Igaz, mi sem panaszkodhatunk, mi is tudjuk, mi lesz a hírekben. Új adók, szigorúbb rendeletek, még irracionálisabb törvények. A lényeg örökké izgalomban, pánikban tartani az embereket, senki ne tudhassa, mire ébred reggel. Magyarország egy őrültek háza, nincs nap, hogy a hatalom ki ne találna valamit. Mindent felforgatnak, folyton átírnak, átszerveznek, a jót elrontják, a rosszat még rosszabbá teszik – az összes dühüket, akarnokságukat tébolyult aktivitással adják tudtunkra. Úgy élünk, mint egy örökös költözködésre ítélt ház lakói, akik mindig egy éppen kiürült lakásba hurcolkodnak át.

Napra nap, rosszra rossz, az események éveken át ezen az egyenletes pályán mozogtak, a győztesek egyhangú monotóniával gyalulták a vesztesek, az emberek életét. Új törvények százaival biztosították maguknak, hogy nekik bármihez joguk van, és hogy minden törvénytelenség törvényes. A demokráciák békés színterein és jól bevált módszereivel is intézhették volna a dolgainkat, de ami jó Londonnak, Rómának, Párizsnak, az nem felelt meg Felcsútnak. Így végül ügyintézésre maradt az utca, az egyetlen hely, amely kimaradt a demokrácia ellen zendülők számításából. Pedig a Fideszben tényleg mindenre gondoltak, hatalomátvételt még nem terveztek meg ilyen alaposan. Mert a választási győzelem csak a despotizmushoz vezető út kapuját nyitotta meg előttük. A részletesen előre kidolgozott alkotmányos puccs, majd az évekre elnyújtott, apránként adagolt államcsíny csak ezután következett.

Megannyi tüntetés után és előtt, talán már nem indokolatlan felvetni: mit tesz majd Orbán Viktor, ha egyszer tényleg megtelik az utca? Miután nagyon sok rosszat tett szükségtelenül, mit csinál majd, amikor a rendszere valóban védekezésre kényszerül? Vízágyúztat? Kijárási tilalmat rendel el? Behívja az oroszokat? Vagy szerencséje lesz, és még előtte kintről vagy bentről megbuktatják? És vajon mi lesz Angela Merkel retiküljében, ha februárban pár órára elugrik hozzá Pestre? Mit fog mondani, mutatni neki? Vagy tényleg azért jönne, hogy megerősítse Orbán pozícióját? Netán a német kancellár is a magyar nép ellensége lett?

Rendkívüli év lesz 2015. A Fidesz vezetői tényleg elhihették, hogy a fák az égig nőnek, de talán van még annyi Magyarországban, hogy hátat fordítson Orbánék keleti haverjainak, aztán bűnbánó mosollyal visszatérjen oda, ahonnan elhurcolták. A tartósnak gondolt despotikus állam ötlete jelzi, hogy Hódmezővásárhely, Körmend, Csorna meg Pápa, és persze a legfőképp Felcsút milyen irdatlan távolságra van a világtól. Vagy Orbánék bedőltek saját nagyzási hóbortjuknak, hogy „Magyarország világnemzet”? Megnyugtatta őket a baloldal szerencsétlenkedése, a sok nyöszörgés, verbális kapituláció? Azt viszont elismerhetjük, hogy EU-tagként, egy demokratikus máz mögé lényegében egy diktatúrát kiagyalni, nem kis képzelőerőre és merészségre vall. Mint egy elszánt kis csapattal bevenni egy jól védett erődöt.

És majdnem össze is jött nekik. A nép már feladta, közel volt hozzá, hogy végképp beleragadjon saját gyávasága mocsarába, csakhogy a Fidesz képtelen volt leállni. Sikerült mindenkiből ellenséget csinálnia, még a leghűségesebb mágnás, nagyvállalkozó, bankár vazallusaik közül is jó néhányból. Pedig akár az első éjszaka jogát is gond nélkül visszaállíthatták volna, biztos, hogy a jobboldal azt is kitörő örömmel fogadja. A bal azért méltatlankodott volna, a Klubrádióban, hogy megint nem volt egyeztetés. Orbánt azonban túlhajtották végtelen ambíciói. Egy éppen miatta elszigetelődött ország vezetőjeként a világpolitikába is belevetette magát, lényegében ütőlapok nélkül, fizetőeszközként csupán a szívének oly kedves árulást felajánlva. Ahogy a gazdaságban is hazardőr piramisjátékot játszik, a nemzetközi politikában sem számolt a következményekkel. És az orosz kaland nagyon rosszul sült el: a cselekvésképtelen EU-bürokraták után végül a még mindig fiatalos és bizonyos elveken nem könnyen átlépő Amerikával találta magát szembe. Ez pedig alighanem megpecsételte a sorsát.

A miniszterelnök páratlan szerencsesorozata véget érni látszik, hirtelen minden ellene fordult, de a harc a rendszere ellen majd még csak most kezdődik. Az utcákon pedig még rengeteg a hely. Amikor tüntetni megyek, százak és százak jönnek velem szembe, a presszókban fiatalok ücsörögnek, talán nem is tudják, hogy mások értük, helyettük is dideregnek. Ha meg erről kérdezed valamelyiket, rendszerint nyűgösen, gőgösen azt feleli: engem nem érdekel a politika. Szóval nem érdekli a saját élete. Elie Wieselnek van egy idevágó mondása: A közönyösség nem csak bűn, hanem büntetés is… a közöny az ellenség barátja.

A kirobbant népi elégedetlenség még csak formálódik, de a tüntetők többsége tudja, hogy egy-egy ügy orvoslása már nem elég: magától a becstelen ügyek ezrein virágzó Fidesz-rendszertől kell megszabadítaniuk az országot. Nagy hátrány, hogy a háttér, amelyből valami gyökeresen újnak kéne kinőnie, most szinte reménytelen. Négy és fél éve retardált történészek, elvetemült politikusok, médiagengszterek, sunyi kis helyezkedők paradicsoma az ország. A tömeg mégis ment velük, mert a tömeg gyakran ilyen: kapitulál a téboly és a hangerő előtt. Az ír filozófus, Edmund Burke pontosan látta: „A gonosz győzelméhez csak annyi szükséges, hogy a jóemberek ne csináljanak semmit.” Hogy Orbánnak volt mersze magára vállalni a gonosz szerepét, rendben van. Egy szem ember, aki a bűn útját választotta. Viszont milliók hagyták!

Na és a jobboldal? A demokrácia ügye rájuk nem igen számíthat. Ők még ebben a lebomló, lecsúszó országban is mindig megtalálják a „szépet”, tíz rossz adatból az egyetlen kedvezőt, csakhogy tovább hihessenek. Orbán kedvéért még Putyinba is beleszerettek, mire, tessék, a mintaállamról épp most derül ki ország-világ előtt, mennyit is érnek valójában az efféle parancsuralmi rettenetek. Talán mégsem a Nyugat hanyatlik.

Jóllehet, a felelősség messze nem egyenlően oszlik meg jobb- és baloldal között, a számlát sajnos közösen álljuk. És a végösszeg, amely egyben a többi korábbi miniszterelnök teljesítményét is jelzi, mellbevágó. A közbeszéd ma nem arról szól, utolértük-e már Ausztriát – végtére is volt rá háborítatlan negyedszázadunk –, hanem, hogy négymillió ember él szegénységben, vagy csak hárommillió. És hogy ami itt van, az már diktatúra, vagy csak sima kis egyszemélyi uralom, amely történetesen elemészti az életünket. Érhet-e országot nagyobb tragédia az események ilyen végzetes, szinte megmagyarázhatatlan elfajulásánál?

De végre megmozdult valami. És ez jó, mert egy olyan rendszerben nem lehet élni, amelynek Schmitt Pál, Habony, Mészáros Lőrincz az emblematikus figurái. Ahol most már naponta bugyog fel valahonnan a szenny. Alighanem kiszámíthatatlan időszak következik, márpedig sokak számára a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Ezért ők most aggódnak, és talán jogosan, de nekik is van választásuk: pótolhatják, amit elmulasztottak korábban. És ha ők is ott lesznek az utcán, akkor a mennyiség átcsaphat rendszerváltó minőségbe. Hogy aztán jobb- vagy baloldali restauráció helyett, huszonöt év késéssel végre megkezdődhessen az igazi rendszerváltás.