Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A korábban kiagyalt, elvetélt vagy túlzott kiadásokkal járó projektek után talán itt az ideje, hogy akik az olimpiai beruházás felelősei lesznek, tegyék kockára saját vagyonukat is, ne csak a köz pénzét tegyék kockára. Ilyesmit javasolt negyedszázada Kornai János közgazdászprofesszor, és ez manapság aktuálisabb, mint valaha.
Lemondott világkiállítás, elbukott labdarúgó EB, kárba veszett olimpiai megvalósíthatósági tanulmány, az eredeti költségvetést súlyosan túllépő beruházások sora – sokban van már a magyar adófizetőknek, hogy kormányai olykor nagyot álmodnak. Az elvesztegetett milliárdok egy részét felelős gazdálkodással biztosan meg lehetett volna spórolni, de az sem ártott volna, ha a parancsnoki posztokra kinevezett káderek anyagilag is felelősek lettek volna azért, amit művelnek.
Az intézményesített felelőtlenség elkerülésére elsőként Kornai János tett megszívlelendő javaslatot, amelyet az Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében című könyvében vázolt fel. A Harvard professzor emeritusa azt szorgalmazta, hogy azokat, akik nagyobb, közpénzből megvalósítandó beruházásokat vezényelnek, tegyék érdekeltté: ha kiválóan dolgoznak, és a projekt nyereséget hoz, kapjanak vaskos jutalmat, de ha hibáznak, vagy a tervezett nyereség helyett hatalmas anyagi bukás lesz a vége, akkor veszítsék el addigi megtakarításaikat, saját vagyonukat – vagy annak egy részét.
Kornai az épp akkor aktuális vitatémával, a Budapesten megrendezendő expóval példálózott.
„Azok a kormányzati tisztviselők, bizottsági tagok, minisztériumi biztosok, akik az előterjesztésért felelősséget vállalnak, ajánlják fel jelzálogként személyes vagyonukat: öröklakásukat, nyaralójukat, autójukat, műtárgyaikat. Az előterjesztés melléklete tartalmazza ezeknek az értékeknek a teljes leltárát. Maguk döntsék el, hogy személyes tulajdonukból mit vonnak ki a jelzálogként felajánlott vagyon alól, de legyen nyilvánvaló, hogy amit felajánlanak, az valóban sokat jelent a számukra. Nem a várható befektetéshez képest legyen nagy ez az érték, hiszen annak nyilvánvalóan csupán csekély töredéke lehet. De foglalja magába az előterjesztő személyek eddig végzett munkája gyümölcsének számottevő részét.
A Világkiállításról szóló törvény helyezze előre kilátásba azok bőkezű megjutalmazását, akik a javaslatot készítették, feltéve, hogy a kiállítás az ígért eredménnyel járt. Ugyanez a törvény írja elő a jelzálog maradéktalan érvényesítését, amennyiben a kiállítás anyagi kudarccal végződik. Előre biztosítani kell az alkalmas szükséglakásokat, ahová az előterjesztés készítői kudarc esetén átköltözhetnek.
Úgy gondolom, hogy ilyenformán az előterjesztés készítői számára világossá válik, mit jelent az, hogy valaki a saját zsebére vállal kockázatot. Ha pedig ilyen körülmények között nem akarnának javaslatot tenni, hát ne tegyenek.”
Látnoki szavak, azt leszámítva persze, hogy a világkiállítás-bukta miatt senki nem költözött szükséglakásba. De pörgessük vissza az eseményeket, megéri. Az 1991. évi LXXV. törvény kimondta: az 1996-os világkiállítás megvalósításához „az állami költségvetésből 1996-ig éves ütemezésben 1990. évi áron 17 milliárd forintot kell biztosítani. A központi költségvetésből biztosított összeg felhasználását a főbiztos engedélyezi.” Néhány sorral később rögzíti, hogy a világkiállítást a törvényben foglalt 17 milliárd forint kivételével „központi költségvetési hozzájárulás nélkül” kell megrendezni.
Az ügy érdekessége, hogy az Antall-kormány két tagja a „nem” gombot nyomta meg: Kupa Mihály pénzügy- és Bod Péter Ákos ipari miniszter. Ők tudták, miért.
Aztán a dél-koreai Tedzson városában 1993-ban Kádár Béla nemzetgazdasági miniszter átvette az Expó-zászlót, abban a tudatban, hogy az elfogadott törvény értelmében a következő világkiállítást 1996 májusa és októbere között Budapest rendezi meg. Göncz Árpád köztársasági elnök gyermeki lelkesedéssel nézte meg Tedzsonban a koreai ipar remekeit, köztük az akkor újdonságnak számító 3D mozit, még a szimulátoros virtuális utazásra is rászánta magát (bár a szék rázását idős korára való tekintettel kiiktatták). Pedig akkor már nyilvánvaló volt, hogy a transzformációs válságot elszenvedő Magyarország költségvetésébe nem fér bele a világkiállítás rendezéséhez szükséges összeg: nem 17, hanem 100 milliárd… A túllépést csak részben magyarázza, hogy inflációs időket éltünk.
Az expót végül a Horn-kormány mondta le 1994 őszén, a stabilitási politika jegyében, 43 milliárd forint megtakarítás reményében. A sztorit, a csaknem egy évtizedes botladozás történetét az azóta elhunyt kollégánk, Eörsi János dokumentálta a tőle megszokott precizitással a Beszélőben.
Kornai János szavait persze lehet szó szerint és képletesen is érteni, a lényeg azonban az, hogy aki más pénzén hazardíroz, főleg, ha a köz pénzén teszi ezt, akkor valóban tegyen fel személyes tétet is. Mert az láthatóan és bizonyítottan nem elég visszatartó erő, hogy ha nem jön be, amit ígért, akkor leváltják, belebukik.
Mindemellett illő volna a megaprojektek költségkereteit is törvénybe foglalni. (Az expo-törvény megalkotói, mint láttuk, ezt megtették.) Ezzel szemben a 2024-es olimpiai játékok megrendezéséről szóló országgyűlési határozat a tervezett ráfordításokat megspórolja. A hatástanulmány nyilvánosságra hozásáról a PwC szerint a megrendelő dönt, aki a jelek szerint a dokumentumot titkosítja. Pedig az kiderül az országgyűlési határozat tervezetéből, hogy a megrendezésben a költségvetési források lesznek meghatározóak. Vagyis itt már belép a felelősség kérdése. Kornai azt sugallja, ne érjük be a „puha” politikai felelősséggel, társítsunk mellé személyeset, anyagit is.
De az országgyűlési határozati javaslat még ennél is szörnyűségesebb. Mert azt azért könynedén a cinizmus kategóriájába lehet utalni, hogy az olimpiai játékokból származó költségvetési többletbevételeket a javaslat szerint a egészségügy fejlesztésére kell fordítani. Nagyobb esély mutatkozik az ellenkezőjére: az olimpiai előkészületek extra terheit a költségvetés az egészségügytől (oktatástól, szociális kiadásoktól) fogja elvenni.
Ezért aztán érdemes Kornai János javaslatát szó szerint értelmezni, nem csak jelképesen. Például a következőképpen: az előterjesztő Rogán Antal tegye föl a Pasa lakóparkban lévő lakását, Orbán Viktor a felcsúti birtokát, hogy szándékaik komolyságát tettekkel támasszák alá. Ha az olimpia nyereséges lesz, részesüljenek vaskos jutalomban, ha nem, akkor bukják el az ingatlanokat.
A próbakört már korábban meg lehetne futni – mielőtt még a becsült költségek futnának el. Mármint a 2017-es úszó világbajnokság esetében. A szervezőbizottságot vezető Gyárfás Tamás áprilisban még 18 ezer főt befogadó létesítményről és 23 milliárdos költségvetésről értekezett, utóbbi uszkve egy hónap alatt 49 milliárdra nőtt, a létesítmény nézőtere viszont összezsugorodott, a most benyújtott törvénymódosító javaslat szerint „legfeljebb 14 ezer személyt” fogadna be. A tervezetet a fő szervező Gyárfás azzal hitelesíthetné, hogy hatalmas vagyonának legalább a felét feltenné a projektre. Ha a rendezvényhez szükséges beruházások a kormányrendeletben megadott pénzügyi kereteken belül maradnak, és az esemény – valamennyi költség korrekt elszámolása után – nyereséggel zár, kapjon hatalmas jutalmat, részesedjék belőle, de ha bukik, a közpénzen kívül saját ingatlanait is veszítse el.
Gyárfás a minap kifakadt, mert az MSZP kihátrált az olimpia támogatása mögül. A személyes kockázatvállalással szép példát mutathatna. Főleg, mert másokat is elriaszt a grandiózus projektek támogatásától, hogy úgy vélik, azokon egy szűk üzleti kör hatalmasat kaszálhat, a bukás legkisebb kockázata és veszélye nélkül.
Adjuk meg a bukás lehetőségét is! Vagy így, vagy másként. Csak, hogy a játékok előkészületeit is a „fair” szóval lehessen jellemezni.
