Az egy évvel ezelőtt Szocsiban megkezdődött téli olimpia geopolitikai üzenete az volt, hogy Oroszország visszatért a világpolitika színpadára. Az orosz vezetés a hatalmas presztízsberuházással azt akarta tudatni saját népével és a világgal, hogy az eurázsiai ország már olyan nagyhatalom, amely érdekeit bármilyen erővel szemben meg tudja védeni. 2014 folyamán az új Oroszország valóban megmutatta magát a világnak: az új orosz politikát megismerhették azok is, akik csak a rövidhírek, főcímek alapján tájékozódnak a világ eseményeiről.  

Amikor Putyin 1999-ben átvette az irányítást, az orosz vezetés előtt a következő alternatíva kínálkozott. Nyitva állt az út egy olyan gazdaság létrehozása előtt, ahol a fejlődés alapját a technológiai innováció jelenti. A másik alternatíva a birodalomépítés hagyományos szovjet-orosz útja. A régi-új koncepció szerint Oroszország ereje alapvetően nem a gazdaság teljesítményétől, hanem politikai, katonai játszmák sikerétől függ.

Putyinék a második utat választották. Ez felelt meg a régi orosz, még inkább a szovjet tradíciónak. Putyinnak ez utóbbi különösen sokat számított, hiszen ő maga mondta, hogy a Szovjetunió széthullását a huszadik század legnagyobb stratégiai tragédiájának tekinti. Ez a szemlélet befolyásolja az új orosz rendszer kül- és belpolitikáját, illetve a múlthoz való viszonyulását is.

Az orosz hatalom a határzóna biztosítása, illetve az orosz befolyás kiterjesztése érdekében már a kilencvenes években is több fegyveres konfliktust vállalt. Ennek következményeként Oroszország „védnökségével” olyan, nemzetközileg el nem ismert „államok” jöttek létre, mint a „Dnyszter Menti Köztársaság”, Abházia és Dél-Oszétia. Ezek a területek Oroszország messzire előretolt bástyái, amelyek legfőbb feladata Moldávia, és Grúzia sakkban tartása. A kilencvenes években lezajlott fegyveres konfliktusok, és Grúzia 2008-as „megbüntetése” is csupán előjátéka volt az Ukrajna elleni háborúnak.

AFP / Viktor Drachev

Az egy évvel ezelőtt Ukrajnában lezajlott politikai fordulatot Putyin a Szovjetunió felbomlása után kialakult geopolitikai egyensúly felborításának tartotta. A korábbi status quót azonban éppen Moszkva próbálta meg felborítani azzal, hogy Ukrajnát a puffer zónából az általa tervezett Eurázsiai Unióba akarta átvezetni.  Ukrajna elvesztését látva, az orosz vezetés korlátozott katonai beavatkozás mellett döntött, miközben megkezdte keleti szomszédja destabilizációját is. Márciusban „önvédelmi erőknek” álcázott orosz alakulatok nyomultak be a Krím-félszigetre, majd az elfoglalt területet – a fegyverek árnyékában végrehajtott illegitim népszavazásra hivatkozva – Oroszországhoz csatolták. Április folyamán oroszbarát szakadárok ellenőrzésük alá vonták Kelet-Ukrajna több régióját, hogy azután a helyi „választásokat” követően kikiáltsák a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaságot. Ezek státusza az egykor Moldáviához tartozó Transznisztriára vagy a Grúziától elcsatolt Abháziára és Dél-Oszétiára emlékeztetnek. A szeptemberben megszületett, Minszkben aláírt fegyverszüneti megállapodás ellenére a szeparatisták orosz támogatással azóta újabb területeket szálltak meg: ma már Fekete tenger partvidékének egy széles sávját is ellenőrzik.

A magyar kormány szerényen csak „aggodalmának adott hangot” az ukrajnai helyzet eszkalálódása kapcsán. A Külügyminisztérium állásfoglalásaiban kiállt ugyan Ukrajna területi egysége mellett, de mindjárt bírálta is az új ukrán kormány kisebbségpolitikáját. A bírálat sokat ártott az ország hírnevének különösen Lengyelországban, ráadásul alaptalan is volt, mivel az annak okát képező nyelvtörvénytervezet nem került bevezetésre. Sok bírálat érte az ukrán vezetést azért is, mert a katonai sorozást a magyar kisebbség tagjaira is kiterjesztette. A magyar kisebbséget azonban nem Kijev ellenében, hanem Kijeven keresztül lehet megmenteni. A kárpátaljai magyarok érdeke egy nyugatos Ukrajna, és az ottani férfilakosság mozgósítása nem tekinthető magyarellenes lépésnek, mivel arra az orosz agresszió miatt került sor. A háború által sújtott keleti szomszédunkkal való jó kapcsolat Magyarország és a kárpátaljai magyarság elsődleges érdeke.

A válsággal kapcsolatos magyar kormányzati retorikában burkoltan vagy nyíltan később is feltűntek az orosz politika egyes érvei, panelei. A miniszterelnök egységes atlanti fellépés helyett az önálló európai politika fontosságáról beszélt, és élesen bírálta, illetve kontraproduktívnak tartotta a szankciókat. A kormányzat lavíroz, de a kormányközeli médiumok többsége már tüntető oroszbarátságot mutat, mintha az lenne a szerepük, hogy nyersen, harsányan fogalmazzák meg mindazt, amit a kormány nyíltan nem mondhat ki.

Ez a politika szemben áll a polgári Magyarországot hirdető első Orbán-kormány irányvonalával. A második Orbán-kormány a keleti nyitást hirdette meg. Ez gazdaságpolitikai koncepciónak indult, de külpolitikai irányváltás lett belőle. Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kína, Törökország lettek a magyar vezetés favoritjai. A legmélyebb kapcsolat azonban a putyini Oroszországgal alakult ki. A szoros együttműködés ismert következményei közül a Déli Áramlat melletti elköteleződés és a paksi atomerőmű-építés a legjelentősebbek. Számos szakember szerint mindkét projekt gazdaságossága megkérdőjelezhető, de a tervezett beruházások elsősorban nem ezért aggályosak. A kormányzat az energetikai szektor diverzifikációjáról beszél, de két projekt hatása a deklarált céllal éppen ellentétes: jelentősen növelnék az Oroszországtól való gazdasági függőséget. Leginkább az ukrán és újabban a bolgár példa alapján tudjuk, hogy az orosz vezetés a gazdasági függőséget szívesen használja politikai nyomásgyakorlásra. A Déli Áramlat megépítése mellett – amelytől az orosz fél végül elállt – a magyar kormány az EU ellenére is a végsőkig kitartott.  Úgy tűnik, mintha a kormány által még 2010-ben meghirdetett „gazdasági szabadságharc” csak a Nyugatra volna érvényes.

A keleti nyitás célja a piaci, gazdasági kapcsolatok kiterjesztése volt. A „nyitás” következtében azonban az ország mozgástere szűkült, külpolitikai súlya pedig csökkent. Az elhibázott koncepció hátterében feltehetően a miniszterelnöknek és környezetének az a meggyőződése állt, hogy a nyugati társadalmi, gazdasági modell már nem működőképes, és ezért nekünk új megoldásokat kell találnunk, illetve más, leginkább keleti „sikerországok” mintáit kell követnünk. A kormányfőt érzelmileg befolyásolhatta, hogy a hatalom koncentrációjára irányuló lépéseit az EU és a nyugati média erőteljesen bírálta. Az elképzelésnek volt egy koncepcionális magyarázata is. Eszerint a világban hatalmi átrendeződés zajlik. Kína, Oroszország, India, Brazília és egyéb országok felemelkedésével megtört az Egyesült Államok hatalmi monopóliuma. A világ egyre inkább multipolárissá válik. A globális erőátrendeződésről szónokló kormánypárti, vagy „független” politikusok és elemzők persze sohasem vetik fel, hogy jó-e nekünk ez a változás. Jó-e olyan hatalmak árnyékában élni, amelyek számára nem sokat jelentenek azok az értékek, amelyeket a magyarság a rendszerváltással szerzett meg? Olyan, a demokráciára, szólás- és vallásszabadságra kevésbé érzékeny vagy épp teljesen érzéketlen, részben vagy teljesen autoriter rendszerek vindikálnak maguknak nagyhatalmi státuszt, amelyeknek a legfőbb érték a hatalmi praktikákkal megszerzett befolyás és az anyagi haszon.

De vajon valóban globális hatalmi átrendeződés történt-e? Az energiaexportra utalt orosz gazdaság sérülékeny, gyenge. A szankciók és az alacsony olajár hatására megroggyant a rubel, és az elmúlt évtizedben felhalmozott dollárszázmilliárdok gyorsan apadnak. Sokak szerint Oroszország, Kína támogatásával válik globális hatalommá. A két keleti birodalom szövetségének egyik jele lenne a tavaly megkötött két földgázszállítási kormányközi egyezmény. Azonban itt nem két egyenrangú fél megállapodásáról van szó, mivel gazdasági szempontból Kína az erősebb. A májusban és a november megkötött egyezmények részletei ismeretlenek, de az bizonyos, hogy szankciók és a csökkenő olajár miatt meggyengült Oroszország sok engedményre kényszerült.

Ma sokan Kínát tekintik a közeljövő szuperhatalmának. Kína gazdasági teljesítménye azonban csak mennyiségileg kiemelkedő. Nincsenek korszakalkotó kínai találmányok, és a gazdasági, technológiai fejlődés irányát ma is leginkább az Egyesült Államok határozza meg. Nem vonzó a birodalom politikai berendezkedése, az afrikai és ázsiai országok menekültjei sem Kína felé igyekeznek. Lehet, hogy épp Kína lesz a 21. század papírtigrise.

A keleti nyitás politikája mögött alighanem hatalmas frusztráció van. Nem a nyugati, gazdasági, politikai modell bukott meg, hanem a gyors felzárkózás terve. A rendszerváltás időszakában a volt szocialista országok közül Magyarország fejlődése tűnt a legígéretesebbnek. Az ország az első körben került be a NATO-ba és az EU-ba is. Az utóbbi évtizedben az ország már északi szomszédjainak fejlődésétől is elmaradt. A kudarc és a lecsúszás miatti kiábrándultság miatt próbál különutas politikával boldogulni a magyar kormány.

Az orosz–ukrán válság kitörésével és elmélyülésével azonban a különutas magyar politika az EU és különösen a NATO számára már biztonsági kockázattal jár. A nyugati sajtóban Magyarországról mint Putyin szövetségeséről, trójai falováról írnak. Mindenki számára hallhatóan megszólalt az Egyesült Államok is. Bill Clinton, Barack Obama, valamint tekintélyes politikusok fogalmaztak meg szokatlanul éles bírálatot a magyar kormánnyal szemben. A bírálatok elsősorban a demokrácia jelenlegi állapotáról és a korrupcióról szóltak, de André Goodfriend ügyvivő számos nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy a putyini Oroszországgal való demonstratív barátkozás is hozzájárult a rendszerváltás során, illetve az Antall-kormány alatt megszerzett bizalom elvesztéséhez.

Az amerikai fellépésre a korábban mindig határozottságot és öntudatot mutató magyar kormányzati tényezők ideges kapkodással, majd vádaskodással reagáltak. A vádak szerint az amerikai kormány beleavatkozott a belügyekbe és nyomást kívánt gyakorolni az országra. A sértett félként viselkedő kormány Amerika-ellenes retorikáját felhangosította a hozzá közel álló médiumok többsége. A sajtóban megjelent kirohanások az ötvenes-hatvanas évek stílusát idézték és idézik. Nagynevű újságok ma hajlandóak képtelen összeesküvési elméletek gyártására és tényeket teljesen figyelmen kívül hagyó írások közlésére. A kampány vesztese azonban nem az Egyesült Államok, hanem Magyarország.

A második világháború végén a magyar politikai elit java angol-amerikai megszállásban reménykedett. Amerika a Szovjetunióval 1945-ben, Jaltában kötött egyezségben „feladta”, „elárulta” Közép-Európát, benne Magyarországot. Ez az erősen érzelmi alapú vád felerősödött az 1956-os forradalom leverése után, ami sokak szerint azért következett be, mert Amerika megint „cserbenhagyott” minket. A rendszerváltásra azonban nem kerülhetett volna sor az amerikai kormányzat következetes és a Szovjetunió összeomlásához vezető politikája nélkül. De 1990 után is többször felmerült a kérdés az egykori szocialista országokban, hogy egy konfliktus esetén vajon megvédi-e ezt a térséget az Egyesült Államok. Az ukrán–orosz válság kirobbanása óta nyilvánvaló, hogy Közép-Kelet-Európa a nyugati szövetségi rendszernek nem elhanyagolt hátsó udvara. Az új geopolitikai helyzet térségünket felértékeli. Ez a térség az orosz terjeszkedés feltartóztatásának első vonalában van. A nyugati szövetségi rendszerhez való tartozás számunkra biztonságot jelent egy megbolydult világban. Ez az első számú nemzeti érdek.

Angela Merkel látogatása után a miniszterelnök a Hír Tv-nek adott interjújában azt mondta, az Egyesült Államokkal fontos a jóban lenni, de a magyar külpolitikai stratégia kiépítésénél az a cél, hogy Németországgal és Oroszországgal építsünk ki baráti, kiegyensúlyozott, korrekt, fair kapcsolatot. A miniszterelnök burkoltan itt egy „híd” szerepet fogalmazott meg. A külpolitikában azonban nincsen önálló magyar út, nincsen „híd” szerep. Ez a stratégia nem szolgálja az ország biztonságát, és szembemegy az ország évszázados hagyományaival, törekvéseivel is.

(A szerző történész)