Kezdve egy személyes elemmel: ha én ugyanezt, sőt a mai kormánykritikus közéleti tevékenységemnek csak a tizedét próbáltam volna meg előadni a szocializmus évei alatt, hát, igen nagy bajom lett volna belőle (11 éves voltam a rendszerváltáskor, ezért a „ha”). A korai Kádár internálótáborba záratott volna, a kései „csak” nem engedné, hogy rendes munkát végezzek, folyamatosan megfigyeltetne, lehallgatna, rendőrökkel zaklattatna. Nem lett volna olyan tévé vagy rádió, ahol elmondhatom, amit gondolok, nem lett volna újság, ahol leírhatom (pláne pénzért!), hogy mi a bajom ezzel vagy azzal a párttal. Pártok se voltak, ugye, csak az az egy, ami rátehénkedett mindenre.

Ez jut mindig először eszembe, amikor végtelen vitákat kell folytatnom magukat egyébként ellenzékinek (demokratának, hahh!) mondó, jellemzően nyugdíjasokkal, tehát a szocializmust is megélt emberekkel, arról, hogy szerintük Kádár Jánost nem szabad bántani, és hogy mennyivel jobb volt, mint Orbán Viktor. Természetesen nem a saját közéleti működésem sajtószabadságot megtestesítő fontossága, hanem az éles memória mellett érvelek, méghozzá kormánypárti és ellenzéki szavazók számára is.

Kezdjük előbb az összefogósdi ellenzékiekkel, aztán rátérünk a látens kádárista fideszesekre is. Azt a „mesteri” érvet pedig köszönettel inkább nem is érinteném bővebben, hogy nekem majd akkor legyen véleményem a politikáról, ha már én is nyugdíjas leszek.

Tehát először az ellenzéki kádáristákról. Mondja, kedves ellenzéki szavazó, amikor ön egyszerre nosztalgiázik Kádár iránt, és kritizálja Orbán szerintem is penetráns, sajtószabadságot gyilkoló politikáját, akkor közben azért emlékszik, hogy Kádár alatt egyáltalán nem volt sajtószabadság? Cenzúra volt. Nem voltak kormánykritikus lapok, pláne rádiók vagy tévécsatornák. Sistergős Szabad Európa, meg Demszky Gábor pincéjében a szamizdat, az volt. Betiltott zenekarok, meg Erdős Péter. Amikor aztán sérelmezi a köztévé valóban szégyenteljes propagandaadóvá silányítását, közben ugye tudja, hogy Kádár alatt egyetlen tévé volt, pont ugyanilyen híradóval?

Továbbá: lehet-e bármi baja egy kádáristának a „keleti nyitással” meg az oroszbarátsággal? Felhorgadhat-e az a megyei matricák ellen, aki szerint az volt az aranykor, amikor eleve öt évet kellett várni a Trabantra? Miért nem tapsol a vasárnapi boltbezárásnak, hiszen ez konkrétan Kádár János legszebb éveit hozza vissza? Zavarhatja-e a választási rendszer és a kampányszabályok egyetlen pártra szabása azt, aki szerint a „régi szép idő” az volt, amikor Kádár idején Patyomkin-választásokat tartottak? Miért ne próbálkozhatna Orbán a röghöz kötéssel, ha egyeseknek szép emlék a vasfüggöny, a pár évente és rohadt nehezen megoldható külföldi út?

Ha a különbségeket keresem a két időszak között, az egyik említendő mindenképpen a szociális biztonság. Kádár kifeszített egy sűrű szövésű hálót a társadalom alá, és így lehetetlen volt lepottyanni – Orbán ehhez képest ma naponta szakít újabb lyukat e háló maradékába. Kádár alatt deklarált szándék volt a társadalmi mobilitás is, igaz, felemás eredménnyel – a tehetséges, csóró falusi gyereknek is lehetett diplomája (mindkét szülőm első generációs, vidéki értelmiségi), ugyanakkor politikai alapon sokakat elzártak az értelmiségi pályáktól.

De abban már Orbán és Kádár közös, hogy mindkettő szőtt-szövöget egy másik hálót is; ez van felettünk, és a felemelkedésnek szab gátat. Pontosan értem, hogy a mai, szegényedő, mentálisan egyre betegebb, gyorsuló ütemben komoruló és kedvetlenedő társadalomban miért lesz egyre erősebb a nosztalgia a kádári biztonság iránt. És persze: aki a hetvenes években volt fiatal, akit akkor talált el a szerelem, akkor született gyereke, akkor ugrált a beat-koncerteken, az nem fogja en bloc mocsoknak mondani Kádár regnálását. Nincs is ilyen elvárásom, sőt pont az kérem, hogy emlékezzen jól: fel tudná-e róni a mai Orbánnak bármi olyan demokratikus elem hiányát, ami a hetvenes években rendelkezésére állt a magyar polgároknak?

Sőt, fogadjuk el: ha Orbán kapna még húsz-harminc évet, ő is lehetne egy biztonságos egyen-szegénységet garantáló neo-Kádár. Nem kell hozzá sok, „csak” pár dolog. Kell a megváltoztathatatlanságba belenyugvó többség, ami hagyja ciklusokon át kormányozni a maga antidemokratikus módján Orbánt; és ezzel összefüggésben egy érzékelhető méretű osztogatás, természetesen a jövő kárára, ahogy anno Kádár tette. Ha ön még emlékszik Kádár János sajátos hanghordozására, most mondja ki Kádár-hangon: rezsicsökkentés! Keményen dolgozó kisemberek! Ugye, mennyire természetesnek hat?

És akkor itt kanyarodhatunk a fideszes kádáristák felé. Mert bizony, ott is ez a divat, csak nem vallják be maguknak. Pedig a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem volt közelebb Kádárhoz, mint amit jelenleg Orbán Viktor és csapata mutat.

Ugye, nincs vita abban, hogy ha nem lett volna rendszerváltás, 2010-ben akkor is Hoffmann Rózsa lett volna az oktatási államtitkár? Hogy Bencsik András akkor is kormánypárti (továbbra is MSZMP-s) cikkekkel jelentkezne, Kerényi Imre akkor is (továbbra is) kormányzati hoppmester volna? Hogy rendszerváltás hiányában is igény lett volna a kormánypárt ifjúsági szervezete által megvalósított provokátorfigyelőre, ami a rendszer sötétben bujkáló ellenségeit rángatja ki a fényre?

Rendszerváltás nélkül is a kormánypárt által kinevezett káderek vezetnék az iskolákat, és csak a központilag jóváhagyott 1-2 könyvből lehetne tanítani. Vajon a Városliget tervezett beépítése nem ugyanazt a habitust idézi, amivel a szocialista építészet betonfogai harapdálták a fővárosi zöldet? Az első atomerőművet Kádár alatt az oroszok építették, és ha nem lett volna rendszerváltás, akkor egy mai MSZMP-kormány idején is pont Putyin csapata szorgoskodna teljes titoktartás mellett a paksi bővítésen. Az ötödik kerületi tanácselnök, Szentgyörgyvölgyi elvtárs lakáskiutalása pont ugyanígy festett volna negyven évvel ezelőtt is.

Önök, kedves kormánypárti és ellenzéki kádáristák, egy dolgot végképp nem szeretnek: a többpártrendszert. Önök vagy egy olyan világ után nosztalgiáznak, amikor egyetlen, totális hatalmú állampárt volt, vagy annak tapsolnak, amikor hasonlót igyekszik magából a jelenlegi hatalom transzformálni. Önök nem csupán a deklarált ellenfélnél, de saját oldalon sem ismerik el más pártok, politikai mozgalmak, sőt vélemények létjogosultságát. A Fidesz is mindig arra törekedett, hogy a málé zombiként terelgetett KDNP-n kívül senki ne maradjon fent mellette, konzervatívnak mondott politikát folytatva, és az ellenzéki kádáristák is csak azt hajtják, hogy mindenki menjen be egy közös pártba, közös listára.

A kádárizmus amolyan kondérizmus, egy nagy gulyáságyúból merítsünk mindenkinek, kádereknek persze az aljából-sűrűjéből. Ezt utáltam gyerekként, és ezt opponálom most is, felnőttként, szakadatlan. Szokjunk le róla. Fejezzük be. A büdös életben nem kerül ki ez az ország a gödörből, ha nem vagyunk hajlandóak felnőni.