Az idén sem bizonyult uborkaszezonnak a nyár a román-magyar viszonyban.Már sok-sok éve így van ez, általában a tusnádfürdői nyári egyetemen szokták megadni az alaphangot a magyarországi jobboldali politikusok, és aztán ebből bontakozik ki valamilyen polémia, a romániai román, romániai magyar és magyarországi magyar politika különböző szereplői között. Csak annyi változás történt ezúttal, hogy a Tusnádfürdőn előadást tartó magyar miniszterelnök már-már kínosan vigyázott arra, hogy se a román-magyar kapcsolatokról, se az erdélyi vagy más határon túli magyar közösségek helyzetéről ne mondjon semmi olyasmit, amibe bele lehetne kötni. Úgy tűnik, a jövő évi magyarországi választások előtt a Fidesz kockázatosnak tartja újabb frontokat nyitni errefelé, hiszen a szomszédos országokban élő kettős állampolgárok enélkül is mozgósíthatók lesznek a választásokra, és akik részt vesznek, azoknak a túlnyomó többsége valószínűleg rájuk szavaz. Így aztán a sokak által várva várt miniszterelnöki beszédben volt ugyan üzenet haza is, Brüsszelbe is, kevésbé a határon túli magyarok felé, bár ezt a hívek serege nem nagyon vette észre.

Nem csoda, ha ezek után egyik-másik kommentátor sértődötten konstatálta, hogy túlméretezett volt Traian Băsescu államelnök reakciója egy végül is periférikusnak tekinthető véleményre, Vona Gábor gyergyói, román-magyar konfliktust vizionáló nyilatkozatára. A magyar külügy erőtlen, nem is közvetlenül az államelnöki beszédre, hanem a román kormányálláspontra adott válaszából is az derül ki, éppen nem értik, vagy nem akarják érteni Magyarországon, hogy ez most mi volt, miért volt, hiszen csak a Jobbik, csak egy szélsőséges párt szólta el magát, még az sem olyan nagyon. Egyébként pedig néhány vezércikket elolvasva, az a benyomása az embernek, hogy minden nagyon jó, minden nagyon szép, beleértve a román-magyar viszonyt, amit kár elrontani ilyen heves támadásokkal, mint a Traian Băsescué, akiről eddig úgy tudtuk, hogy baráti viszonyban van Orbán Viktorral. Ami, persze, még akár igaz is lehetne, de mit számít a személyes rokonszenv vagy ellenszenv, amikor hatalmi érdekekről van szó. Akik Erdélyben és Magyarországon jóleső legendát gyártottak ebből az állítólagos barátságból, és ide számítom a román államelnököt eddig nyakra-főre dicsérő, sőt, dicsőítő Tőkés Lászlót is, azok most mellesleg kaptak egy leckét, hogy miről szól a román-magyar viszony, és hogy mitől függnek ezek a barátságok. (Kiegészítő olvasmányt is tudok ajánlani ehhez: éppen a minap került nekem is a kezembe a két unokatestvér, Vili és Miki, vagyis Vilmos császár és Miklós cár többszöri „szeretetteljes” táviratváltása az első világháború kitörésének eléőestéjén.)

A román-magyar viszony pedig nem a nyáron romlott el, hanem már jóideje egyre nő a feszültség, többek közt azért is, mert a sokat hangoztatott stratégiai partnerség csak egy szép álom – ha egyáltalán álmodik még valaki ilyesmit -, és hosszú évek óta nincsen igazi párbeszéd a kormányok között, rég megszakadt a közös kormányülések hagyománya is. Nem beszélve arról, hogy tavaly óta az RMDSZ is ellenzékben van, és gyakorlatilag nincs módunk a román kormánypolitikát befolyásolni. Ráadásul az a kormány, amelynek még tagja volt a magyar képviselet, abba bukott bele 2012 tavaszán, hogy kénytelen volt engedni az RMDSZ nyomásának, és határozatot hozott a magyar nyelvű oktatásnak és a magyar oktatók döntéshozatali lehetőségeinek kiterjesztéséről a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A kormánynak mennie kellett, a határozatot visszavonták, az államelnök pártja, a Demokrata Liberális Párt velünk együtt ellenzékbe került. Azóta tulajdonképpen a romániai magyar politika folyamatosan keresi a kitörési lehetőséget, de könnyen meglehet, két szék közt a pad alá kerülünk mindannyian: Bukarestben most savanyú a szőlő, Budapesten viszont nincs erő valamit is érvényesíteni Romániával szemben. És ez nagy baj.

Erről szól Traian Băsescu látszólag fenegyerekes nyilatkozata, amely egyébként szintén egy székelyföldi nyári táborban, Marosfőn hangzott el, román fiatalok körében. Úgy látszik, mostanában mindenki Székelyföldre jár nagyokat mondani. Nem Vona Gáborral vitakozik a meglehetősen populista román politikus, nem arról van szó, amit sokan mondogattak, hogy itt éppen ágyúval lőnek verébre. Attól eltekintve, hogy a szélsőjobbot sohasem szabadna verébnek nézni sem Romániában, sem Magyarországon, a jelenlegi helyztben különösen nem, az államelnöki üzenet legfennebb ürügynek használja a borzonti tábor Jobbik-kampányát. Mert nyilvánvalóan kampány van máris, előrelátható, hogy mi lesz Erdélyben jövőben, és hogy ígérhet mindenki fűt-fát, önmegtartóztatást, miegymást, el fog szabadulni a szavatszerző őrjöngés már hónapokkal a parlamenti válsztások előtt, a pofonegyszerű érzelmi zsarolástól a rafinált politikai marketing-fogásokig mindenre felkészülhetünk. Miközben túlfelől is ez van, ez lesz, sajnos. Hiszen az év első felében Romániában is sor kerül az európai parlamenti választásokra, mellesleg ugyanakkor, mint Magyarországon. Jövő ősszel pedig elnökválasztás lesz. Traian Băsescunak lejár a második mandátuma, nem jelöltetheti ismét magát, de egyre aktívabb mégis, mind többet és mind meredekebben nyilatkozik, amiből sejthető, hogy folytatni akarja politikai pályáját, talán pártelnökként, később esetleg miniszterelnökként. (Ugye ismerős ez a modell Kelet-Európában?) Ezek szerint már ő is kampányol, akárcsak Orbán Viktor és Vona Gábor, vagy éppen az RMDSZ, amelynek egyáltalán nem lesz könnyű átlépnie az ötszázalékos küszöböt az európai parlamenti választásokon.

Tudjuk be hát ezt a Traian Băsescu nyilatkozatot a választási érdekeknek? Ez lenne a legkényelmesebb és ahogy látom, Magyarországon körülbelül ennyit is érettek belőle sokan, főleg kormányoldalon. Hogy van itt egy jóbarát, aki kénytelen kampányolni egy kicsit ellenünk, hát el kell nézni neki. Traian Băsescu amúgy sem volt magyarellenes – eddig tényleg nem volt az, másért kerültem én is például sokszor éles ellentétbe vele -, tekintsük ezt kisiklásnak.

Hát nem! Bizony nem kisiklásról van szó szerintem, hanem a román kormányoldal vezető politikusainál egy klasszissal körmönfontabb és távlatosabb stratégáról, aki ugyan vesztésre áll, de ennek ellenére ő az, aki éppen világosan – és hihetetlenül nyersen – megfogalmazta Románia érdekeit, Magyarországgal szemben. Mit is mondott tehát Marosfőn, idézzük fel az egyébként jól ismert mondatot. Próbálom pontosan fordítani: „Magyarország az instabilitás tűzfészkévé vált a térségben a kisebbségekhez való viszonyulás szempontjából. (...) Budapest politikája kezdett nehézségeket okozni, és Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest pontratételében”. Ha ehhez a kijelentéshez hozzászámítom mindazt, amit az etnikai autonómiáról – tagadólag – kifejtett, illetve amit néhány héttel azelőtt, a Moldovai Köztársaságban tett látgatásakor nyilatkozott arról, hogy Románia és Moldova egyesülése a moldvaiak akaratától függ, semmi mástól, akkor összeáll a kép. (Megjegyzem, erről a moldáviai kérdésről mi, erdélyi magyarok vajmi keveset beszélünk, pedig nem ártana elemezni egy esetleges majdani egyesülés előnyeit – gagauz autonómia-modell stb. – és kétségtelen hátrányait, még akkor is, ha mindez ma nem látszik időszerűnek.)

Nos, ezek szerint a Fidesszel és az RMDSZ-szel egy európai pártcsaládot preferáló román államelnök „pontra tenné” Magyarországot? Igen, persze, de ez a nyilatkozat elsősorban azt sugallja, elérkezett az idő, hogy Románia, úgymond, „újrapozícionálja” magát Európában, és másként viselkedjék ebben a balkáni és kelet-közép-európai régióban. Ő egyébként a „leadership” kifejezést használja ott, ahol én „vezető szerepet” fordítottam. Az is jellemző, hogy a magyar tudósítók enyhítettek a szövegen, amikor a „pontra tevés” helyett a magyarosabbnak tűnő, de elkentebb „rendreutasítás” kifejezést használták, miközben aki a huszadik század történetét ismeri, jól tudja, hogy Románia már legalább kétszer „pontra tett” minket az elmúlt évszázadban, de korántsem a maga erejéből. Ismétlem, nem hiszem, hogy most célzottan csak Magyarországgal lenne gondja az államelnöknek. Egyszerűen azt mondja ki, hogy miközben Magyarország úgy viselkedik, mintha nem lenne szüksége sem Brüsszelre, sem más nemzetközi fórumokra, vagyis mintha nem lennének saját határain kívül lerendezetlen ügyei, amihez óhatatlanul nemzetközi empátiára lenne szükség, aközben Romániának meg kell próbálnia egy „jobb helyet” kiküzdenie az uniós hierarchiában.

A külpolitikában nem túl otthonosan mozgó, a diplomáciai aprómunkától irtózó, mandátumának vége felé járó román államfő azt mondja valójában, hogy Magyarország ma egy probléma az Európai Unió számára, Románia pedig szeretne hozzájárulni a probláma megoldásához. Tragikomikus fintora lehet ez az európai politikának, ha például kisebbségjogi ügyekben egyszerre csak „vert viszen veretlent”. Mármint mi leszünk a „megvertek”, erdélyi magyarok, és ismét mi isszuk meg a levét annak, hogy a magyar politika rosszul méri be az uniós eszközök jelentőségét. Egy olyan ország, amely ahogy mondani szokták, történelmileg nem „önmagával határos”, lehetne akár euroszkeptikus is, de ha valaki a Magyarországgal szomszédos országok magyar közösségeit szülőföldjükön meg akarja tartani, és ebben európai segítségre számít, minden bizonnyal nem engedheti meg magának, hogy az említett szomszédok nála „európaibbak” legyenek. Végül is a politika valóban a kompromisszumok művészete. Az a kérdés mindig, hogy mit miért. Szidhatjuk az Európa Uniót, én sem rajongok a brüsszeli bürokratákért, de meg tudjuk-e oldani magunkra a határon túli magyarok kérdését? És hogyan? A magyarországi választási kampány határon túli terjeszkedése nem válasz erre. Másképpen kellene terjeszkedni. Kultúrával, gazdasággal például. És politikai befolyással: Bukarestben, Pozsonyban, de Brüsszelben, vagy ha úgy jobban tetszik, Washingtonban is. Ez az igazi probléma, ehhez képest szinte mellékes, hogy mi hangzott el és mi nem Tusnádfürdőn, Borzonton vagy Marosfőn.