Derék dolog volt a hvg.hu-tól, hogy megemlékezett a kettős állampolgárságról szóló eredménytelen népszavazás tizedik évfordulójától, és mindjárt öt cikkel tette ezt. Olvashattunk egy-egy cikket négy szomszédos ország – Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna – egy-egy jelenlegi vagy korábbi, kisebbségi magyar lakosától, és egyet egy tősgyökeres – TGM kifejezésével –csonkamagyartól. A három, ma is Romániában, Szerbiában és Szlovákiában élő kiváló író-újságíró, a marosvásárhelyi Parászka Boróka, a dunaszerdahelyi Barak László és az újvidéki Végel László rendszeresen bírálja a Fidesz-kormányoknak a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikáját és az adott ország kisebbségi magyar pártjait is. Közülük Végel, aki maga még a fideszes kedvezményes honosítás bevezetését megelőzően lett kettős állampolgár, történeti áttekintést ad a vajdasági magyar kisebbség és a magyarországi magyarok viszonyáról, és megállapítja, hogy az annak idején a népszavazási kezdeményezéssel szorgalmazott kedvezményes honosítás öt évvel későbbi bevezetésével nem sikerül megállítani sem a vajdasági magyarok kivándorlását – nem Magyarországra, hanem Nyugat-Európába –, sem pedig asszimilációját. Hiába jelentek meg a szabaddá vált vajdasági magyar pártok és intézmények, a kisebbség fogyása nem állt meg, sőt a kettős állampolgárság megadását követően felgyorsult. („A törvényt a politikai pártok versengésének hajrájában hozták meg. 2010 után, robbanásszerűen elindult a vajdasági magyarok kivándorlása a nyugati országokba. Az elköltözés véglegesnek mutatkozik, mert a magyarlakta helységekben zuhan az ingatlanok ára, ami azt jelenti, hogy nem ideiglenes munkavállalásról van szó, hanem végérvényes eltávozásról.”) Hasonlóképpen mutat rá a magyarországi politikát keményen bíráló Parászka Boróka, hogy miközben a feltételezettnél sokkal kevesebben kérik a magyar állampolgárságot, leginkább azért teszik, hogy a magyar útlevéllel könnyebben vándorolhassanak ki. Az úticél Erdélyből is zömmel Nyugat-Európa, és nem Magyarország – Parászka ezt felmérések adataival is alátámasztja. Keserű következtetésre jut: „Magyarország nem nyert, Erdély viszont vesztett a kettős állampolgárság bevezetésével”. Barak László még a tőle megszokottnál is kegyetlenebbül ír a Fidesz politikájáról: emberkereskedelemként bélyegzi meg azt, a Fidesz által támogatott magyar pártok politikusait pedig megélhetési magyarokként. Következtetése: „politikai árucikké degradálni a határon túli magyarokat meg rendkívül kártékony, sőt, bűnös foglalatosság”. Ehelyett szomszédságpolitikára van szükség, amely megismeri a szomszéd népet, és nem provokálja, mint az 2010-ben az állampolgársági törvénynek a szlovákiai választások elé időzített megszavazásával történt. E három, a határon túlról érkezett írásban a népszavazási kérdésre nemmel válaszolók legfeljebb futólag kerülnek szóba.

A Kárpátaljáról sok éve áttelepült, ma Budapesten a cink.hu-t főszerkesztő Gazda Albert írásának viszont ez a tárgya. Gazda a kudarcot vallott népszavazást az igen megtagadásaként írja le. Az igen megtagadói „szar fejek”, a nemre vagy távolmaradásra buzdító kampány – merthogy Gyurcsány Ferenc a három határon túli vezetővel folytatott tévévitában távolmaradást javasolt a rá figyelőknek, nem pedig nemet –„minden idők leghazugabb-legocsmányabb magyarországi kampánya” volt. Akik nem támogatták a kezdeményezést, azokat Gazda szerint csak pártszempontok vezethették: „egy jó eséllyel behúzható sikerrel nagyot lehet ütni a lendületbe jött Orbán Viktoron, és az sem kizárt, hogy megfordíthatók a támogatottsági tendenciák”, s egyébként is, „a határon túli magyaroktól nem lehet számítani semmi jóra, fideszes genyók mind, megérdemlik, amit kapnak”. A jóléti önzésre épített kampánnyal magyarázza, hogy „a filléreiket féltő magyarok megijedtek, és vagy behúzták az ikszet a nyomorult nem mellé, vagy eszükbe sem jutott szavazni menni”.

A másik hazai írás szerzője, Hont András viszont kíméletlenül leleplező áttekintést ad a Fidesznek a határon túli magyar közösségeket uralni igyekvő politikájáról, s kajánul állapítja meg: „A nyomulásnak nem várt ellenfele akadt: maguk a határon túli magyarok. Nem pusztán azért, mert nem akarták, hogy Budapestről diktáljanak nekik, hanem mert húsz év alatt Magyarország megszűnt igazodási pont lenni.” Joggal hivatkozik a kisebbségi pártoknak több országban elért valóságos sikereire, s ő is rámutat, hogy – szemben a Fidesz törekvésével – a kisebbségben élő magyarok többsége nem kért az állampolgárságból. Ezt a következőképpen is megfogalmazza: „A kormánypárti politikusok retorikáját alapul véve, ők nem akarnak részesülni a ,nemzethez tartozás élményéből’; és szemlátomást a kormánypártok tényleg nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik a magyarságuk megélésekor nem tulajdonítanak kitüntetett szerepet a magyar állammal való kapcsolatnak.” Azt is hozzáfűzi: az a csekély kisebbség, amely szavazott is a magyarországi választáson, olyasmiről döntött – a magyarországi politika irányáról, hozzájárulva a Fidesz újabb kétharmadához –, ami őt nem érinti.

Gondolatmenetének végén Hont azt jelöli meg kiútként, hogy „Kelet-Közép-Európa népei elkezdik megkedvelni egymást, és a korábban véres leszámolásokhoz, megannyi elnyomatáshoz vezető helyzetet, hogy tudniillik egymásba fonódva léteznek, a sokszínűséget értékelő korban előnyként fogják föl”. Igaza van, miként abban is, hogy az imént idézett helyen különbséget tesz a magyarság megélése és a magyar államhoz fűződő kapcsolat között. Csak éppen nem mondja ki, miközben egy, a népszavazás tízéves évfordulóján megjelenő cikkben ezt nem kellene megkerülnie, hogy a népszavazáson – ha már azt kikényszerítették – nem az igen, hanem a nem volt a tartalmilag helyes szavazat, s aki mindenekelőtt a határon túliak érzékenységére figyelt, annak számára csak a távolmaradás maradt.

Tíz év elteltével már jól látható, hogy hova vezet az a politika, amelynek elvi alapja a magyar állam fennhatóságának részleges kiterjesztése a szomszéd országokban élő magyarokra, merthogy a letelepedés nélküli állampolgárság tömeges felkínálása ezt jelenti. Barak és Parászka írása erről szól, Végel sem mond ezzel ellentéteset. A politikai jobboldal viszont morális alapon megbélyegzi a népszavazáson leadott nemleges szavazatot, de még a távolmaradást is, s Gazda ezt visszhangozza. Mint láttuk, Hont írásából egyértelműen az előbbi, s nem az utóbbi álláspont következik, miközben ő maga – mint egy tévéadásban elmondta – igennel szavazott annak idején.

A tíz évvel ezelőtti „nem” ugyanis nem a szomszéd országokban élő magyarokra, kisebbségi jogaik érvényesítésére, a magyar iskolarendszerre, a magyar kulturális intézményekre, az autonómiára vonatkozott, hanem a magyar állam határon túli terjeszkedésére, a magyar állam és a kisebbségben élő magyarok közötti intézményes kötelékre, amelynek első változata a státustörvény volt, kiteljesítése pedig a letelepedés nélküli állampolgárság. Akik nemmel szavaztunk, az állampolgárságot a nemzetközi normákkal összhangban az állam és a területén élők közötti köteléknek tekintjük, és nem a nyelvi-kulturális és akár történeti közösséghez tartozás adekvát kifejezésének. Nem emberjogi kérdésnek tekintjük az állampolgárságot, hanem közjoginak: az állam a területén élőké, akikre törvényei vonatkoznak. Aki polgára egy államnak, az természetszerűen részt vehet az adott államban rendezett választásokon, hiszen ez az állampolgár egyik legfontosabb joga. De miért döntsön valaki olyan törvényekről, amelyekhez nem kell életét igazítania? Ez a „nem” indoklásának logikája, ami arra is tekintettel van, hogy a magyar állampolgárság tömeges kiterjesztése a szomszédos országok lakóira feszültségeket kelt az államok között, de az egyes népek, népcsoportok között is. A népszavazás időpontjában ez még csak feltételezés volt, tíz év elteltével már egyértelmű tapasztalat.

Tudom, akármennyit mondom is a magam érveit immár másfél évtizede – hiszen a vita már 2000-2001-ben, a státustörvény kapcsán elkezdődött –, nem tudom meggyőzni azokat, akik számára a „határokon átívelő nemzetegyesítés” egyfajta jóvátétel a történelmi Magyarország felbomlásáért. Csak azt kérhetem tőlük: annyit fogadjanak el, hogy a népszavazási „nem” indítékai nem önző pártszempontok voltak, miként azt a hvg.hu-n Gazda Albert feltételezi, hanem becsületes közjogi-politikai megfontolások. December 5. előtt mindenki – a népszavazási kezdeményezés mellé álló Fidesz és a vele szemben álló MSZP és SZDSZ politikusai egyaránt – az „igen” biztos győzelmét várták, s egyaránt meglepődtünk az eredményen. Nem azért szavaztunk mi nemmel, mert ettől sikert vártunk, hanem annak ellenére szavaztunk így, hogy vereségtől tartottunk. Nem érdek, hanem elvi meggyőződés vezetett. Nem azért, mert nem érdekelt bennünket a kisebbségben élő magyarok sorsa, hanem azért, mert nagyon is érdekelt, és érdekel. Csak éppen Markó Bélával együtt úgy gondoltuk, s gondoljuk ma is: a kettős állampolgárság és az autonómia egymással szembenálló törekvés. Az előbbi nem erősíti, hanem gyengíti az utóbbi esélyeit. Márpedig az utóbbit, a kisebbségi jogok kiterjesztését és rendszerré válását tartjuk követendő célnak.

Nem ez volt az egyetlen népszavazás 1989 óta. Én magam nemcsak a kettős állampolgárságra szavaztam nemmel 2004 decemberében, de a kórházprivatizációt tiltó, a Munkáspárt által feltett kérdésre is – biztos voltak, akik tévesen a kórházi kezeléshez való hozzáférésüket féltették ettől, s nehezteltek rám azért a nemért is. A tandíj, vizitdíj, kórházi napidíj elleni népszavazáson is három nemmel szavaztam, mert meggyőződésem volt: a felsőoktatási és egészségügyi reform nélkül csak az következhet, amit ma átélünk, nevezetesen a felsőoktatáshoz való hozzáférés szűkítése, az egészségügy további gyorsuló romlása. Bizonyára neheztelt rám sok diák és a szüleik, akik nem akartak tandíjat fizetni, és sok beteg, aki nem kért a háromszáz forintokból. És ha 1997-ben nemcsak fenyegetett volna a Fidesz a földnépszavazással, hanem sor is került volna rá, nemmel szavaztam volna a tiltásra, mert a földpiac liberalizálása nélkül nem jut új tőke, új tudás a mezőgazdaságba, s az évről évre egyre inkább veszít versenyképességéből, mint az jól látható. Nem-szavazatom miatt akkor is sokan haragudtak volna, gazdák és városi földbirtokosok egyaránt. Ugyanígy gyűlölhetnek Gyurcsány Ferenccel együtt engem is a magyar nacionalisták az állampolgárságra mondott 2004-es nem miatt. Nincs mit tennem, bele kell törődnöm.