Az áprilisi parlamenti választás estéjén csak az LMP politikusai tűntek igazán elégedettnek. A baloldal képviselői szomorú arccal álltak a nyilvánosság elé. Komor volt a hangulat a Jobbik háza táján is. De még a nyertes Fidesz ünnepsége is visszafogottra sikerült. Orbán sem mámoros győzelmi beszédet mondott: kimerültnek tűnt, és szövegéből hiányoztak a megszokott sarkos fordulatok. A baloldal reakciója érthető. S bár a Jobbik nagyratörő ambícióit nem tudta beváltani, a Fidesz pedig élete egyik legrosszabb választási teljesítményét nyújtotta, nekik azért alapvetően ünnepelni lett volna okuk. Hol maradtak hát a fanfárok?

A Magyar Szocialista Párt elnöke egyebek mellett a következő tényezőknek tulajdonította a baloldal brutális választási vereségét: „A választókerületeket úgy írták át, a választójogi rendszert úgy fogalmazták meg, a pénzügyi lehetőségek, a médiamegjelenési lehetőségek azok mind-mind olyanok voltak, amik egyértelműen abba az irányba állították a vektorokat, hogy bizony minden a Fidesznek kedvezzen.” Mesterházy népszerű szólamot visszhangzott. Lépten-nyomon hallhatjuk: „A Fidesz a választójogi törvényt magára írta.” S bár ez a feltevés nem alaptalan, ebben a formában csak féligazság. A kormánypárt ugyanis nem csak magára, hanem – a közhiedelemmel ellentétben –, baloldali ellenzékére is szabta törvényeit.

Röviden: Orbán és egész rendszere azzal kalkulál, hogy az ellenzék politikailag amatőr. Azzal, hogy az ellenzéknek nincsen hatásos ideológiája. Azzal, hogy az ellenzék retorikája a magyar társadalom többségének életérzésével köszönőviszonyban sincs. Azzal, hogy az ellenzék széttart. Azzal, hogy az ellenzék politikai techológiában analfabéta. Azzal, hogy az ellenzék nem rendelkezik anyagi tartalékkal, médiával és következésképp, mozgósítóerővel sem.

E benyomásokat 2006 és 2010 között szerezhette Orbán, egykori legfőbb riválisának mozgását követve. Azt tapasztalhatta, Gyurcsány Ferenc pályája éppen ellentétes irányú, mint az övé. A politikában Orbán kevesebből mindig többet, Gyurcsány többől mindig kevesebbet csinált. Orbán az eredetileg maroknyi Fideszt fokozatosan terebélyes párttá növesztette, amelyet ma szerteágazó, hatalmas médiabirodalom szolgál. Mindent maga gründolt: előbb megszabadult a liberálisoktól, majd erővel elfoglalta a középjobb teljes területét és a szélsőjobboldal egy részét.

Gyurcsány indulótőkéje jóval jelentősebb volt. Orbánnal szemben ő szinte mindent készen kapott. 2004-ben egy közepes minőségű, ám mégis jó erőben lévő párt élére állhatott. Kormányzása alatt azonban ez az életerős tömörülés, koalíciós partnerével és a hozzájuk lojális, eredetileg szinte monopolhelyzetben lévő sajtóval együtt, fokozatosan darabokra hullott, szétforgácsolódott.

Orbán okkal gondolhatta, hogy ez a folyamat 2010 után is folytatódni fog. A mai „Kormányváltók” éppen azokat a politikai romokat testesítik meg, amelyeket az évek során Gyurcsány maga mögött hagyott: vannak a szocialisták, a Gyurcsány-féle vonal egykori képviselői, a megboldogult SZDSZ egy darabkája, no és a fél LMP. És ott van persze rompártja élén – maga is romosan – Gyurcsány, aki ellenzéki szerepben tovább aprítja a romokat. A sors iróniája, hogy ezúttal éppen „összefogás” címszó alatt.

Orbán jól kalkulált, ha úgy gondolta, hogy a baloldal 2010 után sem fog tudni semmit kezdeni vele. A baloldali politikusok a Mesterházy által felmondott leckét ismételgetik évek óta. „A pálya a Fidesz fele lejt” – mondogatják szomorúan. Igazuk van. De hol maradt az átgondolt stratégia, amellyel fordítani igyekeztek volna a számukra kedvezőtlen helyzeten? A demokratikus ellenzék széthúzó erői egyetlen stratégiainak nevezhető lépést tettek a sakktáblán: összefogtak. Azt is a kényszer szülte. Orbán volt a karmester, amikor fogcsikorgatva választási szövetségre léptek. 

Tömbjük szükségszerűen egyetlen témára szorítkozott. Orbán rendszeréről szándékozták lerántani a leplet: „Az Orbán-rendszer ideológiája horthysta”, „Orbán társadalomszemlélete feudális, hatalomgyakorlása pedig bolsevik.” Ahogyan 2010 előtt, ezek a szlogenek az elmúlt években sem egy tágabb retorikai rendszerbe illeszkedtek. A baloldali tömb az Orbán-ellenességen kívül semmit sem ajánlott a magyar társadalomak. Az Orbán-ellenesség kedvező fogadtatásra találhatott azoknál, akik zsigerileg elutasítják a jelenlegi miniszterelnök politikáját és retorikáját. A többi szavazóról azonban lepergett.

A baloldali tömb nem tettek, hanem szavak szintjén adta csak jelét, hogy felismerte miféle politikai környezetben mozog: „Olyan, mintha a Fidesz 100 méteres síkfutásban, a kormányváltó erők pedig 400 gáton indulnának” – állapította meg Bajnai Gordon. Bár csakugyan egy formálódó választásos tekintélyuralomban küzdöttek a szavazatokért, a baloldali politikusok mindvégig úgy jártak el, mintha közönséges demokratikus versengésben vennének részt. „Alábecsültük a közmédiának a szerepét a kampány során. Az gondoltuk, hogy nincs ilyen ereje annak az agymosásnak, annak a negatív kampánynak, amit velünk szemben folytattak” –ezzel is magyarázta a választási vereséget Mesterházy Attila.

A baloldalon a régi, soha be nem vált receptet alkalmazták. Az ellenfelet és rendszerét elvont címkékkel bélyegezték meg, politikai újítás helyett. 2010 előtt azt hangoztatták Orbánról, hogy „populista” és „demagóg”, 2010 után pedig azt, hogy „feudális” és „despota”. Nagyjából ebben ki is merül a két időszak közötti különbség.      

A baloldal választási veresége tehát Orbán spekulációit igazolta. Öröme mégsem lehet maradéktalan. Orbán ugyanis stratégiai hibát vétett. Belekényelmesedett a 2010 előtti felállásba. A jobboldal vezére megszokta, hogy olyan riválissal kell megküzdenie, akinek vele ellentétben nincsen politikai tehetsége, kerek programja, hatásos mondanivalója, anyagi tartaléka, médiája, mozgósítóereje. Orbán a baloldal ellen építette fel egész politikai rendszerét. Csakhogy időközben feltűnt egy harmadik szereplő is a színen.  

A Jobbik a Fideszhez hasonló pályát futott be. A párt elnöke, Vona Gábor is olyan politikusnak tűnik, aki kevesebből többet csinál. Igaz, Vona fordított irányban halad, mint Orbán. Ő a szélsőjobboldallal kezdte, s csak azután fordult a közép felé. A Jobbik első körben a rendszerváltásból kiábrándult – a magyar politikai elit egészét elutasító – dühös és csalódott tömegeket vonzotta magához. 2010 után azonban a politikai közepet célozta meg. Ezért igyekeznek a Jobbik kommunikációs szakemberei újabban – legalábbis az országos nyilvánosság előtt –, a „szelídség”, „érzékenység”, „emberiesség” arculati elemeivel színesíteni az agresszív, durva, kirekesztő retorikával és politikai programmal teret hódító párt imidzsét. A választási eredmények azt mutatják, hogy erőfeszítéseik sikeresek: a Jobbik a Fidesz és a baloldal szavazótáborát is jelentősen megcsapolhatta.

Orbán azt sem vette számításba, hogy az általa életrehívott rendszerben a Jobbik jelentős előnyt jelentő készségekkel indul a baloldalhoz képest. A Jobbikot például a 2010 előtti versengő demokráciában is rendszeresen bojkottálta a fősodrú média. Éppen ezért a Jobbik számára a fideszes cenzúra 2010 utáni kiépülése sem jelent igazi kihívást. A pártnak rutinja van ebben és rég megalkotta azokat a csatornákat, amelyeken keresztül hatékonyan kommunikál szavazóival.

A szélsőjobboldali Jobbik – szemben a baloldallal – egy professzionálisan működő gépezet. A Jobbik nem tart szét. A Jobbik olyan ideológiával hívogat, amely a magyar társadalom egy jelentős részében pozitív válaszra talál. A Jobbik retorikája ezt az ideológiát hatásosan közvetíti. Az elmúlt négy esztendőben a Jobbik pontosan az ellenkezőjét tette annak, mint amit a baloldal. Nem Orbán-ellenes szólamokkal, hanem egy összefüggő retorikai építménnyel és politikai újítással igyekezett repedéseket ütni az Orbán-rendszer falán. Úgy tűnik, a stratégia bevált.

Mindez nem jelenti azt, hogy a Jobbik ne sínylené meg a Fidesz-rendszert. A választási szabályok például e párt dolgát is megnehezítik. Erre Vona utalt is a szavazás után: „Elfogadom az eredményt, de nem tartom sportszerűnek.” Csalódottsága is ezzel magyarázható. Pártja valójában jobban teljesített a választásokon, mint amit az eredmény számszerűen sugall. A Jobbik igazi teljesítménye aggaszthatja Orbán Viktort is.

A miniszterelnök számára most kiderülhetett: rendszere nincsen felkészülve a profi játékosokra. A Jobbik újabb manőverei ráadásul azt is előrevetítik, hogy a két párt retorikája között növekedhet a már most is jelentős átfedés. Ha a Jobbik hosszútávon is célozni fogja a politikai közepet, ez a tendencia folytatódni fog. Orbánt ez nehéz helyzetbe hozhatja. Bármerre is mozdulna egy ilyen esetben, csak közönséget veszíthet: puhulással a szélsőjobboldalról, keménykedéssel középről.

Ilyen és hasonló dilemmák okozhatták, hogy Orbán nem tudta kitörő örömmel ünnepelni pártja választási sikerét 2014-ben. A miniszterelnök gondolatai a jövőben kalandozhattak. Talán azt latolgatta, mit jelent majd be Vona Gábor a 2018-as tavaszi választás estéjén.