Április 1-jén, „a kihirdetését követő hónap első napján” lép hatályba az alaptörvény negyedik módosítása. E napon az alaptörvény egységes szerkezetű hivatalos szövegét közzé is teszik. Április 1. az alaptörvény újjászületésének napja. Ez mégsem áprilisi tréfa, viccelődésre semmi ok: az válik nyilvánvalóvá éppen, hogy az alaptörvény nem képes védelmet nyújtani a hatalom jogszűkítő, szabadságkorlátozó szándékaival szemben.

„Ritkán fordul elő, hogy szabadságunk minden formáját egy csapásra veszítsük el” – állapítja meg Hume a sajtó szabadságáról szóló esszéjében. Mi sem egy csapásra veszítjük el szabadságunk minden formáját – szép lassan, kisebb-nagyobb adagokban, módosításról módosításra válunk egyre védtelenebbé, kiszolgáltatottabbá. Ami viszont igazán kétségbeejtő az az, hogy alkotmányos rendszerünk tehetetlennek bizonyul szabadságunk és jogaink lopakodó feszámolásával, a hatalommal való visszaéléssel, a többség zsarnokságával, vagy inkább egy többségnek hazudott erőszakos kisebbség zsarnokságával szemben.

Az elmúlt napokban leginkább mégis akörül csúcsosodott ki a vita, hogy vajon Áder János köztársasági elnöknek van-e joga az Alkotmánybíróságtól az alaptörvény-módosítás alkotmányossági felülvizsgálatát kérni. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy mit tartalmaz maga a módosítás. Az alapvető kérdés nem az ugyanis, hogy az Országgyűlésnek van-e joga megváltoztatni az alkotmányt, a köztársasági elnöknek alkotmánybírósági kontrollt kérni, az Ab-nek pedig alkotmányossági felülvizsgálatot végezni. Ez utóbbira mind ez idáig nem volt lehetőség. Hanem az, hogy a módosítás célja a politikai nyilvánosság korlátozása, a véleményszabadság csorbítása, egy agresszív kisebbség ember-, család- és társadalomképének bebetonozása, az igazságszolgáltatás manipulációja, a politikai ellenfél megbélyegzése, a politikai verseny egyenlőtlenné tétele, egy esetleges választási vereség esetén pedig a kormányzás ellehetetlenítése, s hogy ezen lépésekkel szemben az alkotmányozó hatalmat semmi nem korlátozza.

Nem világos ugyanis, hogy ha eddig az Alkotmánybíróságnak – legalábbis saját, két évtizeden keresztül követett értelmezésében – nem volt hatásköre egy alkotmánymódosítás alkotmányellenességét vizsgálni, akkor most hirtelen honnan, miért támadt volna joga rá. Nem olyan rég, 2010 júniusában még Sólyom László volt köztársasági elnök és volt Ab-elnök is ezzel, az általa és az Alkotmánybíróság által a 90-es és 2000-es években következetesen képviselt állásponttal értett egyet. Amikor az alkotmánybírák választásának szabályait megváltoztató alkotmánymódosítást nem az Alkotmánybíróságnak küldte meg, hanem az Országgyűléshez utalta vissza, a Köztársasági Elnöki Hivatal az Ab korábbi ítélkezési gyakorlatát visszhangozta közleményében: „az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint alkotmánymódosítás alkotmányellenessége fogalmilag kizárt”.

Szerencsés-e akkor, ha most hirtelen, szorult helyzetünkben, kreatív jogértelmezéssel, a láthatatlan alkotmányra hivatkozással próbáljuk megoldani azt a jelenleg feloldhatatlannak tűnő helyzetet, hogy miközben a mindenre kapható kétharmad éppen erőszakot tesz az országon és saját alaptörvényén is, nincs olyan alkotmányos intézményünk, amely a szabadságot korlátozó, jogainkat szűkítő, az alkotmányosságot romboló alkotmánymódosítás hatálybalépését megakadályozhatná? Nem rombolja-e az alkotmányos kultúrát az is, ha aktuális szükségleteink szerint módosítunk a két évtizeden keresztül következetesen képviselt meggyőződésünkön, nevezetesen azon, hogy az alkotmánymódosítás alkotmányellenessége fogalmilag kizárt?

A volt köztársasági elnök minapi esszéjében szép jogi érveléssel alapozta meg az Alkotmánybíróság hatáskörét: „Sok példát ismerünk azonban arra is, hogy ha maga az alkotmány nem tartalmaz ilyen [megváltoztathatatlansági, örökkévalósági] rendelkezést alkotmányos válság idején, amikor az alkotmánymódosítás az alkotmány identitásának megváltozásával fenyeget, az Alkotmánybíróság vette magára az alkotmány azonossága megőrzésének feladatát, és kimondta az alkotmánymódosítás alkotmányellenességét. Ehhez természetesen azonosítani kell az alkotmány azonosságát adó rendelkezéseket, azaz világos hierarchiát kell felállítani az alkotmány rendelkezései között.”

Igen nagy baj van egy demokratikus politikai közösség alapdokumentumával, ha egyik legalapvetőbb szabályát ilyen kifinomult alkotmányjogászi érveléssel kell kibontani. Az is kétséges, hogy – nem beszélve az átlag választópolgár esetleges megértési nehézségeiről – egy ilyen megoldás képes-e érzelmi azonosulást kiváltani az alkotmányos berendezkedéssel.

Különben pedig ki döntse el, hogy mi tartozik az alkotmány önazonosságához? Miért pont az Alkotmánybíróság? És miért bízzunk az Alkotmánybíróságban? A legutóbbi három év teljesítménye egyébként sem kerül az Ab történetének dicső lapjaira, de a testületben egyre masszívabb a Fidesz–KDNP-frakciószövetség kihelyezett tagozata, s hamarosan többségbe kerülnek a centrális erőtér emberei. Az elmúlt hónapok néhány alkotmánybírósági határozatához fűzött különvéleményből már ízelítőt kaphattunk ez utóbbiak alkotmány- és jogfelfogásából. Tényleg tőlük kellene várnunk az alkotmányos értékek védelmét? Aligha.

Játsszunk el továbbá azzal a gondolattal, hogy 2014-ben a jelenlegi ellenzék kétharmados többséget szerez, és szeretné megváltoztatni az alaptörvényt. Amennyiben az Alkotmánybíróságnak joga lenne az alkotmánymódosítás alkotmányosságát vizsgálni, ki fogja megakadályozni a fülkeforradalomból hátramaradt testületet abban, hogy a véleményszabadság és az emberi méltóság védelmének helyreállítását, a család fogalmának korrekcióját vagy bármi mást ne éppen az alaptörvény önazonosságára hivatkozással nyilvánítson alaptörvény-ellenesnek? Hiszen lehet, s az eddigiek alapján talán valószínű is, számukra más az alaptörvény önazonossága, mint a volt köztársasági elnök számára – s ebben még igazuk is lehet, mert ennek az alaptörvénynek valóban más az önazonossága. Ez alapján akár megalapozottan is érvelhetnének amellett, hogy felfogásukban az alaptörvény önazonosságához tartozik, mondjuk, a család hamarosan alaptörvényben rögzített fogalma. Ne legyenek illúzióink, hogy képesek-e rá. Valóban azt akarnánk, hogy a Balsai István, Salamon László és Szívós Mária nevével fémjelzett Alkotmánybíróság határozza meg az alkotmány azonosságát adó rendelkezéseket?

Ez az út veszélyesebbnek tűnik, mint amelyre most kényszerültünk. Áder kilátásba helyezett aláírása ezt a lehetőséget kizárja. Legalábbis egyelőre. Orbán éppen most számolja fel annak lehetőséget, hogy a fülkeforradalmi összetételű Ab érdemben vizsgálja az esetlegesen kétharmadot összeszedő ellenzék majdani alaptörvény-módosításait. Egy valószínűvé váló ellenzéki kétharmad esetén a kormányfőt azonban még megkísértheti a gondolat, hogy ellentétes értelmű, újabb módosításra szánja el magát – éppen ezt követeli tőle most a fél világ. S az, hogy a miniszterelnök az ilyen kísértésekkel szembekerülve rendre elbukik, nem sok jót sejtet – bár, reméljük, erre azért mégsem kerülhet sor.

Az önazonosság-doktrína potenciálisan beláthatatlan kockázatokat rejt. A magyar demokrácia „elmúlt húsz évének” egyik központi tanulsága lehetne, hogy sem az alkotmányozást, sem az alkotmányértelmezést és az alkotmánybírósági gyakorlatot nem érdemes az aktuális politikai érdekeknek és megfontolásoknak alárendelni.

Az alapvető probléma tehát mégis inkább az, hogy sem a jelenlegi alaptörvény, sem a 89-es alkotmány nem hozott létre érdemi ellensúlyt a parlament alkotmányozó hatalmával szemben. S erre éppen az világít rá a legegyértelműbben, hogy a jelenlegi szabályok szerint Orbán Viktor felcsúti válogatottja bármit gond nélkül beleírhat az Alaptörvénybe, ha felsőbb helyről igény van rá. A jelenlegi válság éppen arra a defektusra mutat rá, hogy a hatályos alkotmányos konstrukcióban nincs semmilyen garancia a szabadságellenes, jogkorlátozó, antidemokratikus alkotmánymódosítással szemben. Sőt, tekintve, hogy az új választási szabályok szerint a kétharmad bizonyos feltételek mellett könnyebben is összejöhet, mint eddig, egy ilyen forgatókönyv a későbbiekben sem zárható ki. A hatalom gyakorlását ugyanakkor nem lehet, nem szabad az érintettek önkorlátozására bízni.

Mi lehetne a megoldás? A legjobb valószínűleg az lenne, ha a demokratikus közösség egésze, „a nép” nyilváníthatna véleményt, akár közvetlenül, akár közvetve – s csak népszavazással vagy egy újonnan megválasztott parlament megerősítő szavazataival válhatna hatályossá bármely alkotmánymódosítás.

A mostani helyzeten mindez persze nem segít – a Fidesz–KDNP-től senki nem vár semmilyen önkorlátozást. Áder János pedig a reális várakozásoknak és az alkotmányos előírásoknak megfelelően már be is jelentette, hogy alá fogja írni az alaptörvény módosítását. Joggal vethető fel, hogy ha nincs választása és nem tehet mást, miért kell az eljáráshoz a nevét adnia. (Ádernek az új alaptörvény szerint politikai vétóra sincs már lehetősége, a közjogi érvénytelenség problémája pedig más módon is megoldható lenne.) A helyzet abszurditását jelzi, hogy Áder nyilatkozatában az aláírás indoklásaként éppen azokra az alkotmánybírósági határozatokra utalt, amelyeket mostani szignójával az alaptörvény hatályon kívül fog helyezni. Alkotmányos esküjéhez és a megválasztásakor elmondott beszédéhez az elnök egyetlen módon maradhatott volna hű: ha lemond.

Marad a tiltakozás megannyi formája, illetve annak elmagyarázása és a magyar választópolgárokkal való megértetése, hogy miért és mennyiben nem alkotmány már az alaptörvény, hogy miért és mennyiben szűkíti a jogokat, a szabadságot, és hogy miért fontos a hatalmat korlátozó, a szabadságot megvédő alkotmány. Ez nyilván fáradságosabb, mint egy alkotmánybírósági határozattal elintézni az ügyet.

Első ránézésre ez nem tűnik soknak. De most nincs más. A szabadságukra kényesen vigyázó polgárok nélkül nincs működőképes demokrácia. Tocqueville szerint „semmi sem fáradságosabb, mint a szabadság tanulóévei”.