Előzmény: Izrael és mi

Hechs László: Vérvád modern módra

Tamás Gáspár Miklós (TGM) a legszigorúbban elítéli „Izrael gyalázatos imperialista háborúját.” Izrael – többek között – diktatórikus rezsimet működtet, imperialista háborút vív, terjeszkedik, és „halomra lövi a polgári lakosságot”. Az országot „katonai kaszt irányítja militarista” szellemben és politikai vezetői olyanok, mint Hindenburg, Pilsudski, Franco, Horthy, Pétain és Antonescu. Az „ezerszer gazdagabb Izrael, a brit kolonializmus alapította fehértelepes” rendszer brutálisan elnyomja a szegény és megvetett arab-palesztin lakosságot. Izrael elismert határain kívül településeket tart fenn és katonai eszközökkel terrorizálja az arab lakosságot.

Kemény szavak ezek. TGM bírál. Nem baj. Minden és mindenki bírálható. Nem lehet senki és semmi sem kritikán felül. Izrael sem. Még akkor is, ha ezzel a zsidógyűlöletet szítja. Mert „a költő nem szolgál senkit”. Kockáztat? Igen, de – úgy véli – nem tehet mást, megfellebbezhetetlenül állítja: kritikája megalapozott.

Hogy miért is? Fogalmam sincs. Amit Izraelről és a gázai háborúról ír, annak a valósághoz semmi köze. Mintha mondanivalóját a Pártfőiskola tud.szoc. jegyzetéből kivonatolta volna. (Nem értem. Miért nem inkább a „konkrét helyzet konkrét elemzéséből” (Lenin) indult ki. Többre juthatott volna.)

Izraelt ugyanis – TGM állításával szemben – egyáltalában nem a Brit Birodalom alapította. Izrael (az egyik legkorábbi nemzetállamként) már háromezer évvel ezelőtt létezett, amikor a Brit birodalomról azt sem tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Az ország városaiban-falvaiban mindig is éltek zsidók. Jeruzsálemben a XIX század második felétől kezdve zsidó többség élt. Az elmúlt kétezer év alatt folyamatos volt a visszatelepülés. A modern államot nem a „gyarmatosító fehér telepesek” állították helyre, de még csak nem is „a brit birodalom kolonialista alapító aktusa”. A zsidóknak az országhoz fűződő történelmi kapcsolatát 1922-ben a Nemzetek Szövetsége is elismerte, és 51 akkori tagállam egyetértésével előírta „a zsidó nemzeti otthon helyreállítását”. A világszervezet a Brit Birodalmat bízta meg, hogy segítsen zsidó bevándorlással és földvásárlással megteremteni a feltételeket Izrael ősi államának modern helyreállítására. Ezt a II. világháborút követően 1947-ben az ENSZ is megerősítette. Izrael az egyetlen állam a világon, amelynek helyreállítását két világszervezet is megerősítette. Igaz, a brit imperialisták és arab csatlósai kísérletet tettek az ország gyarmatosítására, Izrael felszámolására, a zsidó lakosok elűzésére. A zsidó felkelés és antiimperialista szabadságharc azonban kiűzte a brit gyarmatosító imperialistákat, legyőzte az országra támadó imperialista arab hadseregeket, soraik között a boszniai muszlim SS zászlóaljat is, és kivívta az ország függetlenségét.

Izrael Állam nemcsak „demokratikusnak” tekintett, de valóban demokratikus is. Minden polgára számára, legyen az zsidó, örmény, drúz cserkesz vagy arab. Izraelben törvény előtti egyenlőség van. Ezen felül pl. az arab kisebbség még olyan autonóm jogokkal is rendelkezik, amilyenekkel a világ egyetlen kisebbsége sem. Az arab hivatalos nyelv, iskolahálózatukban a bölcsődétől az egyetemig, állami pénzen, arab nyelven saját tananyagot tanítanak. Arab nyelvű média tájékoztatja őket, amely minden állami ellenőrzés nélkül működik. Izraelben a szólás és a véleményalkotás szabadsága korlátlan. Az arabok a választásokon saját maguk alapította pártjaikra szavazhatnak, és képviselőik a Knesszetben minden jogi következmény nélkül kedvükre uszíthatnak a zsidók ellen, büntetés nélkül fasisztázzák, és rasszistázzák Izrael Államot és zsidó polgárait. Vallási ünnepeik fizetett állami ünnepnapok. A zsidó polgárokkal nemcsak egyenlő jogokat élveznek, de kiváltságuk is van. Miközben a zsidók kötelező katonai szolgálatra vonulnak be több évre, és ha kell háborúban halnak meg, ez számukra nem kötelező, de ugyanakkor ki sincsenek zárva belőle. Részesei a szociális és egészségügyi hálózatnak. Olyan jogokkal rendelkeznek, amelyeket egyetlen arab állam sem biztosítana a számukra.

És még ezt nevezi TGM olyan rendszernek, amelyet csak „demokratikusnak” tekintenek. Ez egyáltalában nem emlékeztet a két világháború közötti rezsimekre. A felhozott párhuzamok („Hindenburg, Horthy, Piłsudski, Franco, Pétain, Antonescu”) rettenetesek, gyalázatosak és visszataszítók.  Nem minden nacionalizmus sovén, így a zsidó sem, de patrióta. A zsidó vallás, a zsidók vallása és nem az államé. Izraelben minden vallás szabad és egyenlő. A Közel-Keleten egyedül Izraelben nem üldözik a keresztényeket és számuk egyedül a zsidó államban nő. A Bahai vallás az iráni üldözés elől Izraelbe menekült, és haifai központtal békésen működik azóta is,. Az állam a vallástól elválasztva és attól függetlenül működik. A személyi állapotokat minden egyes közösség, lett légyen az zsidó, muszlim vagy keresztény mindegyik a saját vallási joga szerint szabályozza. Izraelben nem „militarizmus”, hanem néphadsereg van, a hadkötelezettség és az ország fegyveres védelme azonban csak a zsidók számára kötelező (drúzok és beduinok önként vállalták a katonai szolgálatot). Ma már egyre több muszlim arab és keresztény vállal önkéntesen katonai szolgálatot. Ám az izraeli társadalmat és annak védelmét nem a hadsereg és annak vezetői irányítják. A vezérkari főnök az izraeli kormány utasításait hajtja végre. Természetesen a hadsereget és az abban való szolgálatot különleges megbecsülés övezi és nem véletlen, hogy a politikai vezetők egy része visszavonult tábornokokból kerül ki. Miért „militarizmus” az, ha egy országnak néphadserege van és képes megvédenie magát?

Izrael azonban nem katonai, de polgári rezsim, mert hadseregét a Knesszet és a kormány ellenőrzi és azok utasításai szerint cselekszik. TGM nem elégszik meg azzal, hogy a zsidó államot leimperialistázza és lemilitaristázza, újabb következtetésre jut: ha „imperialista”, akkor „terjeszkedik”, és ezt pedig csak úgy teheti, ha „brutálisan elnyomja a palesztin arabokat”. Izrael az elmúlt 67 évben egyetlen háborút sem indított szomszédjai ellen. Ezeket kivétel nélkül a „vazallus államocskák és populációk indították” pontosan azon célokkal, amelyeket a szerző tévesen Izraelnek tulajdonít. A gázai háború sem nem „megelőző, sem nem büntető”, mert ezt a háborút több száz, a „vazallus államocskák és populációk” által, izraeli városra-falvakra kilőtt rakéta előzte meg. Nem is büntető céllal indult, hanem a továbbiakban kilövendő rakéták és az alagutakon az izraeli polgárok elleni brutális támadások megelőzésére. Pontosan azért, hogy ne lőhessék az izraeli polgári lakosságot halomra.

Izrael nemcsak nem terjeszkedik, éppen ellenkezőleg, visszavonul. 2005-ben kivonult erről a területről, felszámolta településeit és nyolcezer zsidó lakost erőszakkal telepített ki. Tette ezt abban a reményben, hogy a Gázai övezet él majd a béke lehetőségével. A „túlzsúfolt, reménytelen enklávé lakossága” így nem „sínylődhetett” Izrael uralma alatt. Izrael kifejezetten ellenezte, hogy a Hamasz terrorszervezetként a 2006-os választásokon elindulhasson. A Bush adminisztráció azonban ezt kikényszerítette. A választásokon azonban ez a „szegény populáció” nagy többséggel, szabadon a Hamaszt választotta. Ezt úgy interpretálni, mintha Izrael kergette volna őket a „politikailag ellenszenves Hamasz karjaiba”, „rettenetes, gyalázatos és visszataszító”.

„Izrael saját elismert határain túl, katonai védelem alatt építi a zsidó telepeket, amelyeket csak úgy tud fönntartani, ha kíméletlen terrort gyakorol a palesztinok ellen, s egyben visszamenőlegesen így igazolja embertelen, erőszakos katonapolitikáját” – tévelyeg tovább a szerző a saját maga konstruált „tudszocos” labirintusban. Izraelnek elismert határa Egyiptommal és Jordániával van. Egyiptomban nincsenek izraeli települések és Jordániában sem. Ez utóbbival a békeszerződésben elismert határa a Jordán-folyó. Izraelnek valamennyi 1967 után épített és újjáépített települése saját elismert határán belül és nem azon kívül van. Katonai védelemre a palesztin arabok, köztük a „politikailag ellenszenves” Hamasz terrorja miatt van szükség és nem azért, mert azok az elismert határokon kívül feküdnének.

A Hamasz 16 éves története során több ezer izraeli polgári lakost gyilkolt meg. Kitűzött célja, hogy gyarmatosító imperialista háborúban foglalja el Izrael Földjét, elűzze zsidó lakosságát és lemészárolja a területen maradt zsidókat. A három izraeli diák elrablása és közvetlen közelről való főbelövése a Hamasz egyik védjegye. Csak egy csepp a pohárban. (Ha Izrael nem építi ki rakétavédelmi rendszerét (Vaskupola), a gázai háborúnak idáig több tízezer polgári halottja lenne.) Ám a szerzőnek érthetetlen módon ez csak „ellenszenves”.

A háborút a Hamasz rakétainváziója és terrorista támadásai provokálták ki. Legfőbb fegyvere, hogy saját lakosságát emberi pajzsként (háborús bűncselekmény) használja és ezzel ő, maga lövetteti halomra saját lakosságát. Ez valóban rettenetes, gyalázatos és visszataszító.. Akárcsak TGM írása, amely „kiszolgálja” a Hamasz terrorját, felháborodik-gyalázkodik, mert a zsidó állam megmerészeli védeni saját polgárait. Ezt sem mentegetni, sem trivializálni nem szabad. Nem tehetek mást, minthogy a „legszigorúbban elítélem” TGM stiláris ámokfutását, középkorias vérvádjait.

Olti Ferenc: A kettős mérce durva antiszemitizmus!

Hechs László Tamás Gáspár Miklósnak (TGM) e hasábokon megjelent írását elemzi, amely ugyan a véleményrovatban jelent meg, de ez nem publicisztika, hanem színtiszta gyűlöletbeszéd. Gyűlöletbeszéd, mert elhallgat alapvető tényeket, történéseket, folyamatokat és indulatain keresztül szűrve torzít, és félremagyaráz. TGM esetében ez azért is fájdalmas, mert sokan vannak – régebben magam is e körbe tartoztam – akik őrá odafigyelnek, sokoldalú tájékozottsága, műveltsége és korábbi lényeglátása okán hajlamosak elfogadni következtetéseit.

De ha már ez a korábban éleslátásáról ismert filozófus tollat ragad, elvárnánk, hogy a mostani gázai háborút és általában az arab-izraeli konfliktust tágabb összefüggésbe helyezze. Talán a „humanista” vesztegethetett volna pár szót a szemben álló felek közötti értékrendbéli feloldhatatlan konfliktusra. Az ún. zsidó és keresztény, mondjuk úgy, Európai (nagy E-vel) értékrendben az emberi élet érték, a legnagyobb érték. A radikális iszlám értékrendje ezzel teljesen ellentétes, abban az emberi élet nem védendő érték, hanem a vallás agresszív terjesztésének szabadon el- és felhasználható eszköze. Hogy ez a gázai ütközetben hogyan jelenik meg? Míg a Hamasz egyes arab országok és az EU adófizetői által rendelkezésre bocsátott – korlátlannak tűnő – erőforrásokat betonozott és egyértelműen támadó célú alagútrendszer kiépítésére és kizárólag az izraeli polgári lakosság lemészárlására szolgáló rakétaarzenál kiépítésére használta, addig egyetlen óvóhelyet nem létesített. A polgári célú iskolákat, kórházakat fegyverraktárnak, rakétakilövő bázisnak használja, mert tudja, hogy Izrael ezeket – éppen értékrendjéből következően – csak végszükség esetén támadja. Ezzel szemben Izrael az óvóhelyek kötelező építésével és rakétavédelmi rendszerei kiépítésével az emberi életeket védi. Ez az oka a polgári áldozatok számában megmutatkozó jelentős különbségnek. És ezt a különbséget is, amely az értékrendbeli különbség következménye, hajlamos a fejlett világ és TGM, valamint elvbarátai Izrael szemére vetni, mondván; íme a bizonyság Izrael antihumánus viselkedésére. A Hamasz válogatás nélkül és szándékosan polgári célpontokat támad Izraelben, Izrael  szándékoltan kizárólag katonai célpontokat támad. Mi ez, ha nem értékrendbeli különbség. A Hamasz értékrendje köszön vissza az ún. Iszlám Állam deklarált céljaiban és módszereiben is. Ezt a radikális és a fejlett világ értékrendjét elutasító, azt erőszakosan megsemmisíteni akaró terrorszervezetet  lassan megismeri a világ és konstatálja, hogy ellenség, „gyökerestől kiirtandó rákos burjánzás (Barak Husszein Obama)”. Ott sem számít az emberi élet, fogyóeszköz. Ha ellenben Izrael védekezik egy „gyökeresen kiirtandó rákos burjánzás” ellen, akkor az anti-humánus háborús bűn! Nem láttuk TGM krokodilkönnyeit a ma már 190 ezer szíriai polgári áldozatért hullani. De hiába túrtam fel a filozófiai szaksajtót és a politikával foglalkozó publicisztikákat, egyetlen cikket sem találtam TGM-től, ami a 3 millió pakisztáni (1971), az 1 millió szudáni (1983), a 800 ezer iraki (1988) áldozatról szólna, vagy kicsit is helytelenítené az Iránban megvalósuló „igazi” demokráciát. Egy filozófusnak talán az értékrendek tekintetében is állást kellene foglalnia. Talán észre kellene venni korunk nagy törésvonalát, ami a radikális iszlám és a nyugati értékrend között feszül. Ha valaki erről nem beszél, amikor Izraelről beszél, az kettős mércét alkalmaz! És ez a kettős mérce a mai modern antiszemitizmus legdurvább formája. Ha ez nem zsidóellenesség, akkor mi? Mivel magyarázható, hogy egy értékrendet csak az egyik félen kérek számon, ráadásul azon a félen, amelynek az értékrendje éppen az, amit TGM kívánatosnak tart?

De ha már a filozófus tollat ragad, akkor azt is megvizsgálhatná, hogy miért nincs a muzulmán világban egyetlen elítélő hang a radikális iszlámmal kapcsolatban? Nem állítom, hogy minden muzulmán ellenségesen viseltetik a nyugati kultúrával, értékrenddel szemben, de az tény, hogy sem muzulmán országvezetők, sem muzulmán értelmiségiek hangja nem hallatszik az értékrend kapcsán. Erre a jelenségre is jó lenne filozófiailag megalapozott választ adni. És választ adni arra, hogy az a civilizáció és értékközösség, amit TGM valószínűleg magáénak tart (kihámozni nehéz, hogy most éppen melyik ez) milyen válaszokat javasol a zsidó és keresztény kultúrából kinőtt polgári demokratikus értékrend és államszervezetek deklarált elpusztítására törekvő radikális iszlám terjedésére?  De TGM nem ezekkel a filozófiai kérdésekkel foglalkozik, hanem azzal, hogy terjessze újsütetű antiszemita eszméit.