Egy V. kerületi önkormányzati képviselő jóvoltából megismerhettük a német megszállás tervezett emlékművéről szóló dokumentumokat. Ránézésre az derül ki belőlük, hogy ebben a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű ügyben” olyanok intézkednek, akik értelmi képességeiket illetően nem biztos, hogy hozzák az elvárt szintet,és ezt a tényt a kormány nem hogy nyolcvan évre titkosítaná, hanem flegmán engedi nyilvánosság elé jutni. Sőt még pattog is, hogy az önkormányzat fogadja el a tervet. Ez egy ilyen kormány, és a nép észre sem veszi. Nagy, nagy baj.

Mire alapozom ezt a véleményemet?

Mindenen túl: az emlékmű egy nemzeti jelentőségű kulturális alkotás. Ebben az országban csökkent üzemmódú emberek terveznek meg és véleményeznek egy nemzeti jelentőségű kulturális alkotást, akik képtelenek egy ép magyar mondat megfogalmazására, és nem tudnak leírni egy magyar mondatot otromba helyesírási hibák nélkül. Mielőtt belevesznék, csak egy-két szemelvénnyel próbálom érzékeltetni a problémát:

„b. az alkalmazott műszaki megoldások vandál biztosak, mind a szoborkompozíció, mint a talapzat és a világítás elemei vandál biztos kivitelben készülnek azaz kézzel alkatrész, elem nem szerelhető le sem az emlékműről sem a világítás elemeiről.” Vandál, az biztos.

„Hamar elér hozzánk és bekebelezi Magyarországot, hogy megbékjózza, gúzsba kösse lakosait.”

„5. birodalmi sas amyaga: bronz feketére patinázva, kb 3,5 méter fessztávú, kb 800 kg”

Azonkívül ez egy történelmi emlékmű bizonyos külpolitikai mondandóval. Ebben az országban olyanok terveznek meg egy nemzeti jelentőségű emlékművet, és olyanok döntenek róla, akik nem ismerik a magyar történelmet, és tudatlanságuk miatt külpolitikai kártevők. Mielőtt a koncepcióról beszélnék, egyetlen apróságot húzok alá pirossal. Azaz kettőt.

A birodalmi sas nem náci szimbólum, hanem német. Olyasmi, vizuálisan, mint nekünk a Szent Korona. Már a Szent Római Birodalomnak is szimbóluma volt, a weimari köztársaságban is Reichsadlernek hívták, ma pedig „szövetségi sas” néven, a középkorihoz hasonló alakban, Németország címerének része. Aki a második világháborús náci agresszió jelképének pont ezt választja, az a mai, demokratikus német államot sérti meg. Hacsak nem azt akarja megnézni, „megvannak-e az udvaron a gyerekek”. (Ezt a Németország vezette Európai Unió és Oroszország feltételezett közeledéséről mondta a paksi hős.)

A másik az, hogy az alkotó feltételezi, a sasról a szemlélő a bombázó repülőgépekre asszociál, és ezt a szakvélemény szerzői meg is erősítik. De a náci Németország nem ellenségünk, hanem szövetségesünk volt a második világháborúban, ezért nem ő bombázta Magyarországot a megszállás idején. Hanem többek között az Egyesült Államok. A helyszín kiválasztásában talán az is szerepet játszott, hogy ott van a téren az amerikai nagykövetség. Nyilván úgy gondolták, nem árt emlékeztetni az ablakon kinéző nagykövetet: a német megszállás nekünk főleg azért volt félelmetes, mert a szövetségesek bombáztak miatta.

Most pedig következik a koncepció elemzése egy montázs révén. Az álló betűs mondatokat a műleírásból idézem, a dőlt betűseket Ungváry Krisztián könyvéből, A Horthy-rendszer mérlegéből (Jelenkor, Pécs-Budapest, 2012) Az olvasó nem értelmi fogyatékos, tehát érteni fogja. A helyesíráson nem változtattam.

*

Két kultúra jelenik meg: az egyik, mely úgy gondolja, hogy erősebb (de mindenképpen agresszívebb) fölétornyosul (teszi ezt egy építészeti környezettel, a timpanonnal) rátelepszik és lecsap a másik szelídebb, lágyabb vonalú alakra, Magyarországot képviselő, megtestesítő Gábriel arkangyal figurájára, aki a kultúrtörténetben, vallástörténetben Isten embere, Isten ereje az Isteni erő.

A birodalom presztízse is túljutott zenitjén, és a feladat is sokkal nagyobb volt, mint másutt, hiszen Budapesten több zsidó élt, mint Franciaországot leszámítva a teljes németek által megszállt Nyugat-Európában. Innen nézve Eichmann feladata elég reménytelennek tűnhetett, és neki magának is eleinte komoly kétségei voltak a sikert illetően.

Ez a főalak itt, a Hősök terén a felhők között jár. Az én kompozíciómban leigázott, a földre került. Lába alatt, a földön, mellette és körülötte oszloptöredékek. Mint egy történelmi lelet az elmúlt nagy korszak és kultúra összes szépségével és megismételhetetlenségével, felülmúlhatatlanságával.

Az iratok azt bizonyítják, hogy a teljes körű zsidó deportálás előkészítése április közepéig nem is volt napirenden – ahhoz képest, hogy sok történeti munka a zsidóság deportálásának végrehajtásában látja a német megszállás fő okát, meglehetősen furcsa.

Gábriel arkangyal alakja szép és szelíd. Teste tökéletes, tekintetében nem jelenik meg rémület. Arca szelíd, szeme csukva. Nem tudjuk, alvó, álmodó vagy ábrándozó-e. (…) Széttárt karjai három mozdulatot idéznek: a megadásét, a keresztrefeszítést de egyben feloldásként az áldásosztásét is, mely áldásosztás lehet egy végső üzenet és lehet egyben egy új kezdet is.

Eichmann az eredeti tervek szerint napi egy transzporttal és 3000 zsidóval számolt (Rudolf Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka még ennyit sem akart fogadni, mondván, kapacitásai csak három naponta egy szállítmány „feldolgozását” teszik lehetővé), ámde a magyar Belügyminisztérium, pontosabban Endre László követelésére a számot jelentősen felemelték. (…) Endre Eichmanntól napi hat transzportot akart, míg ő kettőt ajánlott, végül megegyeztek napi négyben, majd a Budapestre érkezett Höss tiltakozása miatt kettőben. A magyar hatóságok deportálási túlbuzgósága nem tartotta be a megállapodást, mert az első két hét alatt is már 58 szerelvénnyel 184.049 fő érkezett Auschwitzba, nyolcvanezerrel több, mint amennyit szállítani kellett volna!

A veszteségre illetve az elvesztés lehetőségére örök mementóként a kompozíció összképéhez képest egy kicsi, ámde annál fontosabb, középpontban lévő elem: a kézből kihulló országalma hívja fel a figyelmet.

Jaross Andor belügyminiszter pl. a következőket mondta dr. Rajnay Károly nagyváradi főispánt beiktató beszédében május 17-én: „Hangsúlyozom, hogy mindaz, amit vagyonban, kincsekben és értékekben a liberális korszakban a zsidóság kapzsisága össze tudott gyűjteni, az megszűnt az ő vagyona lenni. Az most a magyar nemzet vagyona. (…) Ezzel a nemzet egyetemének kell gazdagodni, azt bele kell építeni a nemzeti gazdálkodás vérkeringésébe, úgy hogy minden becsületes dolgozó magyarnak jusson belőle.”

*

Most már visszatérhetünk a csökkent értelem eme szinguláris gyakoriságának magyarázatához. Azt írják a szakvélemény szerzői: „a német megszállás előtt Magyarország európai eseményeket felfogó, városi, értelmiségi része, cca. 1-2 millió ember, von Haus aus német kultúrájú volt. A behódolás egy pillanatra otthonos volt. Az agresszív, nagy kultúrájú, agresszív szomszéd Európát hitette el velünk, jelszavakban nyilvánult meg addig.”

Ezek szerint az ostobája nem fogta fel az európai eseményeket, a von Haus aus német kultúrájú városi értelmiséggel viszont (nem tudom, Németh László vagy Bibó mit szólt volna ehhez a jellemzéshez) el lehetett hitetni, hogy amit Hitler csinál a La Manche-tól Ukrajnáig, az Európa. Hát ez katasztrófa az országra nézve.

Azt mondják: „A tömegmészárlással megérkező német hadsereg, a nyilaskeresztes fiókáival megölte az országot, rabszolgányi magyar hagyott volna meg ideiglenesen.” Most ne kössünk bele, hogy a német hadsereg érkezni nem tömegmészárlással érkezett (sőt 1945 januárjában éppen hogy megakadályozta a tömegmészárlást), hogy a németes kultúrájú „városi értelmiség” nagy részének, Radnóti Miklóstól Richter Gedeonig, Goldberger Leótól Szerb Antalig egyáltalán nem volt otthonos a behódolás, és hogy a nyilaskeresztesek több mint három hónappal a deportálások leállítása után vették át a hatalmat. (És akkor miért kultiválják ugyanezek a fogyatékosok a nyilasok mellett végig kitartó Nyíró Józsefet vagy Wass Albertet?)

Maradjunk csak ennél a megállapításnál: a német hadsereg „megölte az országot, rabszolgányi magyart hagyott volna meg ideiglenesen”. Ha elfogadjuk, hogy a szakvéleményezők és az emlékműállítás egyéb közreműködői „az ország”, akkor a jelek szerint sikerült, legalább agyilag.