Mi németek nagyon értjük, hogy kell vagy magunkat, vagy másokat tönkretenni.

A fő baj, hogy mindkettőt a ránk jellemző alapossággal csináljuk.

(ismeretlen kommentelő)

Wir schaffen das! (Megcsináljuk!)

(Angela Merkel)

Miközben tombol a menekültválság és az Unió ismert szerkezete a szemünk előtt hullik szét, egy pillanatra érdemes eltűnődni, hogy mi miért is történik Németországban és Németországgal. Az elmúlt napokban elég sok ottani és osztrák lapot követtem figyelemmel, különös figyelemmel a névtelen kommentárokat, amelyek persze nem szolgáltatnak egzakt bizonyítékot semmire, de sokszor mélyebbre világítanak. S a mélyben meglepő árnyak bukkannak föl, még ha csak egy-egy pillanatra is.

Bismarck

A két világháború elvesztése után Németország gyakorlatilag lemondott arról, hogy politikai céljait erőszakkal érje el. Amiről nem mondott le, mert nem is mondhatott, az egyrészt a geopolitikai helyzete, másrészt, nevezzük így, az erő ösztöne.

A geopolitikai helyzetet nem kell magyarázni: Németország centrum (ők leginkább magukat nevezik Közép-Európának), s ezért a Nyugat gravitációs súlypontja. Miután a volt keleti blokk országai beléptek az Unióba, gyakorlatilag egy évtized sem telt el, s világossá vált, hogy ettől fogva az Uniót Németország irányítja. Nincs ebben semmi gonoszság, ez elég jól ismert történeti összefüggés. Róma addig volt központ, amíg középen volt: európai és afrikai provinciái kiegyensúlyozták egymást. Franciaország addig, amíg az 1871-es német egyesítés be nem következett.

Az erő ösztöne kissé misztikusabb ügy, de azért nem érthetetlen. Az erőszakról, a fegyverről le lehet mondani (valószínűbb, hogy csak ideig-óráig), arról azonban nem, hogy akaratunk legyen. Az akarat érvényesítésének a politikában is ugyanazok a módjai, mint az egyszerű ember mindennapjaiban: meggyőzés, jutalmazás, zsarolás, nevelés. A nemzetközi kapcsolatok elméletében divatos kifejezéssel ezek a „puha hatalom” (soft power) eszközei. Nincs új a nap alatt. Ha egy ország nem akar fegyverrel élni, még bőven van módja ahhoz, hogy érvényt szerezzen az akaratának. A német érdekérvényesítés azonban a tőlük sajnos megszokott kíméletlenséggel és ellentmondást nem tűrő magatartással zajlik, menekültügyben is. Nem véletlen talán, hogy a britek elsősorban ettől vannak rosszul. Bismarck talán azért volt politikai zseni, mert német, pláne porosz létére időnként képes volt arra is, hogy ellenálljon ennek a kíméletlenségnek.

A Hohenstaufok

Barbarossa (I.) Frigyes császár a legenda szerint nem halt meg a keresztes-hadjárat alatt, hanem a Kyffhäuser-hegy belsejében alszik, s vár, amíg szükség nem lesz rá. Semmi szentség, keresztényi pietás. Ez tisztán pogány, politikai remény, mégis a német középkor summázata. A dinasztia egyébként a pápaság igen kemény ellenfele volt, legérdekesebb és legnagyobb formátumú alakja pedig II. Frigyes császár, aki udvarát az erős arab hatás alatt lévő Szicíliában rendezte be. Négyszer átkozták ki, s bár keresztényként halt meg, minden valószínűség szerint erősen rokonszenvezett az iszlámmal: mindenesetre arabul is jól tudott. A német lélek ellentmondásos viszonyát a kereszténységhez sokan megénekelték már, amiről ritkábban emlékeznek meg, az a kelet és különösen az iszlám iránti rejtett és hagyományos rokonszenve, amely a középkor óta létezik. Ez nem együttélés vagy együtt-nem-élés kérdése. Magyarok, lengyelek, oroszok, románok jóval több tapasztalatot szereztek az iszlám valóságáról, mégsincs bennük ilyen mély vágyódás iránta. A spanyol kultúrára az iszlám jóval erősebben és mélyebben hatott, rokonszenvről mégsem beszélhetünk náluk. A német kelet-keresést, amely az árja-mítosz mögött is ott van, mindig is a közös tőről fakadás, a származás, a kereszténységet megelőző történelmi birodalmakhoz való kötődés szándéka, a racionális-analitikus latin-francia skolasztika elleni misztikus lázadás vezérelte. Németország valószínűleg az egyetlen európai ország, amelyet tényleg hagyományosan és mélyen érdekel az iszlám. Hozzátehetjük: ez, bár kevésbé ismert, de történetileg szintén igazolhatóan kölcsönös. Törökország, Irán, Egyiptom számára a modern korban Németország nem csupán politikai, hanem szellemi igazodási pont is volt.

Kant

Bár a königsbergi filozófus aligha gondolta, s talán nem is akarta volna, mára ő lett az emberi jogi doktrína abszolút ősforrása, a modern liberális egalitarizmus megkérdőjelezhetetlen tekintélye. A „minden ember egyenlő,” a „minden ember ugyanolyan értékű,” a „mindenkit ugyanaz a tisztelet illet meg” – és a hasonló frázisok ezekben a formákban nem a keresztény teológia állításai, hanem Kantéi. A menekültválságban keresztényeket leckéztető politikusok, újságírók, bloggerek ennek a kantiánus krédónak a hitvallói. Azt persze botorság volna állítani, hogy a kantiánus erkölcsi abszolutizmussal és doktrinerséggel Németország szellemi igába hajtotta volna a nyugati világot, azt azonban állítom, hogy a német nacionalista és faji őrjöngés ellenhatásaként a mai német nyilvánosság görcsösen és két kézzel kapaszkodik Kantba, és szabályosan retteg attól, hogy eleressze. Ez a reakció azonban minden, csak nem felnőttes és egészséges.

Nietzsche

Wir schaffen das – ahogy a mottóban a kancellárasszonytől idéztem. A német történelem gigászi történelem. Ez a minimum. Cinizmusnak tűnhet, ha a mostani menekültválságban tanúsított civil helytállást bármi egyébnek állítanám be, mint a legszentebb erkölcsi kötelességek teljesítésének; szerencsére kéznél van Nietzsche, akinek kifejezetten hobbija volt a legszentebb erkölcsi kötelességek mögött kimutatni a kisszerűséget. Ebben a szellemben visszájára is fordíthatom a fegyvert, csak éppen nem a kisszerűségre, hanem ellenkezőleg, a titáni-heroikus vonásra hívom föl a figyelmet. Mert ez is ott van, sőt, egyre erősebb, egyre tündöklőbb. A német politikai elit ingujjat föltűrve készülődik az integráció nagy feladatára, olyan mondatokkal, amilyenek a magánszférát szentségnek tartó francia vagy angol politikusoknak eszébe nem jutnának: feladata van itt a Bundnak, a Landoknak, a városoknak, a gazdaságnak, a civil társadalomnak és – ujj a magasban – minden egyes Bürgernek! Nekigyürkőznek tehát, a zenét Wagner szolgáltatja, és valamit tényleg megcsinálnak majd.

(Lehet, hogy mindez ironikusnak hat, sőt az is, sok német föl is háborodna rajta. Az osztrákok nem, ők pontosan értenék; elképesztő, hogy a sztereotípiák mennyire igazak: a nagy osztrák lapok kommentszekciói tobzódnak az iróniában – öniróniában is! –, míg a német lapok kommentelői között ilyesmivel alig találkoztam.)

Herder és Vilmos

A német imperializmus egyik legföltűnőbb vonása az érzéketlensége. A mai politikai nyelvhasználatban az imperializmus persze annyira átokszó, hogy nem is igen érthető, milyen lehetne az érzékeny birodalmi gondolat. Pedig fontos a különbség. Nem érdemes belemenni a brit, amerikai vagy a francia imperializmusok bűneinek és áldásainak (mert ilyenek is vannak) a fölsorolásába, elegendő itt annyit észlelni, hogy a német birodalmi tudat ezekhez képest mennyivel beszűkültebb, dacára annak, hogy nagyrészt éppen Európára, azaz a szomszédságra szorítkozik. Ennek levét isszuk most mi is: a német sajtóban még nem láttam egyetlen olyan cikket sem, pedig elég sokat elolvastam, amelyik egyáltalán megpróbálná megérteni mondjuk a visegrádi négyek álláspontját a bevándorlók ügyében. Senkit sem érdekel, hogy ezek a Németországhoz képest kicsi és szegény országok számtalanszor megtapasztalták különféle néptömegek érkezését, távozását, elhurcolását, kitelepítését. Általában háborúk és békeszerződések következményeként, s csak ritkán saját kezdeményezésükre. Ilyenek is voltak persze, de a döntő élmény a passzív, tehetetlen elviselés. Miközben a német kultúrában Herder óta van egy jó adag és jó értelemben vett nyitottság (ennek következménye a magyar irodalom példátlan népszerűsége német nyelvterületen), addig a német politika ritkán kíváncsi. Márpedig kíváncsiság nélkül nincs megértő szándék, megértő szándék nélkül pedig a politikai elkerülhetetlenül érzéketlen és otromba lesz: ennek mára emblematikus figurája Vilmos császár.

Schiller

A Spiegel Online szeptember 1-i számában Jan Fleischhauer igen érdekes észrevételeket fogalmazott meg, Die Idealisierung des Fremden címmel [Az idegen idealizációja]. A müncheni főpályaudvaron uralkodó morális eufória, a menekültek tapsviharral való fogadása még egyes józanabb újságírókat is elgondolkodtattak. Neki konkrétan Rousseau és Marx jutott eszébe: az előbbi a távoli „vadember” romantikus tisztasága, az utóbbi az elnyomott, ámde fölszabaduló proletariátus utópiája miatt. Nem is vitatkozom ezekkel az utalásokkal, sőt. De ezek még nem eléggé, hogy úgy mondjam, német-specifikusak. Aki itt a kulcsot adja, az Schiller, s vele kifejezetten a német romantika, amely eredetileg nem nemzeti, hanem egyetemes érzület volt. Az Örömóda könnyfakasztó testvériségképe az emberiségről a Hauptbahnhofon szó szerinti valósággá látszott válni. A síró-nevető, egymásba kapaszkodó, megkönnyebbült helyiek és érkezők testvéri egysége már-már mennyei harmóniát sugárzott. Ehhez képest, ugye, Röszke vagy Budapest a pokol. Már csak a hosszú, viszontagságos, gyötrelmes utat kell hozzáképzelni, különösen az autópályán és éjszaka, s teljesen kész a bibliai triptichon. Ám ez hangsúlyozottan nem a kereszténység útja és boldogságeszménye. Ez ugyanaz a pogány gyökerű testvériségeszmény, amelynek hatása alól a német gondolkodás sosem tudta magát egészen kivonni, s amelynek fő jellemzője az egymásba-olvadás, a misztikus egyesülés a másik emberrel (nem Istennel), minden különbség eltűnése, a görög Dionüszosz-ünnep részegítő és mámorító újraélése. Mert ahogy Mezei Balázs nagyon helyesen rámutatott: az Örömóda helyes fordítása Mámordal.

Ha most valaki megkérdezi, hogy mindez lehet igaz, ám mit segít rajtunk, ha tudjuk – csak azt felelhetem: valószínűleg semmit. Nem ez az első és valószínűleg nem ez az utolsó alkalom, hogy Németországon úrrá lesznek saját démonai, jó és rossz szellemei. Ha egyebet nem is tehetünk, forgassuk a régi fóliánsokat, amíg lehet. S vegyük elő Ernst Jüngert, akinél tömörebben, brutálisabban, gyönyörűbben és megrázóbb erővel senki nem írta meg Németország örök dicsőségét és örök végzetét. Olvassuk el A márványszirteken-t, ha tudni akarjuk, mi lesz vele – és velünk.