1995. augusztus 4-én indult meg azon katonai és rendőri akció, amelynek keretében a független horvát állam felszámolta a szerb szeparatista bábállamot, és elűzött kétszázezernyi szerbet. Zágráb augusztus ötödikét katonai parádéval ünnepli – a Balkánon a győzelmek és áldozatok még mindig csak akkor fontosak, ha a saját népből valóak.

Vannak régiók, ahol csak a birodalmak teremthetnek békét. Közép-Kelet-Európa közéjük tartozik: a homogén nemzetállamok, a határok csak vérrel, háborúkkal, kitelepítésekkel születtek a Habsburg és Oszmán Birodalom, majd a jugoszláv állam romjain. Persze az antiimperialista logika a birodalmakat teszi felelőssé a konfliktusokért, mintha csak a Habsburgok, az oszmánok vagy a jugoszlávok nyomták volna el a népeket, és nem a birodalmak ellen küzdő nacionalizmusok.

A mai Horvátország évszázadokon át többnemzetiségű, multikulturális birodalmak többnemzetiségű, multikulturális része volt. Mind Horvát-Szlavónországban, mind Dalmáciában jelentős számú szerb is élt. Szlavóniában egészen az 1880-as évekig önálló határvidéken a szerbek védték a Habsburgok államát. Horvátországon belül pedig nem egyszer éppen a szerbekre támaszkodva uralkodott a magyar bán, Khuen-Héderváry Károly. A két délszláv nép, a szerbség és a horvátság, amelyet leginkább a vallási különbség választ el egymástól, együtt tudott élni Szlavóniában és Dalmáciában egyaránt.

Az első világháború után létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszláv Királyság) a szerb nagyhatalmi tervek kiteljesedését jelentette: már a 19. századi szerb politikus, Ilija Garašanin híres, 1844-es programjában a jugoszláv egységet a nagyszerb álmok megvalósulásaként képzelte el. Nem véletlen, hogy az első jugoszláv egység (1920-1941) az államalkotó horvátok és szlovénok számára is (a kisebbségi magyarokról vagy albánokról nem is szólva) szerb uralmat jelentett leginkább. A 1939-es szerb-horvát kiegyezés (sporazum) sem tudta már az államot egyben tartani, amit végül a németek és magyarok 1941-es hadüzenet nélküli katonai támadása söpört le a térképről.

A második Jugoszlávia megalkotásakor Tito már nagyon ügyelt arra, hogy egyetlen nemzet se érezhesse magát elnyomottnak vagy elnyomónak. Különösen az 1974-es alkotmánymódosítással vált egyértelművé az ország multikulturális és föderatív lényege: az államalkotó nemzetek (szerbek, szlovénok, horvátok, macedónok, „muzulmánok“) mellett két nemzetiség, a magyarok és az albánok a vajdasági és a koszovói autonómia révén szintén bizonyos önállósághoz juthattak. A szerbek e rendszer vesztesének érezték magukat: a két autonóm területet az ő tagköztársaságukból kanyarintották ki, miközben a szerb kisebbségnek sem a horvát, sem a bosnyák tagköztársaságban – arra hivatkozva, hogy a szerbeknek már van saját tagköztársaságuk – nem járt autonómia.

Bosznia-Hercegovina majd harmada, Horvátország tíz százaléka volt szerb. Ugyan a horvátok folyamatosan szerb hegemóniától tartottak, a szerb kommunista párt és antikommunista ellenzék egyaránt a szerbség hátrányos helyzetétől óvott. Dobrica Ćosić szerb kommunista (a pártból később kizárt) író foglalta össze a szerbség érzését: „a háború győztesei, a béke vesztesei“. Ezen keserű megállapításban ott csengett a vád is, hogy míg a horvátok, a szlovénok és a bosnyákok egy jelentős része kollaborált a nácikkal és a fasisztákkal, a háború után ugyanúgy győztesnek számíthattak, mint a partizánok többségét adó szerbek.

A kilencvenes évek elején kirobbant jugoszláv konfliktus már ott parázslott a mélyben: Slobodan Milošević a szerbek elnyomására hivatkozva számolta fel a koszovói autonómiát, és a jugoszláv egység védelmében támadta meg a függetlenedő többi nemzetet. Horvát vagy bosnyák nézőpontból persze egészen másképp néz ki a történet: ők a szerbek elnyomása alól akartak szabadulni, és ezért léptek ki Jugoszláviából.

Egy birodalom megint szétesett, és romjain elkezdődtek a határhúzogatások. Mivel Közép-Kelet-Európa saját sokszínűségét mindig akkor kezdi el értékelni, amikor már kiirtotta vagy kitelepítette azt, a kilencvenes években is szerb, bosnyák, horvát politikusok azt hitték, hogy nem csak lehetséges, de jobb is egy unalmas, homogén, egynemzetiségű, egyvallású államban élni. Mivel a történelem során azonban a Balkán mindig is sokszínű volt, ez az „álom“ csak véres harcok árán volt elérhető.

Horvátország és Bosznia-Hercegovina nacionalista függetlenedésére a szerbek mindkét helyen autonómiával, szeparatizmussal válaszoltak. Bosznia északi részén, valamint Szlavóniában és Dalmáciában – sokban az egykori Habsburg-határőrvidék (vojina krajina) helyén – a szerbek szintén a nacionalista elkülönülést választották. Ezzel kezdődött a bosnyák és a horvát polgárháború, amelybe Belgrád is beszállt a szerbek – hivatalosan: a jugoszláv egység – védelmében.

Egy percig se gondolhatjuk, hogy akár a boszniai Szerb Köztársaság, akár a horvátországi Krajinai Szerb Köztársaság a népek önrendelkezési jogáról, a multikulturalizmusról, az autonómia-gondolatról szólt volna. Nem, ezek a bábállamok Nagy-Szerbia előkészítései voltak: a cél nem egy multikulturális állam, hanem egy szerb birodalom megteremtése volt.

De ettől függetlenül vitathatatlan tény, hogy Boszniában és Horvátországban évszázadok óta éltek szerbek, akiknek a jogait a tuđmani horvát és az izetbegovići bosnyák nacionalizmus nem vette figyelembe.

Augusztus ötödike Horvátországban nemzeti ünnep: húsz évvel ezelőtt e napon vonultak be a horvát egységek a szerb szeparatista fővárosba, Kninbe. A Vihar (Oluja) nevü akció 1995. augusztus 4-től tartott augusztus 7-ig: nyolcvannégy óra alatt foglalta vissza a fiatal horvát állam valóban viharszerű gyorsasággal az ország harmadára kiterjedő, szerbek ellenőrizte területeket. A szerbek által elüldözött 170 ezer horvát visszatérhetett az otthonába. A horvátok pedig ennek örömére azonnal el is üldöztek kétszázezernyi szerbet. Még maga a későbbi liberális szerb államfő, Boris Tadić is „szervezett bűnözésnek“, „népirtásnak“ nevezte a horvát katonai akciót. Aleksandar Vučić, jelenlegi szerb miniszterelnök pedig – noha ő éppen a horvátokkal és a bosnyákokkal való opportunista megbékélés híve – „a második világháború utáni legnagyobb etnikai tisztogatásként“ jellemezte a Vihar (Oluja) akciót.

A támadást levezénylő Ante Gotovina tábornokot 2011-ben, első fokon huszonnégy évnyi szabadságvesztésre ítélte a hágai törvényszék, de aztán 2012 végén minden vádpont alól felmentette őt a másodfok. Hágában senkit sem ítéltek el tehát a szerbek elűzéséért, noha a vádirat még „szervezett bűnözői szövetségként“ emlegette Tuđman és Gotovina 1995-ös politikai-katonai akcióját. Horvátországban azonban több egykori harcos is bíróság elé került: Božo Bačelićet például tavaly egy spliti bíróság öt évre ítélte két krajinai szerb civil és egy szerb hadifogoly meggyilkolásáért.

Vitatott, hogy az akciónak mennyi civil áldozata volt: a szerbekhez közel álló NGO, a Veritas 1078 civil áldozatról tud, a zágrábi Helsinki Bizottság 677-ről beszél, míg a hágai törvényszék összesen 44 esetben látta bizonyítottnak, hogy szerb civileket a katonai akció keretében öltek meg Gotovina csapatai.

Horvátországnak ma nacionalista államfője van, és minden esély megvan arra, hogy a tuđmani párt, a HDZ térjen vissza – a korrupt és inkompetens baloldali-liberális kormányt váltva – a hatalomba. A horvát közéletben a veteránoknak a mai napig nagy szavuk van: tüntetéseikkel, szavazataikkal, akcióikkal nem egyszer királycsináló szerepben lehettek és lehetnek. Még baloldalról is ezért csak kevesen merik megkérdőjelezni a nacionalista történelemszemléletet és emlékezetpolitikát.

E kevesek közé tartozik Oliver Frljić, a fiumei nemzeti színház igazgatója, aki az erősen baloldali meghatározottságú kikötővárosban békeakciókkal készült „megünnepelni“ Krajina visszafoglalását. Elmondása szerint nem a horvátok provokációja a célja, hanem egy olyan szemlélet meghonosítása, amely nem csak a saját áldozatokat, de minden áldozatot számon tart és meggyászol. Augusztus ötödikén öt, különböző nemzetiségű nő mesélte el a saját háborús történeteit a fiumei színházban. Frjlic felháborítónak nevezte, hogy a horvát médiában „Ellen-Viharként“ beszéltek a programról, mintha ő horvátellenes műsorra készülne. (Sajátos, hogy Frljićet most horvátellenességgel és szerbpártisággal vádolják, de amikor pár éve Zoran Đinđić halálát feldolgozó, provokatív darabot mutatott be Belgrádban, a szerb lapok egy jelentős része hasonló szellemben, de horvát nacionalizmussal vádolta őt.)

Béke majd akkor lesz, ha az egykori háborús felek nem az egymás feletti győzelmeiket ünneplik. Ettől azonban még igen messze van a Nyugat-Balkán.