Amióta világ a világ, mindig is voltak. Sőt, vannak olyan elméletek – elsősorban Paretoé – melyek szerint az ún. fejlődés legfontosabb hajtóereje az egymást követő generációk egymással folytatott küzdelme. Pareto szerint a történelemben – legalábbis az elitek szintjén – róka- és oroszlángenerációk váltják egymást: a konzervatív oroszlánok a stabilitás, a kreatív rókák a változás letéteményesei.

A küzdelem „örök” idők óta összecsapásokhoz vezet – de mintha mostanság keményebbé vált volna, mint valaha is volt. Legalábbis Magyarországon ennek több jele mutatkozik. Talán a legfeltűnőbb a szinte minden fórumot elárasztó „nyuggerezés”, emberek vagy/és azok csoportjainak pusztán idős koruk alapján történő megkülönböztetése, sőt megbélyegzése.  Ennek egyik megnyilvánulása, amikor fiatal emberek tekintélyes idősebb közéleti szereplőket szinte nap mint nap nyugdíjba zavarnának. Mint ahogyan az a Fidesz 2010-es hatalomátvétele után – elsősorban a bírók és egyetemi tanárok körében – tömeges méreteket öltve meg is történt. És ahogy látom, sokszor nem más ez, mint a családokon belüli, többnyire elfojtott, de annál erősebb generációs  konfliktusok  egyik levezető szelepe.

További jel az az új jelenség, hogy számos civil mozgalom ma már nyíltan vállaltan generációs alapon szerveződik – pl. a mozgalom kezdeményezői csak a negyven év alattiakat várják. Valóban új mozgalmak kitalálásában és beindításában persze mindig is az adott kor fiatalsága játszotta a döntő szerepet, de ez többnyire nem járt együtt egy deklarált életkori határ meghúzásával, vagyis az idősebbek egyértelmű kirekesztésével. A rendszerváltás beindításában kulcsszerepet játszó 68-as nemzedék reprezentatív csoportja, a demokratikus ellenzék és holdudvara számára például természetes volt, hogy olyanok is közénk tartoznak, akik apáink vagy anyáink lehetnének: Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mészöly Miklós, Halda Alíz – és még sorolhatnánk. (Ajánlom megtekintésre pl. a Beszélő szamizdat folyóirat szerzőinek vagy az 1985-ös monori tanácskozás résztvevőinek névsorát!).

Mindazonáltal a viszonyok eldurvulásáért az időseket is felelősség terheli. Sőt, talán a nagyobb felelősség, és nem csak azért, mert végül is ők szocializálták „a mai fiatalokat”. (Erre még visszatérek.) Mivel legnagyobb rálátásom a kutatóintézetek, egyetemek világára van, példámat is onnan hozom. Ezekben az intézményekben a negyven-ötvenéves korosztály szinte egyáltalán nincs jelen, aminek a döntő oka az, hogy szinte egészen a legutóbbi időkig az idősebb kutatók és tanárok – elsősorban saját tehetségtelen kollegáik védelmében – nem hogy nem segítették, de egyenesen gátolták a fiatalabb korosztályok beáramlását. Az inga így most szinte szükségképpen kileng: 2010 után szinte minden hatvan éven felettit – és fűnyírószerűen – eltávolítottak ezekből az állásokból. Helyüket elfoglalták a jóval korszerűbb nyelvi és módszertani ismeretekkel rendelkező fiatal kutatók és oktatók. (Az persze kérdéses, hogy ők értelmiségiek vagy inkább szellemi munkát végző szakemberek-e. Vagyis milyen társadalmi szerepre vállalkoznak, valamint érdeklődésük, tudásuk mélysége és horizontja megüti-e az előttük járókét?)

De baj van az idősek védekezési stratégiáival is – mely stratégiák nem feltétlenül tudatosak. Körükben is rohamos tempóban hódít a fiatalság kultusza: titkolják korukat, minden szempontból és mindenáron fiatalabbnak akarnak látszani, mint ahány évesek. Ez persze valamennyire mindig is így volt, de mára már szinte komikus formákat ölt. Intuícióm szerint például az utóbbi időben a nagypapaság kiment a divatból: egy hatvanas-hetvenes éveiben járó férfitól elvárják – elsősorban ő maga – hogy hatalmát, státuszát és potenciáját továbbra is őrző – ha nem kiterjesztő –, erős hím legyen. És ezen a képen a babusgató nagypapaszerep nem nagyon fér el…

De a 68-asok belső viszonyai is siralmasak. Idős vagy idősödő értelmiségiek, ahelyett hogy valóban megújítanák az életkoruknak megfelelő létezési és viselkedési mintákat, inkább kemény versenyben húzzák le egymást. A sorstársaiktól elszenvedett sérelmek folyamatos elevenen tartása, az ezeken való állandó rágódás mellett, pontosabban következményeként fő tevékenységként gyakran egymás tanítványi, „hódolói” körének át, illetve elcsábításával foglalatoskodnak. Ha nagyon szarkasztikus akarnék magunkhoz lenni, azt mondanám, hogy egyre több idősödő guru harcol egyre kevesebb ifjú hódoló kegyeiért…

A volt fizikai dolgozók körében a helyzet azért valamivel jobb: ők többnyire fusizással teszik hasznossá magukat, és mivel jobban értik a szakmájukat, mint a ma már alig képzett fiatal munkásfiatalok, van mit ellesni tőlük. És ez tartást ad nekik. Családjaikban viszont az „elfojtósabb” értelmiségi családok időseihez képest erősebben érzik gyermekeik kiszorító törekvéseit.

 

***

 

Az ellentétek, a kölcsönös előítéletek és ellenérzések okai jórészt strukturálisak – és szerte a világon jelentkeznek. Egyfelől a világ népessége egyszerre bővül és öregedik, másfelől az újkapitalizmus körülményei között a technikai, technológiai fejlődés gyümölcseit elsősorban a globális és helyi burzsoáziák aratják le: úgy maximalizálják profitjukat, hogy jóval több munkaerőt szabadítanak fel, mint amennyi új munkahelyet teremtenek, megtakarítva így egyre tetemesebb munkaerőköltséget. A következményeket a Hans-Peter Martin – Harald Schumann szerzőpáros a jövőről vizionálva  „a húsz a nyolcvanhoz” társadalmának kialakulásában látta: ebben a társadalomban az emberek húsz százaléka éjt nappallá téve dolgozik, a további nyolcvan százaléknyi ember részben öregsége, részben munkanélkülisége okán nem végez munkát,  fő tevékenységeként a húsz százalék által megtermelt termékeket fogyasztja. És kell is fogyasztania, máskülönben a megtermelt javak nem realizálhatóak – így a profit sem. Az arányokat tekintve ma még a világ nem tart itt, de közelít ehhez az állapothoz.

E gondolatmenet súlyos bökkenője, hogy nem világos: ha csak a társadalom egy, és egyre kevesebb része kap munkabért és fizet adót, a „maradék” embereknél hogyan, miből képződik fizetőképes kereslet a javak megvásárlásához? És ezzel visszajutottunk Marxhoz, pontosabban túltermelésiválság-elméletéhez, melynek alapja a kapitalizmus fenn vázolt sajátossága: egyre több áruval szemben egyre kevesebb fizetőképes kereslet képződik, mely helyzet időről időre súlyos válságokba torkollik.

Egy ilyen válságban vagyunk most is: csökkenő számú, vagy csak lassan bővülő munkahelyek, és az idősek számának valamint arányának gyarapodása miatt – is – növekvő számú és arányú „eltartott”. Utóbbin próbálna segíteni a nyugdíjkorhatár állandóan lebegtetett emelése, de ez az adott társadalmi körülmények között csak újabb feszültség forrásává válna: az idősek a fiataloktól vennék el a munkát.

Az így kialakult helyzetet tovább súlyosbítja a fekete és szürke munka rohamos terjedése: az emiatt elmaradó adó-és járulékbevételek csökkentik a folyó nyugdíjakra rendelkezésre álló forrásokat, a ma még fiatalokat pedig megfosztják majdani nyugdíjjogosultságuktól. Ők gyakran mondogatják is: „nekünk már semmi nyugdíjunk sem lesz”.  Kiszolgáltatott helyzetükben mégis kénytelenek elfogadni a rájuk kényszerített munkafeltételeket – már ha egyáltalán kapnak bármilyen munkát is.

Ráadásul a pályakezdő fiatalok munkabére megalázóan alacsony, családalapításról szülői segítség nélkül nem is álmodhatnak. (Magyarországon a „munkaadók” kedvelt költségtakarékossági módszere például, hogy három hónapos próbaidő után, amikor már emelni kellene a béreket, egyszerűen kirúgják az embereket – és ez is elsősorban a fiatalokat érinti.)

A legelemibb életfeltételeikben is hiányt szenvedő fiatal emberek lázongása hazánkban mégsem a burzsoázia, hanem a védtelen nyugdíjasok ellen irányul. Akik pedig a rendszernek való nagyfokú kiszolgáltatottságukban valójában sokkal inkább sorstársaik, mintsem ellenfeleik vagy riválisaik.

De mi akadályozza a sorsközösség felismerését?

Amikor az 1980-as években a 68-as fiatalok az 56-osokkal összefogva az ország előtt álló alternatívákat kutatták, nos, akkor még a kétpólusú világrendszer teremtette viszonylagos szabadság körülményei között az ország perspektívái tágasnak tűntek – volt miért összefogni. Azóta azonban kiderült (számomra már a 2000-es évek első harmadára), hogy a rendszerváltás – megálmodóinak céljait tekintve – megbukott, és a jórészt egypólusúvá váló világrendszer szinte minden manőverezési lehetőséget lezárt és lezár egy olyan kicsi és félperifériás ország számára, mint Magyarország. Csak bukdácsolunk válságból válságba, kitörési pontok, alternatívák nemigen rajzolódnak ki. Ezért a különböző generációknak nem nagyon van miért összefogniuk. Vagy legalábbis nem tűnnek  fel  közös célok a horizonton.

Mi marad akkor a társadalomjobbító szándékkal fellépő fiatalok és öregek számára? Sajnos azt látom, hogy főként csak a mesterségesen megformált (sokszor importált) vagy önmagukat túlélt szerepek féltékeny védelme, melyek elsősorban a gyengülő vagy ki sem alakuló énhatárok fenntartása szempontjából jelentenek valamiféle védelmet. Melyhez szorosan kapcsolódik – melyből következik – az erős rivalizálás emberek és emberek, csoportok és csoportok – fiatalok és idősek között.

 

***

 

De vajon egyáltalán generációvá szerveződnek-e a most felnövekvő fiatal korosztályok?

Egy korosztályból három feltétel együttes fennállása esetén születhet generáció. Az egyik a gyermek vagy kamaszkorban közösen átélt katartikus társadalmi élmény. A másik az, hogy a szülőkkel szembeni  kamaszkori lázadás világnézeti formát öltsön. A harmadik pedig a közös ellenségkép.

A 68-as fiatalság, a „nagy” generáció számára mindhárom feltétel teljesült: az 1956-os forradalom idején legérzékenyebb életkorukban voltak. Meghatározó, reprezentatív csoportjuk tagjai szüleiket a „kommunista diktatúra” kiszolgálóinak tekintették, akiknek megalkuvó, kispolgári életmódjával szemben a szabadság értékét mutatták, mutathatták fel. (Ez utóbbi volt a nemzetközi trend is.) Ezzel összefüggésben a „kommunista nomenklatúra” a közös ellenség szerepében tűnt, tűnhetett fel.

A most hatalmon lévő Fidesz-korosztály – mivel szüleik nem alkottak önálló entitással rendelkező generációt – a 68-asokkal szembeni küzdelemben szerveződött generációvá. Meghatározó közös fiatalkori élményük a rendszerváltás volt, melyben azonban a 68-asokat utánozták, így csak a másodhegedűs szerepét játszhatták. Utóbb e szerep ellen lázadva új, bár labilis identitásukat a nemzeti autonómia, a közösségiség és a stabilitás értékei köré szervezték – és ezeket (legalábbis a külsőségek szintjén) felmutatva a 68-asokat mára már kiszorították a hatalomból.

A 68-asok Pareto fogalomkészletét használva rókák voltak, akik nagy ügyességet tanúsítottak a régi hatalmi struktúrák megbontásában majd leépítésében, az így megszerzett hatalmat azonban nem tudták megtartani. Helyüket a Fidesz-generáció vette át, melynek történelmi szerepe minden felszíni látszat ellenére az újkapitalista egyenlőtlenségi viszonyok kiterjesztése és stabilizációja. Ők váltak tehát a rókákat szükségképpen felváltó oroszlángenerációvá – ahogyan azt már 1999-ben előre jeleztem.

A mai fiatal korosztályok generációvá szerveződése talán mostanság kezdődött-kezdődik, és/de ennek irányát és tartalmát ma még csak alig-alig lehet sejteni.

Közös és meghatározó gyermek- és kamaszkori élményük alig-alig van: a Facebookon néhány éve szerveződött egy, talán a korosztályt valamennyire reprezentáló csoport „Akik nézték a Walt Disney-it, amikor meghalt Antall József” névvel… Szüleik részben a 68-as, részben az azoknál nagyjából tíz évvel fiatalabb Fidesz-generációhoz tartoznak, lázadni ellenük kamaszkorukban nemigen lázadtak, talán azért nem, mert akkor még a rendszer ellen sem: azokban az években a formálódó újkapitalizmus ideológusai még sikerrel hitették el velük – és az egész társadalommal – hogy a rendszerváltással a szabadság birodalma jött el, mindenki saját szerencséjének kovácsa, és aki nem boldogul, az kizárólag saját magában keresheti a hibát. Mivel két generáció szülöttei, a Fidesz-hatalom bebetonozódásáig közös ellenségképük sem volt.  Mára a Fidesz és kormánya tölti be ezt a szerepet, de az ellene való lázadás legalább három irányból fogalmazódik meg: döntően szélsőjobboldalról, kisebb részt a liberalizmus felől és baloldalról.

A szélsőjobboldali dominancia döntő oka a fiatalság iszonyú közösséghiánya és közösségkeresése, mely egészen a családi szocializációig, pontosabban annak hiányáig vezethető vissza. Van igazsága Michel Houellebecq francia írónak abban, hogy a 68-asok szexuális forradalma nyomán létrejövő csonka családok gyermekei vagy identitáshiányosak, vagy az élet élvezetére képtelen megszállottak lettek.  És a szélsőjobboldal mindkét „típus” számára kínál gyógyszernek látszó mérget: a közösséget teremtő erős szülőfigurát és annak jelképeit. Melyek közelében mindazonáltal sohasem kell és lehet felnőni.

De a társadalom válságok idején elkezdi kitermeli a bajok valódi ellenanyagát, ellenanyagait is. Ilyeneknek tekinthetőek a fiatalság más csoportjai által szervezett és gombamódon szaporodó, ma még leginkább „balliberálisnak” tekinthető civil szerveződések. 2011-ben Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon című könyvemben a következőket írtam ezekről: „Hogy lázadásuk várhatóan milyen értékek mentén fog kibontakozni, az egyfelől attól függ, hogy egzisztenciális, vagy inkább politikai oldalról éri e majd őket erősebb nyomás – más szóval kihívás – másfelől attól, hogy szerveződő értelmiségük az önreprezentáció mellett képes lesz-e a korosztály nálánál is kiszolgáltatottabb tagjainak, csoportjainak képviseletére, megszólaltatására is”. Ma úgy látom, hogy erre a kérdésre a balratolódás válasza kezd megszületni. („A Város Mindenkié” csoport például szakítva korábbi értelmiségi elszigeteltségével, ma már tagjai között tudhat számos nehéz sorsú embert, hajléktalanokat is, akik számára az „aktivizmus” semmivel sem helyettesíthető tanulási folyamatot jelent).

Mindazonáltal a fiatalságot megosztó árok annyira mély, hogy mozgalmaik nyomán egységes generáció kialakulása nem várható. Ha generációvá szerveződnek is, belsőleg megosztott, egymással küzdő generáció lesznek. Miként azok voltak a Horthy-korszakban a nagyszüleik is.

Az a harag, amit a baloldaliból neoliberálissá lett, a különböző pártok holdudvarába betagozódó „reprezentatív” 68-asok (és csoportjaik) iránt éreznek, legalábbis részben jogos. De egyszer talán rájönnek, hogy a 68-asok (már) nem riválisaik, sőt akad közöttük szövetségesük is. És a Fidesz-generációban úgyszintén.  Ez a felismerés akkor következhet be, ha részben szervezkedéseik nyomán a jelenlegi helyzetből kivezető új alternatívák tűnnek fel a láthatáron.