Tíz évvel ezelőtt, a kettős állampolgárságról megejtett hírhedt magyarországi népszavazás hetében Hévízen ejtőztem éppen. Masszázsra is eljártam volna, ha az első alkalommal nem akadok össze egy masszőrrel, aki miközben rajtam dolgozott, a szomszédos fülkében munkálkodó kollégájával sóderolt: „Te Józsi, mi lesz szombaton? Beengedjük a határon túli magyar testvéreket?“ – kérdé a kollégát a rajtam ügyködő fószer. „Tudod, mit, Bélukám, én aszondom, mindenki maradjon otthon, a picsában!“ – így a Józsi…

Ennyit közvetve azokról a határon túli magyar (hatuma) sorstársakról, akik a szóban forgó népszavazás előtt, majd eredményének tudatában is, nagyokat szenvelegtek, és rinyálnak máig. És ennyit arról a nemzetpolitikai fílingről, amely a nép ajakán buggyant ki akkor.

Ahogy azóta is folyton. Azzal a lényeget el nem fedő különbséggel, hogy per pillanat, az Orbán-rezsim politikai emberkereskedelemnek alárendelt ájtatoskodása közepette talán nem biztos, hogy a Józsik annyira nyíltan mernék vállalni a tutit, mint tíz évvel ezelőtt.

Pedig bármennyire uralja most már a magyarországi közbeszédet a nemzetegyesítés kincstári mantrája, a plebsz még mindig ugyanúgy lecsehezi Győrben a „felvidéki“ nemzettestvéreket, mint bármikor. Tekintet nélkül arra, hogy ellendrukkerei vagy hívői a delikvensek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Legfeljebb Fidesz-szeánszokon, néhány alfába lebutított páciens meg-megkönnyezi az idegen iga alatt nyögő hatuma tesókat… Hogy aztán a révületből fölocsúdva, két-három deci bor konzumálása után esetleg ugyanazt gondolják róluk, mint a Józsi. Kivéve a Fidesz határon túli választók megvásárlására, vagyis emberkereskedelemre szakosodott, képmutató bűnelkövetőit vagy a párt eleve bigott módon naiv kisebbségét. Akik azzal hülyítik a közvéleményt, vagy annyira tompák, hogy el is hiszik: a hatumák mindegyike naponta szalmazsákon piheni ki az előző esti csűrdöngölés fáradalmait, hogy reggelente megint népviseletbe bújjon, és megetesse a házi turult, mielőtt elindulna megint kupálódni a népdalkörbe vagy a fonóba. Kizárólag a kertek alatt lopakodva persze, nehogy belefusson a nyílt utcán néhány szlovák pofonba…

Apropó két-három deci bor. Van a fentiekhez képest egy homlokegyenest más, ám ugyancsak személyes tapasztalat is. Hogy például a magyarországi – figyelem: Nem, nem, soha nem ANYAORSZÁGI! Mert mitől lenne Anyaország egy hatumának Magyarország? Azonkívül, hogy Horthyék bevezették a kifejezést, mintegy a célközönséget infantilizáló nyálas, hazug fogalomként! – szóval a magyarországi politikai elit – pardon „elit“ – bármelyik tagja Trianonnál lyukad ki két-három deci bor leküldése után. Világfájdalommal vívódva, avagy dacosan, vérben forgó szemmel, esetenként Szlovákok, nincs hazátok! csatakiáltással nyomatékot adva a teátrális szenvedésnek… Miközben szintén arról faggatja a „felvidéki“ hatumát, hogy mikor kapott legutóbb a pofájára magyar mivolta miatt a „tótoktól”...

És a hatuma ezután mondhat, amit akar. Nincs az a magyarországi politikus, vagy akár a legutolsó magyarhoni csöves, aki elhinné neki, hogy nem vérrokona, de még csak ismerőse sem, szegény, szerencsétlen Malina Hedvignek...! Épp így hiába bizonygatná nekik azt is, hogy ő, mármint a hatuma, épp olyan, vagyis semmivel sem jobb vagy rosszabb emberi lény, mint bármelyik magyar állampolgár. Ugyanúgy a túlélésre van berendezkedve, mint az átlag közép-európai. Megszületik, fölnevelik, tanul, munkába áll, dolgozik, sikerek és kudarcok részese, családot alapít, lakást vásárol, házat épít, kirándulni jár, balesetet okoz, vagy baleset áldozata, becsületes, esetleg csal, lop, hívő vagy ateista, sportol, szereti a focit, vagy nem. És persze mindez nem zárja ki, hogy akadnak olyanok is Magyarországon, akik puszta kedvtelésből vagy épp fanatikus elhivatottsággal ápolják a hagyományt. Népdalkörbe járnak, turulokat koszorúznak, kopjafákat imádnak, sőt, némelyik még rovásírni is megtanul… Érthető?!

Mindegy. Egyébként is, miért ne lenne Magyarországon néhány olyan halandó, akár politikus, akik mindennapi létezésében, hétköznapi cselekedeteiben, de akár hőstetteiben is őszintén szeretnének a hatuma segítségére lenni. Csakhogy kizárólag úgy szabadna ilyesmit megcselekedniük, hogy békén hagyják őt. Vagy legalább illedelmesen tőle kérdik meg, mi is a pálya vajon, szorítja-e őt valahol a cipője voltaképpen? Csak nehogy a politikusaitól, a hatuma politikusoktól kérdezzenek ilyeneket! Akik többnyire ugyanolyan nekemista seggfejek, mint a politikusok zöme bárhol a világon… Azok a hatuma törzsfőnökök meg pláne, akiket Orbánék szervezetek be, és tartanak el. Ők a megélhetési magyarok. Olyanok, akik akár egy bagatell székrekedés miatt is Budapestre nyomulnak sírdogálni autonómiát vagy amit akartok, meg persze pénzt követelni akár amiatt is, hogy elkoszorúzták, vagy elgépezték a pártkasszát, és elakadtak a mercijük a lízingtörlesztésével…

Autonómia, anyám!!! Ezt tolják most az „ideiglenesen elszakított Felvidék” turbómagyarjainak is Orbán emberkereskedői. A vonatkozó politikai biznisz frontembere pedig nem más, mint a Semjén Zsolt, a hülye úr, pardon, urambátyám, akiről ordít, hogy egy vicinális sekrestyéből kapaszkodott föl a magas lóra, de a magához való esze azért megvan...

Hát nem röhejes és egyben snassz ez a nemzetpolitikának álcázott hajtóvadászat? És nem jelzésértékűen megalázó lesajnálása-e mindez a lózungok szintjén hőn szeretett hatuma törzseknek…? Hogy egy ilyen, az autonóm cselekvést messziről sem ugató pojácára van bízva az ún. nemzetpolitikai autonómia-ágenda? Ahelyett, hogy végre fölfedeznék a virtuális nemzeti uborkafán: a légből kapott nemzetpolitikával hadonászni fölöttébb groteszk, politikai árucikké degradálni a határon túli magyarokat meg rendkívül kártékony, sőt, bűnös foglalatosság. Miközben létezik olyan diplomáciai kategória is, hogy szomszédságpolitika. Amelynek lényege, hogy a döntéshelyzetben levő külpolitikai aktornak ne az jusson az eszébe a szomszéd nemzetről, hogy miként lehet átdobni az udvarába a szart a kerítésen.

Ehhez viszont legalább alapfokon ismerni kellene a szomszédot. Szlovákia (igen Szlovákia, nem pedig Felvidék) esetében a szlovák politikai „elit” mentalitását. Vagy legalább emberszámba venni őket. Tudni illene, hogy miként viselkedhetnek a szlovák döntéshozók, ha esetleg ők orrontanak nemzetüket fenyegető vélt vagy valós vészhelyzetet. És hogy esetleg en bloc nem a szlovákiai magyarok szívják-e meg, ha avatatlanul, pökhendien belebarmolnak Budapestről az ő, esetleg szintén betegesen ágaskodó nemzeti egójukba.

Lásd például, a határon túli magyarok honosításáról szóló orbáni jogszabályt. Amit anno, mintha truccból tették volna, a szlovákiai választások küszöbén fogadott el az Országgyűlés. Holott világos volt, ezzel az önérdekű nyomulással a szlovák demokraták rovására hozzák helyzetbe azt a Robert Ficót, aki egy az egyben Orbán Viktor szlovákiai pandanja. Vagy netán ez lett volna a cél, hogy legyen kéznél nemzetellenség? Azonkívül, hogy egyértelmű volt: a hatuma szavazatokat kívánják bespájzolni Orbán nepperei… Csoda, hogy Fico hirtelen fölindulásból átvert országa parlamentjén egy szintén bunkó és ugyancsak embertelen vonatkozó revanstörvényt…? Amelynek lényege, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki automatikusan elveszti szlovák állampolgárságát, aki bármely idegen államét kérvényezi.

De hát a normális szomszédságpolitikához, ugye, kellőképpen képzett, tapasztalt és legalább minimális empátiakészséggel felvértezett diplomáciai testület szükségeltetik. Az aktuális külügyértől kezdve a szakreferenseken át a nagykövetekig bezárólag. Addig ugyanis, amíg Budapestet világszerte holmi pártcsicskák képviselik, nagyköveteknek pedig a regnáló pártführer pizzafutárait, lepcses szájú kofáit, előkóstolóit akkreditálják, csakis és kizárólag a folyamatos kármentésre rendezkedhet be Magyarország. Ezt az önsorsrontást pedig csak tovább fokozza, ha a szlovákiai magyarok között is csak azokat a seggnyaló klienseket veszik emberszámba, akik többsége legfeljebb a megélhetési kényszer okán törleszkedik, bólogat és akciózik a budapesti gazdik agyament vezényszavait követve.

Mi legyen akkor mégis, úgymond, a hatumákról történő gondoskodás frontján?

Egyszerű a képlet. Ne holmi futballhuligánok értelmi szintjén vegetáló pártfanokra, vagyis a vakhitű potenciális választókra tessék hajtani Magyarország határain túl…! Ne az avítt 19. századi nemzeteszményen rugózzanak, tisztelt hölgyeim és uraim! Eszükbe se jusson továbbá az ellenség kultúrájának tekinteni az európai kultúrát. Azokat az értelmiségieket meg pláne ne, akik annak legavatottabb művelői. És ne a Kárpát-medencei árvalányhaj-termesztés, lószartermelés meg a kopjafaültetés fellendítésén törjék a fejüket, hanem a jövőn!

Igen, a kölykeinkről, az unokáinkról van szó.

Ideje lenne átgondolni például, hogy van-e értelme milliárdokat költeni a magyar adófizetők pénzéből arra, hogy évente egyszer potom 50 euróval szúrják ki azoknak a szlovákiai magyaroknak a szemét, akik egyébként is eleve magyar iskolába íratnák a gyermekeiket. Ahelyett, hogy a határon túli magyarok oktatási rendszerét igyekeznének olyan minőségi szintre gründolni a rendelkezésre álló közpénzből, hogy azt akár a szlovák nemzetiségű szülők is megirigyeljék. És inkább ezekbe az európai szintű, magyar tannyelvű iskolákba vigyék tömegével a gyermekeiket ők is. Bár evidens, ehhez gesztushoz előbb odahaza, Magyarországon kellene kiganézni az oktatásügyi karámot. Ahová, amint az Szlovákiából is igencsak jól látszik, úgy beépültek a sarlatánok, a fafejű akarnokok meg a fentebb említett nepperek, mint netre a trollok. Hiába ordít a közhely: egy nemzet jövője, sőt, puszta léte, szinte kizárólag oktatási rendszere fejlettségének függvénye!

Végül, javallott igencsak megjegyezni, hogy a határon túli magyarok nemzeti identitása megőrzésének majdnem egyedüli záloga, ha egy nemcsak a pártlózungokban prosperáló, hanem egy valóban demokratikus, gazdag, igazán élhető Magyarország lesz végre megint. Ahol az ég is kékebb meg a fű is zöldebb. Kiváltképpen hatuma-perspektívából. Ez esetben ugyanis mérget lehet rá venni, nemcsak az önérdek kényszere, hanem az egészséges büszkeség is magyarnak tartja majd meg a hatumát. És nem kell majd beszarniuk a mindenkori Józsiknak sem, hogy idegenek ácsingóznak a javaikra…