Ságvári Endre kapcsán kirobbant vitákban rendre felmerül az a kérdés, hogy milyen viszonya volt a sztálinizmushoz, illetve hogy emlékezete egyáltalán hová sorolandó be. Az alábbi történet ehhez szolgál adalékokkal.

1984-ben Vásárhelyi Miklós Washingtonba látogatott (levéltárban kutatott magyarországi sajtó-visszhangok után) és egy régi barátom összehozott vele. Meghívtam őket vacsorára, és mikor megérkeztek, Miklós első kérdése hozzám így szólt: "Rokonod volt neked Várallyay Jenő, akit az illegális kommunista pártban ismertem meg, amikor Debrecenből feljöttem Pestre, ő volt az én kontaktusom a párt VIII. kerületi végrehajtó bizottságánál." Mintha villám csapott volna belém, kicsit hebegve mondtam neki, hogy Jenő valóban  nagybátyám volt, de ő, a család tudomása szerint a Szocdem párt tagja volt. Mire Miklós felvilágosított, hogy a Szocdem párt volt a fedőszerv, de ők illegális kommunisták voltak. Először tudta meg a család rajtam keresztül Jenő valós múltját, bár  addigra már csak húga élt a testvérek közül, ő volt az, aki bátyjához egész életében a legközelebb állt a családban, így őt a hír stigmája kevésbé érintette, mint esetleg más testvéreit, akik akkor már nem éltek, beleértve apámat is.

Elmondtam Miklósnak, hogy Jenő 1905-ben született, s egy borzasztó fiatalkori trauma áldozata volt, amely egy életre elidegenítette környezetétől, véges-végig kereste önmagát és a külvilághoz való kapcsolatot, de semmi nem sikerült neki, egyetemre nem jutott el, éppen hogy leérettségizett Nyíregyházán. Az történt ugyanis, hogy 14 éves korában nagyapám vadászpuskájával játék közben véletlenül lelőtte egyik legjobb barátját, iskolatársát. Ezen soha nem tudta magát túltenni. Apám szerint egyik legokosabb testvére volt Jenő, verseket írt, nyíregyházi dalárdákban vett részt, majd később szervezett, és mielőbb a Szocdem párt helyi tagozatában lett tevékeny. Érzelmi indíttatásból bírálta apja világát, értékrendjét és erkölcsi normáit. Ráadásul, kizsákmányolónak tekintette apját, aki a Dessewffy Hitbizomány jószágigazgatója volt 1914-ig, így felelőssé tette őt a zsellérek életkörülményeiért, az arisztokrata latifundium életben tartásáért. Egyik versében elmereng apja igen elegáns szalonjában, ahol a falak, a díszletek, szőnyegek a uradalmi munkások verejtékes munkájára emlékezteti őt:

„Otthon minden oly idegen nekem,

Reszketve nyúl az ételért kezem,

Remegve síklik a bútorokon

És a falakon bús tekintetem.

Mintha görnyedő emberek véréből lenne minden.

A bíborban pompázó nagy falak

Mint egy oszladó hullák tömegéből

Épített véres árnyalak,

Szomorúan ráminteget.

Testvéreim is mind idegenek,

Mint akiket pár perce ismerek”

Mozgalmi élete végül Budapestre viszi, ahol alkalmi munkákból élt, feleségül vett egy pesti entellektuel család lányát Koppány Erzsébetet - de gyerekük nem született.

Vásárhelyi Miklós jellemzése szerint nagybátyám nem csak igen okos, de karizmatikus egyéniség is volt, így az illegális párton belül, különösen a vidéki, paraszt rétegek között komoly követő tábora volt. Mi sem bizonyítja jobban presztízsét, mint az a tény, hogy egy alkalommal vele mondatták el egy fontos rendezvényen Mód Aladár egyik beszédét, mert nagybátyám kitűnő szónok is volt és hatni tudott az emberekre. Amellett, Miklós szavával élve: kitűnően tudta a "szent tanokat", a marxista-leninista teóriákat fújta, és hallatlanul elkötelezett forradalmár volt. A VIII. kerületben bekerült a párt végrehajtó bizottságába, és Kálvária téri lakásán, Miklós szerint egy komoly szellemi központ alakult ki, ahol a legfontosabb személyiségek, mint Csermanek János, Donáth Ferenc, Ságvári Endre, Kulich Gyula és mások is gyakran megjelentek hosszas beszélgetésekre. Ezekben az időkben Jenő gázszámlákat kézbesített a kerületben.

Jenő bátyámnak egyre több gondja lett a rendőrséggel, követték, becitálták, kihallgatták és ezért gyakran nyíregyházi családi kapcsolatokat kellett mozgósítani, hogy a rendőrség zaklatásaitól valami védelmet nyújtsanak neki. 1939-ig, ebben a kulcs ember Mikecz Ödön igazságügyi miniszter volt, aki egy szabolcsi dzsentri dinasztia akkor fiatal, igen értelmes ügyvédje, politikusa –és egyúttal a család ismerőse volt, sőt Jenő bátyám idősebb bátyja révén, akinek az anyósa Mikecz lány volt, atyafiságba kerültek, s így mindig segítségét tudták kérni az akkor már miniszter Mikecz Ödönnek. Történt az, hogy amikor bejött az Imrédy kormány, Mikecz Ödön 1939-ben lemondott, s ezzel Jenő elvesztett minden védettséget. Kiéleződött helyzetben, egyre nagyobb nyomás alá került.

Miklós elmesélte, hogy Ságvári és Kulich sanda szemmel nézték nagybátyám karizmatikus szerepét és követő táborát a párton belül, és elhíresztelték, hogy Várallyay frakciózik – gondolom a vidéki kapcsolatai is szerepet játszhattak ennek az ellenérzésnek a kialakulásánál – és ezért megtiltották az elvtársaknak, hogy feljárjanak Várallyay lakására a Kálvária térre. Megszakadtak a korábban szellemi közösségként működő társak kapcsolatai. Mindeközben felerősödtek a rendőrségi zaklatások az Imrédy kormány idején. Megkezdődött egy elszigeteltség Jenő és a párt között, pedig feleségével együtt teljes odaadással és feltétel nélkül támogatták az eljövendő forradalom eszméit, várták a megvalósítás lehetőségének történelmi pillanatát, a proletárdiktatúra eljövetelét. Életcéljuk követése lett ellehetetlenítve ezzel a bizottsági intézkedéssel. És ekkor, Ságvári és Kulich ráerősítettek kirekesztő határozataikra, és elhíresztelték, hogy Várallyay a Horthy rendőrség spiclije. Igy két malomkő között örlődött fel az érzelmileg elve sebezhető Jenő, feleségével együtt kétségbeesett állapotban kerestek kiutat tarthatatlan helyzetükből.

Végül Jenő és Margit úgy döntöttek, hogy az öngyilkosság az egyetlen kiút arra, hogy megszabaduljanak attól a megaláztatástól, amely eszméik és hitük megvalósításáért folytatott munkájuktól elzárta őket, valamint arra, hogy megmeneküljenek a rendőrségi zaklatások idegtépő terheitől, az esetleges börtöntől, ahol feltételezték, nem sok jó várhatott rájuk. Így 1940-ben megmérgezték magukat, de valami nem működött úgy, ahogy elvárták, s ezért levetteték magukat a negyedik emeleti erkélyről a Kálvária téren. A későbbi hivatalos párttörténet adatai szerint a „letartóztatás elől” menekültek a halálba, de ez nem volt teljesen igaz.

1986-ban Vásárhelyi Miklós révén még találkoztam egy pszichiáter doktorral, aki szintén illegális kommunista volt, a VIII. kerületi pártszervezetben közel állott nagybátyámhoz, a háború után a pártból kizárták, de 1956 után visszalépett és Lipótmezőn dolgozott később mint igazgató helyettes. Vele hosszasan elbeszélgettem, és ő is meglepett Jenő bátyám könyörtelen forradalmi elképzeléseivel, amire évtizedek múltán is pontosan emlékezett.

Még végezetül csak annyit, hogy 1994-ben, amikor Vásárhelyi Miklós szívműtéte után itt Washingtonban dr. Hardi Róbert házában lábadozott, összejöttünk többen őt meglátogatni Robinál (aki itt orvosom már közel huszonöt éve) és hosszasan beszélgettünk, illetve hallgattuk Miklós oral history jellegű történeteit, anekdótáit. Közismert, hogy Miklós "mindenkit" ismert, és hallatlan memóriával tudott referálni az emberek magatartásáról, szellemi képességeikről, érdemeikről és olykor gáncsos fellépésükről. Ott, beszélgetés közben, Gáti Karcsi rákérdezett: "Mondd Miklós, Te mikor ábrándultál ki a kommunizmusból?" Mire azt válaszolta, "Ami engem kiborított és rögtön azt mondtam, hogy itt valami nem stimmel, az akkor történt, amikor Sztalin halála után Moszkvában a cionista orvos pert egy-két nap alatt felfüggesztették. Hogy lehet ez, kérdeztem akkor? De, most, hogy elgondolkodom [ugyanis előtte, ott nagybátyámról beszélgettünk], talán jobban tettem volna, ha Gyuszi nagybátyjának a tragédiájából akkor, 1940-ben levonom a konzekvenciákat és otthagyok csapot-papot, és megválok ettől az eszmerendszertől és társaságától."

Ságvári könyörtelen fellépése, a koncepciós pereket idéző módon kergette halálba egyik abszolút idealista és elkötelezett elvtársukat. Miklós egy ponton meg is jegyezte, nagybátyámnak szerencséje volt, hogy nem élhette meg a Moszkvából hazatért vezetőség sztálinista hatalmi gépezetének kegyetlenségét a párton belül. Ő, mondta Miklós, valószínű az első áldozatok között lett volna. Emlékezete is jellemző: az 1960-as évekig senki sem vett tudomást róla, csak ekkor került fel Nyíregyházán a Kossuth Lajos Gimnázium falán neve egy emléktáblára Szamuelly Tiborral, Rajk Lászlóval és Münnich Ferenccel együtt – akikhez egyébként nem sok köze volt. Az emléktáblát a rendszerváltás után eltávolították. Az idealista, életében senkinek sem ártó Jenő tehát kétszeresen is elszenvedte azt, hogy rossz társaságba keveredett…