Habony Árpád, ahogy azt egy nagy politikai gondolkodó a közelmúltban meg is jegyezte, uralja a pillanatot. Nevezett G. F. G. éles szemmel szúrta ki a honi politikai elit felemelkedésének e valódi kulcsmomentumát, a pillanat uralásának képességét, az okot, amiért mi most ott tartunk, ahol, és amiért ők vannak ott, ahol.
Habony Árpád például nemcsak a hazai politikában, hanem Ibizán is szereti uralni a pillanatot, s nyilvánvalóan e rettentő közegtől való elszakadás mámorító érzésének következtében ilyenkor mintha lankadna a figyelme, s a pillanat uralkodna el őrajta. Így fordulhat elő, hogy a pillanat uralta Habony uralja a pillanatot, ami nyilvánvalóvá válik arcának minden egyes rezdüléséből, amit óvatlanul rögzíteni is hagyott az elitnek fenntartott szórakozóhelyen, odakünn, Ibizán. A grimaszban – figyeljük csak meg: Orbán Viktor tanácsadója erősen lehunyja a szemét, ajkát összeszorítja, miközben az orrát felhúzza – ott rejlik minden: a kezdet és a vég, a Gucci táskát cipelő koronaőr, a vekkeres tüntetés csörgése, a Kossuth tériek hömpölygése, a népszavazás diadala, a könnyed koktélokkal kísért plakátkampány; ott rejlik a Szerb és a Dorottya utca forgalma, az Erzsébet téri óriáskerék időtlen lassúsága, ott rejlik Budapest fölülről szétterülve, föl-fölvillanó fényekkel; ott rejlik e grimaszban minden megbeszélés, ott rejlenek a karatemozdulatok, az útban álló nyugdíjasok, ott rejlik Rogán Cili mosolya és egy laza nyári piknik Andy Vajnával, ott rejlik Zuschlag János visszaemlékezése, ott Hagyó Miklós nokiás doboza, Orbán Viktor karcsúsított öltönye és ott rejlik e pillanatban a szivar füstje, amint könnyű keringőre kéri a táncoslányt, a karcsú derekút, hogy aztán fölolvadjanak a sűrű ibizai éjszakában.
Mindebből persze nem az következik, hogy Habony Árpád, Orbán Viktor tanácsadója, konzervatív médiaúr azért járna Ibizára, hogy ott szétcsapassa magát, de az igen, hogy Ibizán elmámorosodott egy nyilvános helyen abban a hiszemben, hogy ott talán kevésbé föltűnő, mintha itthon tenné ugyanezt.
Vegyük észre ebben a jó hírt is: mintha Habony Árpád attól tartana, hogy itthon ezt nem engedhetné meg magának, mintha itthon következménye lenne annak – ó, nem, nem anyagi –, hogy egy olyasvalaki, mint ő, a miniszterelnök talán legközvetlenebbikje, nyilvános helyen száll el. Mintha történne bármi is, ha ezt a felvételt épp a Vajna-féle Nobu étteremben vagy a Liszt Ferenc téren rögzítették volna. Mintha. Jó, tételezzük föl, hogy történne, s Habony Árpádnak valóban minél messzebbre kell el-elszállnia egy jó estéért. De akkor – úristen, minő gondolat –, vajon milyen éjszaka előzhette meg azt a Washingtonban, a Lincoln emlékműnél rögzített felvételt, amelyen Habony a Wall Street Journallal a kezében ül, igazolandó, hogy nincs rajta az Amerikai Egyesült Államokból kitiltottak listáján?
Azt persze nem tudjuk, hogy Habony Árpád vajon még most is merne-e vállalkozni egy útra az USA-ba, de az már a napnál is világosabb, hogy igencsak otthonosan mozog Ibizán, s nyilván így van Londonnal is, hiszen ott jegyeztette be Danube Business Consulting Ltd. nevű tanácsadó cégét, amelyet Arthur J. Finkelsteinnel, Orbán Viktor egy másik tanácsadójával birtokol, aki Amerikában egyebek mellett arról híresült el, hogy tökélyre fejlesztette a liberálisozást. Ebbéli tudását aztán Magyarországon is megcsillogtatta, s nem is eredménytelenül. Olyannyira sikeres volt, hogy errefelé a jobboldal már a baloldallal ül közös tort a liberalizmus romjain, szinte azon versengenek, hogy melyikük tudja még jobban, még kíméletlenebbül a nevén nevezni a dolgokat, mintha bármi is múlna ezen, miközben Habony Árpád, aki szinte – higgyük így, hogy szinte – bármit megtehet, jobbnak látja Ibizán múlatni az idejét, mert, mintha csak virtigli liberális lenne, ott fogja meg őt az a pillanat, amit egyébként maga szokott uralni.
Jól is van ez így. Sokkal jobb érzés, mintha megannyi karót nyelt Lezsák Sándor osztaná az észt, hogy így ne tedd, úgy ne tedd, ne igyál, pénzt automatába ne szórj, ne kártyázz, ne mulass, ne csinálj gyereket, te biztosan ne, ne szárítsd az ócska gatyád az udvaron, ne vizelj a kerítéshez, ne reklamálj a kórházban, ne cigizz, ne balhézz, ne csípjenek rajta kivilágítatlan biciklin, ne lopd a közkútról a vizet, ne tedd ezt, ne tedd azt; nem, sokkal jobb ez így, hogy a földi élet hívságait meg nem vető vezetőink figyelmeztetnek bennünket a bozótosban megbúvó szakállas bácsikra, a pirospozsgás Tállai Andrások, a disznót vágó Mészáros Lőrincek, a pálinkásbutykost emelgető Tiborczok, az őzbakokat kilövő Semjén Zsoltok, a Terminátort ölelgető Andy Vajnák, az Ibizán múlatgató Habony Árpádok, a jachttulajdonos Giró-Szászok, aki csak úgy tesz, mintha karót nyelt volna, holott ő aztán tényleg nem.
Van valami meghittség ebben az egészben: ahogy szinte már várjuk, hogy fölbukkanjon valamelyikük egy Orbán Viktornak szánt Puskás-festménnyel a kezében, vagy a mezőkövesdi focipályán ebédelve, vagy Mercedes terepjárón végighajtva Felcsút főutcáján, vagy a miniszterelnöki focipáholyban szotyizva, vagy az Andrássy úti Louis Vuitton boltból kilépve, vagy a luxushajón szemlélve, ahogy a felesége fürdőruhában vonaglik előtte, vagy épp Ibizán buzgólkodva.
Ők a pillanat urai. Nap mint nap csatába lendülnek, hogy győzzenek újra és újra, uralják a pillanatot, az életünket, amit már átitatnak, akár egy valódi szappanopera főhősei, ők a velünk élő Szomszédok, s mi megbabonázva várjuk a folytatást, az újabb történéseket, majd a végkifejletet. Vajon mi lesz ennek a nagy kalandnak a csúcspontja, hogyan érhet véget mindez azok után, hogy megtettek mindent, amit megtehettek, és mi csak néztük őket balgán, szelíden és odaadón, elfogadva, hogy ez a világ rendje, van a fönt és van a lent, vannak pillanatok, amelyek csak az övéik és vannak pillanatok, amelyek csak nekik járnak, miközben elképzeljük az ő életüket, Vajnáné nekünk ficereg a luxusjachton, ránk simul Rogán Antal öltönye, mi vetjük vállra Orbán Viktor hátizsákját és összehúzzuk az orrunkat Ibizán, mintha épp most szívtunk volna föl valamit, mintha ez lenne mindennek a kezdete és a vége.
Ilyenkor aztán kicsit magunkba szeretünk bennük, kicsit úgy érezzük, hogy jól van ez így, kicsit úgy hisszük, hogy ez a világ rendje és ezzel kicsit a helyükre is kerülnek a dolgok. Ilyenkor kicsit a pillanat foglyaivá válunk, és Habony Árpád elégedetten hunyja le a szemét, ellazulva kicsit a mámor gőzében – még forog a film, ez még az ő ideje.