MTI / AP / Darko Bandic

Július elsejétől Horvátország az Európai Unió huszonnyolcadik tagja. „Úgy érezzük magunkat, mint egy késői vendég, aki már csak a buli végére toppan be“ – mondja egy horvát ismerős a csatlakozás kapcsán.

Hurráoptimizmussal valóban nem vádolhatóak a horvátok, és elnökük, Ivo Josipović is előre figyelmeztette a polgárokat, hogy ne nagyon várjanak csodát. Nem is várnak. Az európai híreket a horvátok is olvassák, s látják, hogy ha a bulinak éppen nem is vége van, de mindenképpen egy gondokkal teli, vitatkozó társaságba csöppennek bele. A jelenlegi Európai Unió nem ugyanaz az életerős, egységes, bizakodó és irigyelt államközösség, mint a kelet-európai államok 2004-es csatlakozása idején volt. A kétezres évek elején még komolyan hihető volt, hogy Európa népei majdan egy egységes állammá olvadnak össze. Joschka Fischer vagy Jürgen Habermas álma az európai egységes népről nem volt még annyira illuzórikus és megmosolyogtató, mint manapság, amikor komolyan már senki sem vet fel ilyen gyerekességeket. Mára a gazdasági válság, s főleg annak teljesen eltérő hatása az egyes tagállamokra, előhozta a különbségeket. Értékek helyett érdekekről szól az európai politika – de talán őszintébb is így.

Az alig négymilliós Horvátország szava nem lesz döntő az Európai Unió jövőjét illetően, de az Európai Unió sem látszik már annyira vonzónak Horvátországból nézve, mint pár éve. Nem véletlen, hogy már csak tavaly is a lakosság alig hatvan százaléka mondott igent a csatlakozásra, s minden felmérés szerint a támogatás mértéke azóta csak tovább csökkent. Nem mintha tudnának és akarnának más utat választani az elégedetlenek.

Horvátország mindazonáltal nem csak az európai válságot, de önmagát is jól ismeri. A horvátok jól tudják, hogy eddigi viszonylagos nyugalmuk, relatív jólétük azon politikának volt köszönhető, amely Szlovéniában éppen mostanság omlik össze. Jugoszlávia szétesése után Horvátországban is erős maradt az állami szerepvállalás a gazdaságban, és az állami tulajdon vagy az állami támogatás számos olyan üzem, cég, vállalkozás fennmaradását tette lehetővé, amelyek a vámok és egyéb védőpolitikák július elsejei végső kiesével nehezen tudnak majd helytállni az európai és hazai piacon. A német és osztrák vállalatok immáron a korábbi protekcionista zágrábi szabályok nélkül bizonyosan rövid idő alatt szorítják ki eddigi horvát versenytársaikat. Számos üzemet kell majd bezárni, számos, államilag életben tartott iparág vagy mezőgazdasági tevékenység fog végleg eltűnni – egy olyan országban, ahol már most is majdnem húszszázalékos a munkanélküliség, és gyakorlatilag minden második huszonéves munkanélküli.

Hiába igyekezett minden eddigi horvát kormány az Európai Unióba, a célegyenesben mintha már csak két pozitív üzenet maradt volna. Az egyikkel a német Lidl üzletlánc tele is plakátolta Horvátországot: „Üdvözlet az alacsony árak uniójában”. Valóban, az EU-tagsággal számos nyugat-európai termék vámolatlanul ömölhet a nyugat-balkáni államba, ami ezen termékek kelendőségét, olcsóbbságát, de egyben a horvát konkurencia végét jelentheti. A másik pozitív üzenet se kevésbé kétértelmű. A felmérések szerint a horvátok leginkább azért örülnek az uniós tagságnak, mert így könnyebbé válhat a munkavállalás az unión belül, s talán pár éven belül teljesen szabadon mehetnek dolgozni Ausztriába és Németországba. A német gazdaságnak valóban szüksége is van a demográfiai válság miatt sok-sok új bevándorlóra. És a horvátok nem idegenek a németeknél, az osztrákoknál: a jugoszláv idők óta járnak át rendszeresen dolgozni, és sokan már vissza se tértek. Az Európai Unióban élő kb. 350 ezer horvát állampolgár több mint kilencven százaléka már most is a német, az osztrák vagy az olasz munkaerőpiacon van jelen. Hiába állítja Tatjana Dalić, helyettes munkaügyi miniszter, hogy nem kell nagy kivándorlástól tartani, a horvátok többségét az uniós csatlakozás kapcsán leginkább az izgatja, mikortól nyílik meg előttük teljesen a német és az osztrák munkaerőpiac.

„Mit jelent azonban Európának Horvátország?” – tette fel múlt szerdai kommentárjában a kérdést a Večernji list újságírója, Milan Jajčinović. Ő megpróbált kulturális értékekkel előjönni – pedig az Európai Unió, s főleg a vezető Németország a nyugat-balkáni állammal leginkább új piacokat és új munkaerőket nyer. A nacionalisták ezért már most a horvát szuverenitást, a nehezen, háborúban megszerzett önállóságot féltik. Josip Bozanić zágrábi érsek a július huszonötödikei függetlenségi nap alkalmával arra figyelmeztetett, hogy a horvátok ne adják fel saját identitásukat, de ő sem vonta kétségbe az uniós csatlakozás fontosságát és legitimitását. Mert az elégedetlenek is tudják, hogy nincs más alternatíva.

És ez igaz az egész nyugat-balkáni térségre. Számosan megvívták a maguk háborúit, megálmodták a maguk revizionista vágyait – de mára a nacionalista erők is, a szerb Haladás Párttól a macedón VMRO-ig egyaránt országaik EU-tagságát szorgalmazzák. Az Európai Uniónak pedig oda kell rájuk figyelni.

Horvátország csatlakozása nem egy hosszú folyamat, a kelet-közép-európai államok integrációjának kései záróakkordja, hanem egy új folyamat, a Nyugat-Balkán csatlakozásának indulópontja kell, hogy legyen. Horvátországot, hiába a Berlinben, Bécsben vagy Budapesten meglévő előszeretet, nem lehet külön kezelni a szomszédjaitól. Igenis Horvátországgal a volt háborús, posztjugoszláv térség lép be az Európai Unióba. (Először lesznek például így szó szerint elaknásított mezők az unión belül.) A posztjugoszláv régió problémái innentől fogva tényleg az európai belpolitika részeivé válnak. Számos horvát él Hercegovinában, horvátok ezentúl útlevél nélkül mehetnek egykori háborús ellenfelükhöz, a szerbekhez, és a hercegovinai tengerparti enkláve, Neum lakóinak kétszer is át kell menniük az uniós határon, ha hazájukba akarnak menni. Közben Montenegró és Macedónia is példaként tekint a mindig is kissé irigyelt horvátokra, a szerbek pedig Koszovó kérdésében is hajlandóak engedni a csatlakozás érdekében. A Nyugat-Balkán melankolikusan, kissé fáradtan, de továbbra is az Európai Unióba törekszik. Problémái iránt így Nyugat-Európa nem maradhat közömbös.

Suzana Grubješić, szerb miniszterelnök-helyettes szerint, ha az Európai Unió konkrét dátum nélkül hitegeti a térséget a csatlakozással, akkor veszélybe sodorja a balkáni államokban eddig úgy-ahogy elért modernitást, békét. Törökország könnyen túl tudta magát tenni azon, hogy több mint ötven éve eredménytelenül tárgyalgat Brüsszellel, a Nyugat-Balkánon viszont az elhagyottság érzése a régi nacionalizmusokat hívhatja elő. Szerbiában a nacionalista Haladás Párttal szemben már most erősödnek a tényleg soviniszta erők, amelyek nem nyugodnának bele olyan könnyen Koszovó elvesztésébe: mellettük áll a Milošević-ellenes forradalom egykori hőse, az antikommunista Vojislav Koštunica is. Macedóniában az el nem ismertség frusztrációja – ismeretes, hogy Görögország nem hajlandó Macedóniaként elismerni északi szomszédját – bizarr múltba révedéshez, megkésett nemzetépítéshez vezet. Montenegróban és Koszovóban pedig a maffiastruktúrák jelentik az egyetlen állami bevételi és túlélési formát, amennyiben kívül kell maradniuk az Európai Unión. Az Európai Unió éppen a Balkánon mutathatná meg, hogy van még értelme, tud még lelkesíteni és sikert elérni.

A 2004-es és 2007-es EU-s csatlakozás hatása azonban a nyugat-európai politikusok többségét, a közvélemény jelentős részét nem éppen arról győzte meg, hogy feltétlenül újabb éhenkórász, demokratikus kultúrában visszamaradott, konfliktusokkal terhelt államok befogadásával kell erősíteni Európát. Az északkelet-európai új csatlakozók még meg tudták találni a helyüket: Lengyelország, Lettország, Észtország például mintaállamoknak, bezzeg-országoknak számítanak. Német politikusok, amikor a dél-európaiakat győzködik a konzervatív gazdaságpolitika fontosságáról, nem egyszer északkelet felé mutatnak. Ezzel szemben az új, délkelet-európai tagállamok (Románia, Bulgária, Ciprus) – politikai botrányaik, gazdasági elmaradottságuk és a mindent uraló korrupció miatt – eddig főleg csak problémát jelentettek. És ahogy Magyarországon is erős a Nyugat-ellenes nacionalizmus, úgy Szerbiától Macedónián át Albániáig szintén megvan a táptalaja ezen, tipikusan balkáni és kelet-európai nézetrendszernek (elég csak a népiek/narodnyikok és a nyugatosok valamennyi térségbeli országban meglévő hagyományos szembenállására utalni).

Az Európai Unió feltehetően először saját kontúrjait akarja inkább tisztázni. Ma még az sem világos, hogy milyen unióba csatlakozna egy új tagállam. A tagállamok politikai szuverenitásvesztéséről, az euróválság megoldásáról, a föderációs vagy kormányközi együttműködési tervek különbözőségéről szóló viták igazán most kezdődnek. Az Európai Unió viszont vélhetően csak azután akar újabb vendégeket beengedni, ha újra teli lesz a hűtő, és a házigazdák a barátaikkal visszahúzódhatnak a túl sok vendég elől a nappaliba.

A Nyugat-Balkán integrációja így ebben az évtizedben már nehezen képzelhető el. Horvátországgal azonban a térség már a látókörön belülre került.

Dobrodošli u Europsku uniju!