Az Ipsos ismeretes fölmérése alapján megállapítható (2015. márciusában), hogy az országgyűlési mandátumok többségéért, azaz a törvényhozó és végrehajtó hatalomért való versengésben részt vesz

(a)         két nagy néppárt: a Fidesz és a Jobbik,

(b)         egy középpárt: az MSZP,

(c)         egy kispárt: a Gyurcsány-féle DK,

(d)         mikropártok;

(e)         közvetve: néhány alaktalan, de általában balközép irányzatú tiltakozó mozgalom.

A két nagy néppárt ideológiailag – bár más-más hagyományból származik, és kulturálisan különbözik – egyaránt szélsőjobboldali, antidemokratikus, sovén és antiszociális. De ez csak a világnézet, s az ilyesmi a mai magyarországi politikában egyrészt rejtett, másrészt (bár ez a választók részéről színtiszta őrültség) alárendelt szerepet játszik, úgyszólván nem is kelt érdeklődést.

A Fidesz süllyed, a Jobbik emelkedik.

A Fidesz hatalmi párt, a közutálatnak örvendő rendszer pártja, amely korrupciós botrányokba keveredett, amelynek eddigi – sikereit jórészt magyarázó – feszes egysége fölbomlott, kormánya hibát hibára, kudarcot kudarcra halmoz; vezetőjének tekintélye megtört. Amint a március 15-e alkalmából kiosztott kulturális és tudományos díjak, kitüntetések mutatják: már értelmisége sincs – a díjazottak névsora (egy-két ilyen-olyan kivétellel) nevetséges.

A Jobbik (amelyről már írtam) radikálisan hatalmon kívüli (anti-establishment) párt, a hivatalos médiákban egyáltalán nincsenek pozíciói, a szociális médiákban („közösségi oldalak” stb.) viszont tarol, a – főleg fiatal – digitális közvélemény hullámain úszik. Pozícióinak erősödését szolgálják mind a kormánypárti és/vagy simicskai médiák fasisztoid publicisztikái és véleményműsorai, amelyek (szándéktalanul, önkéntelenül) erősítik a Jobbik elfogadottságát a középosztály és az idősebbek körében, mind pedig a balközép jellegű tiltakozások korrupcióellenes, populista demagógiája, amely – mint mindig ilyen esetekben – rendpárti, tisztogató-büntető politikára támaszt igényt; ezt az igényt csak a Jobbik képes hitelesen kielégíteni. A Jobbiknak nincs szüksége médiapropagandára, ezt a föladatot elvégzik helyette a fideszes (kvázifideszes, parafideszes) meg a „demokratikus” ellenzéki médiavállalatok. Különösen a posztmodern-gonzóliberális digitális platformok/portálok a maguk – alaposabb rendszerkritikával csak nagy ritkán foglalkozó – gúnyolódásával és fekete humorával ezt a képet fogadtatták el a magyar társadalomról: ez a társadalom züllött, hülye, abszurd, életképtelen, vezetői nyerészkedő, tudatlan, vidéki tahók. Erre a Jobbik a megtisztulási és újjászületési dumájával – nagyon egyszerűen, szűkszavúan, tömören és tartózkodóan, emiatt roppantul hatásosan – cuppan rá: a Jobbik meghekkelte a szinte teljes magyarországi (és utódállami-kisebbségi magyar) médiavilágot anélkül, hogy reprezentánsainak akár egyetlen cikket meg kellett volna írniuk (amire egyébként nem is lennének képesek).

A törzsgárdáját úgy-ahogy őrző MSZP-t rendkívül tehetségtelenül vezetik. Az MSZP-nek egyetlen vonzó, inspiráló, népszerű vezető alakja sincsen. Semmi más nem tartja fönn, csak a tehetetlenségi erő. Az MSZP is használja a – nem általa kezdeményezett és hagyományos stílusától idegen – populista demagógiát, ám ügyetlenül. Polgármesterei mélyen konzervatívak és autoritáriusak, intoleránsak (lásd az egyre ijesztőbb újlipótvárosi-angyalföldi esetet), nem sokban különböznek a fideszes kollégáktól.

A DK: szekta. A vezérkultusz tartja össze. A DK áll a legközelebb a neoliberális médiasztárok gondolatvilágához, őket azonban riasztják a szektásság és a fanatizmus eltéveszthetetlen szociokulturális jegyei. Jól szervezett, összetartó erő, lelkes aktivistákkal. Vezetője tehetséges ember, aki azonban gyűlöletfutamokon kívül nem sokat mond (pedig tudna), s akinek aggasztóan kevés érzéke van a parlamentarizmushoz. (Az egyetlen színvonalas és lelkiismeretes ellenzéki képviselő: Schiffer András.)

A mikropártokban több az ötlet és az intelligencia, mint a többiekben – számos gondolatuk tartalmilag is rokonszenves nekem –, de itt most a hatalmi helyzetről beszélek, amelyet a mikropártok ugyan befolyásolnak, de nem alakítanak. (Megjegyzem: Juhász Péter „lopnak, lopnak!” szövegét diszfunkcionálisnak, kontraproduktívnak, egyszóval kártékonynak tartom. Pedig rendes fiú, szorgalmas, buzgó agitátor. Kár, hogy elfecsérli a tálentumát.)

Az ún. „civil” tüntetésszervezők – akikhez annyi reményt fűztem valaha – avval, hogy azt a bárgyú 19 pontot (amelyről népszavazást szeretnének) az ellenzéki tömegre lőcsölték, végképp bebizonyították sajnos, hogy nem is konyítanak a politikához, és kínos helyzetbe hozták a náluk jóval okosabb tömeget, amelynek – a dolgok természete folytán megválasztatlanul – az élén állnak.

A „demokratikus” ellenzék közép-, kis- és mikropártjai az Orbán elleni gyűlöletüktől elvakítva – s ebben az ellenzéki médiák se jobbak – az Orbán-klikknél is sokkal veszedelmesebb Jobbikkal egyáltalán nem vették föl a harcot. A Jobbik nem téma, nem hír, eltekintve pár újfasiszta funkcionárius vagy aktivista bárdolatlanságától vagy árulkodóan nyílt náci gesztusától, amelytől inkább csak undorodnak, de komolyan nem veszik. A Magyar Gárda fénykorában volt némi antifasiszta mozgósulás, de a cigányellenes rasszizmus elterjedtsége nem csökken, a bevándorlóellenes hisztéria propagálásával pedig a Fidesz szerez legfélelmetesebb vetélytársának jó sok szavazatot. A fideszes/simicskai médiák nem beszélnek a Jobbikról, fantomküzdelmeket folytatnak félremagyarázott feministákkal és félreértett nyugati újságokkal – és bár nem mondhatni, hogy kifejezetten fasiszták, ámde nem is antifasiszták. Fő ellenségük a liberális individualizmus és a baloldali egalitarizmus (vö. írásommal), és ebben – bár nem óhajtják persze a Jobbik győzelmét – óhatatlanul a Jobbik érdekeit (is) szolgálják, hiszen ebben a szélsőjobboldal két fő irányzata mélyen egyetért. (Mérsékelt, pláne demokratikus jobboldal Magyarországon – politikai értelemben – nem létezik, a kitűnő Béndek Péter derék konzervatív pártja csak erkölcsi gesztus; igaz, annak szép. Amúgy „polgári Magyarországot” javasol, akár Orbán és Gyurcsány – és majdnem mindenki.)

A Jobbik „titka” azonban nem ez: mindez csak riválisainak, versenytársainak és ellenfeleinek vaksága és puhány tehetetlensége.

A Jobbik – anélkül, hogy elkötelezné magát – kihasználja a világszerte erősbödő antikapitalista dinamikát: mint a jobboldali, „völkisch” antikapitalizmus MINDIG, természetesen csak a kapitalizmus bizonyos aspektusait ellenzi. Ebben a kezére játszik a jelenlegi nemzetközi (antiglobalista) baloldal egyoldalú piacellenessége (mintha az államkapitalizmussal nem lenne semmi baj…), amely persze elkerülhetetlennek tartja a kapitalizmust, csak korlátozni szeretné a munkások és a „mélyszegény” underclass érdekében. A szélsőjobboldali, „völkisch” antikapitalizmus szintén korlátozni óhajtja a piaci kapitalizmust, csakhogy nem a munkások és a „mélyszegény” underclass érdekében. Erről azonban elmulasztják értesíteni a magyarországi munkanélkülieket, akiknek a körében a Jobbik fölényesen vezet. A magyarországi munkások és munkanélküliek láthatólag azt hiszik, hogy az ellenfeleik a cigányok, akik látszólag a riválisaik az épp megszüntetett (formailag az ún. „önkormányzatok” [?!] hatáskörébe utalt, azaz a helyi szegényellenes és romaellenes önkénynek kiszolgáltatott, pénztől megfosztott) szociális szolgáltatásokért és segélyekért folytatott versenyben – mintha a társadalmi igazságtalanságért nem a tőkés állam volna felelős, hanem a legmegalázottabb áldozatai.

A „kapitalizmus” a magyarországi szélsőjobboldal két fő irányzata (Fidesz, Jobbik) számára mindenekelőtt (a) külföldi, főleg nyugati; (b) zsidó; (c) „komcsi” (azaz Csurka István emlékezetes formulájával: „a transzvesztita nomenklatúraburzsoázia” biznisze). Tehát a kapitalizmus „nem mi vagyunk”, akkor se, ha multimilliárdos nagytőkések, pardon, nagyvállalkozók vagyunk. „Neoliberálisnak” a szélsőjobboldal azt a tőkét tekinti, amelyet nem ellenőriz, miközben agresszívan és zavartalanul folytatja a legkarakteresebb neokonzervatív-neoliberális gazdaság- és szociálpolitikát. „Neoliberális” cégnév alatt az e tekintetben sikeres állami propaganda összekeveri az egalitárius „emberi jogi” és az újraelosztó, népjóléti, szociálliberális/balliberális politikát az antiegalitárius, radikálisan jobboldali, szívtelen és elitista politikát, hogy az utóbbival kompromittálja az előbbit, miközben megbízója az előbbi elutasításával műveli az utóbbit.

A Fidesz „szociális intézkedéseivel” – rezsicsökkentés, devizaadósok részbeni megsegítése, egykulcsos személyi jövedelemadó, magas forgalmi adó (áfa) – a középosztálynak, az alkalmazottak fölső rétegének kedvez, a politikából kiszorított, nem szavazó szegények (a relatív többség) helyzete állandóan romlik. A Jobbik minderről hallgat – a „demokratikus” ellenzék se túl hangos, kisebb csoportoktól s olykor az LMP-től és a PM-től eltekintve, bár az oktatás és az egészségügy tönkretétele azért kiváltott némi bágyadt tiltakozást –, és kétségkívül nem különbözik a Fidesztől abban, hogy saját érdekeik ellen, azaz „a segély” mint olyan ellen mozgósítja a munkásokat és munkanélkülieket, „a keményen dolgozó magyar emberek” aljas, kétszínű propagandafrázisával, szemben ugyebár a lusta, tolvaj, potyaleső romákkal és a – nem létező, mert be nem fogadott – bevándorlókkal. Ennek a népellenes demagógiának segít a liberális propaganda is a fiktív „államfüggő” beállítottság állandó és megvető hibáztatásával. (S hogy legyen ebben is egy kis „kulturális” rasszizmus, ez a beállítottság ráadásul – és állítólag – „keleties”, netán „oroszos”. Ez a fecsegés igazán hánytató.)

De a Fidesz közönyösen magára hagyta a munkásokat és a munkanélkülieket – a hírhedt miskolci polgármester azon túl, hogy kiűzi városából a romákat (tiltakozás Horváth Aladáron kívül, anyone?), lezseren megszünteti a szociális juttatásokat a fehéreknek is, akik a jelek szerint jobban örülnének annak, hogy a cigányok éhen vesznek, mint annak, hogy nekik is volna mit enniük –, ám a Jobbik ott van közöttük, gyakorlatiasan oszt mindenféle (főleg retorikai) kis alamizsnákat, és a szokásos rasszista, antiszemita, idegengyűlölő, Nyugat-ellenes összeesküvés-elméletekkel magyarázza meg nekik a saját helyzetüket, amihez még hozzáteszi „a mi” tüntetéseinken hallott (és mellesleg az Egyesült Államok által szított) korrupcióellenes szólamokat. Ennek folytán biztos lehet benne, hogy a liberális médiák a számukra (is) leggyűlöletesebb jelzővel fogják fölékesíteni: avval, hogy baloldali.

Szeretném ez úton értesíteni liberális vetély- és harcostársaimat, hogy a bal és jobb, a kapitalizmus és szocializmus összemosása, illetve konzervatív pályatársaimat, hogy a liberalizmus és a marxizmus összekotyvasztása náci szokás, és mindannyiukat arról, hogy a mérsékelt, újraelosztó, „jóléti államos” baloldal lebolsevikozása a hidegháborús szélső reakció kliséje. (Akárcsak a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal azonosságáról szóló hazug mese.) Csak hogy tudják, mit beszélnek és hol állnak.

Az ismét súlyos válságban lévő, háborús veszedelmeket fölidéző világkapitalizmusnak Magyarországon (és a legtöbb kelet-európai országban, ha nem becsüljük túl az intellektuális marxizmus néhány kiváló, de politikai szervezkedésre aligha alkalmas, főleg fiatal csoportosulását) nincs baloldali ellenzéke. Ebben a helyzetben a Jobbik hamis antikapitalizmusa akadálytalanul érvényesül. A magyarországi „hivatalos” baloldal az establishment expozitúrája. Bázisa ugyanaz a néptől rettegő középosztály, mint – soviniszta és etnicista változatban – a Fideszé. Csak avval különbözteti meg magát tőle, hogy a népszerűtlen „Európa” híve (általában senki nem rajong azokért, akiktől anyagilag függ, márpedig Európa nélkül Magyarország 24 órán belül lehúzhatná a redőnyt). A „demokratikus” ellenzék dicséri Európát, a fideszes érdekcsoportok zsebre vágják Európa pénzét, miközben szidják az édesanyját (ez az ügyesebb taktika), a Jobbik ebből kimarad (szegény, fiatal, kívülálló): csak a Jobbik tetszik autentikus „nemzeti” pártnak. Sem illúzióival, sem a bugyellárisával nem kapcsolódik a gyűlölt Nyugathoz. (A Nyugatot nálunk még azok is utálják, akik oda menekülnek a nyomor elől – s aztán tapasztalják is ott, milyen hitványan bánnak velük, s a lenézett színesbőrűek körletébe szorítják őket.)

Az alapvető tény – hogy tudniillik édes hazánk ún. versenyképességének egyetlen záloga a magyarországi dolgozók alacsony bére – senkit nem lelkesíthet a jelenlegi európai, azaz magyar rendszer iránt, akinek még maradt egy csöpp esze. Cselédnemzet lettünk, akár oly kevéssé szeretett kelet-európai sorstársaink. Az emiatt érzett harag a Jobbik növekvő sikerének titka, és erre a haragra bőven van ok. Természetesen a Jobbik nem tudja és valószínűleg nem is akarja megszüntetni ezeket az okokat, de legalább van némi összhang a politikai dumája és a népi érzelmek között.

A Jobbik nem beszél sokat, viszonylag passzívan alkalmazkodik a közhangulat hullámveréséhez – a saját népszavazási kezdeményezése sokkal intelligensebb, mint a „demokratikus” ellenzék katasztrofális 19 pontja, és kihasználja kitaszított helyzetét arra, hogy nem kell róla a nyilvánosság előtt vitatkoznia, hiszen akkor lelepleződnék a dolog csaló inkonzisztenciája –, és a maga hallgatag módján (a hallgatás paradox harcmodorát már Szálasi is jól használta) egyre inkább beépül a népéletbe.

Csalárd, látszólagos tőke- és hatalomellenessége népszerűvé teszi az elkeseredett fiatalság körében, amely a baloldaliakkal és a liberálisokkal együtt tüntet a fideszes korrupció ellen, majd a legszélsőbb jobboldalra szavaz. (Ha szavaz egyáltalán.)

A nyájas olvasónak le kell nyelnie a keserű pirulát, hogy ki kell mondania: Orbán a kisebbik rossz a Jobbikkal szemben, és ha a nyájas olvasó nem törődik a Jobbik veszedelmével, akaratlanul is hozzájárul Magyarország végromlásához. S arról se feledkezzünk meg, hogy a két szélsőjobboldali irányzat (nem lényegtelen nézeteltéréseit most figyelmen kívül hagyva) együttesen többségben van ma Magyarországon. Több figyelem kíséri itt valamelyik érdektelen fideszes fószer Gucci-táskáját, mint azt az apróságot, hogy az ország szélsebesen fasizálódik.

Kínos dolog lenne a butaságba belepusztulnunk.