.
És a spanyolországi vébémeccsekre: a Salvador elleni tíz-egyre, Maradonára, ahogy hülyét csinál a védelmünkből, főleg szegény Sallaiból, és arról, ahogy Ceulemans elhúz a belga-magyaron és Czerniatynsky bevakarja a labdát a bal alsóba.
És aztán Mexikóra, és az azt megelőző elképesztő menetre meg főleg. A bécsi három-nullra, Kiprich, meg Détári lélegzetelállító góljaira, az amszterdami egy-kettőre, a világbajnokság előtti brazil-meccsre, a három-nullra, az egyre elképesztőbb elvárásokra, aztán a nagy koppanásra, ahogy, egyébként Csernobil évében, tönkrevernek minket a szovjetek (és, hiába még két meccs, ott vége is lett mindennek). És, ugye, a tészta forever and ever.
Aztán pedig a nagy semmi. A folyamatos majd legközelebb. Van egy, vagy nem is egy generáció, amelynek emléke sincs arról, hogy létezik legalább válogatott szinten nemzetközi kontextusban létező magyar labdarúgás. Nem véletlen, hogy bedugult, felrobbant, túlcsordult a főváros.
Szinte már el is felejtettem, hogyan kell nem kívülállóként nézni egy nagy futballtornát. Mert az tulajdonképpen már reflexszerűen rögződött, hogy vannak a jobban sikerült meccsek, a nagy nekibuzdulások, a kicsit jobb időszakok, de a vége mindig az, hogy mi nem vagyunk ott. Az megvan, hogyan választok csapatot magamnak - mindnyájan kialakítottuk a megfelelő technikákat az elmúlt sok-sok évben (nekem az angolok, ők is megbízhatóan nem teljesítenek, amúgy) -, de az, hogy van olyan, hogy nemzetközi focitorna és magyar válogatott és akkor mi is ott vagyunk, na, azt most újra kell tanulni, amúgy terápiás jelleggel.
Meg azt is - bár most már nem ez az első ilyen meccs, de még mindig alig hihető -, hogy olyan labdarúgók futballoznak a magyar válogatott mezében, akik képesek nem reményvesztett üveges tekintettel, hanem tiszta fejjel, szervezetten, bátran, rendszerszerűen, néhol szellemesen, kilencven percig küzdve, nem majdnem, nem majd legközelebb, hanem itt is most eredményt elérni. Tegnap sikerült. Fantasztikus érzés volt.
Fociboldog, ezt a szót használtam a novemberi pótselejtező után; most még inkább az vagyok, nagyon az, és ezzel - miközben, hála az elmúlt évek szellemi kútmérgezésének, bizonyos szögből úgy tűnhet, a foci a rendszerhez tartozik - természetesen továbbra sem tartozom senkinek, sem annak, aki az én fociboldogságomból akar új Futbóliát építeni, sem a tegnap conchitázó-buzizó szurkolóknak, sem a helyszínen parádézó nerisztokráciának, sem a győzelmet természetesen politikai kontextusba passzírozó rendszersajtónak. Ez a két gól a miénk, és kész.