Olvasva Bőhm András volt országgyűlési képviselő indulatos és elfogult írását, akaratlanul is felvetődik bennem a kérdés, vajon mi mozgathatta a szerzőt, amikor úgy döntött, véleményét megosztja a nyilvánossággal. Elégedetlen lenne a demokratikus ellenzék jelenlegi helyzetével, hiányolná az összefogást, nem látja a kiutat, és ezért frusztált? Vagy megpróbálna helyezkedni, önmagát pozícionálni a Gyurcsány-ellenes táboron belül? Persze ezek a kérdések érdektelenek lennének, ha a cikk nem követné annyira átlátszóan a már unalomig ismert mintákat, ha nem másolná a Hír TV, a Magyar Nemzet, na meg a Magyar Hírlap sablonjait. Amelyekre egyébként épeszű ember ma már a fejét sem kapja fel.

Nehezen hihető el, hogy valaki, aki politikusként, parlamenti képviselőként, egy sor fontos parlamenti bizottság tagjaként maga is aktív részese volt annak a bizonyos „nyolc évnek”, ne érezné, ne tudná, mennyire visszatetsző éppen most beállni a sorba, most szemére vetni Gyurcsánynak, hogy mit csinált rosszul miniszterelnökként. Hadd kérdezzem meg, mit mondott Bőhm András pl. 2006 őszén, amikor, ahogy fogalmaz, a miniszterelnök „nem mert egyértelmű, világos politikai elvárásokat és jogállami követelményeket megfogalmazni a rendőrség számára az utcai zavargások kirobbanásakor”; mit mondott akkor, amikor a miniszterelnök szerinte „a koalíciós partner megzsarolásával keresztülhajtott(a az) adózási burleszket”, stb. Felállt, vállalhatatlannak tartotta azt, ami akkor történt? Nem, nem állt fel, Bőhm András tagja maradt a parlamentnek, együtt szavazott a kormánnyal, majd most hirtelen úgy érezte, eljött az ideje az igazmondásnak. Véletlen lenne? Lehet, talán tényleg véletlen, hogy mindez csak most jutott az eszébe. Pedig más is az eszébe juthatott volna. Eszébe juthattak volna például a Gyurcsány-kormányok fejlesztései. Az, az egyszerű tény, hogy minden olyan külföldi vállalatot, amivel az Orbán kormány most stratégiai megállapodásokat köt, Gyurcsány Ferenc kormányai hoztak Magyarországra. Eszébe juthatott volna az is, hogy azokban az években Magyarország megbecsült és elismert tagja volt az Európai Uniónak. Eszébe juthatott volna az is, hogy azokban az években az európai mintáknak megfelelően működött a hazai oktatási rendszer, benne megalapozott és működőképes felzárkóztatási programokkal. Elgondolkozhatott volna azon, vajon miért árulták el, szúrták hátba az MSZP egyes tagjai Gyurcsányt azzal, hogy kiszivárogtatták az őszödi beszédet? Talán csak nem azért, mert megértették, ez a beszéd azt jelenti, hogy a miniszterelnök elszánta magát, véget vet a politikai alkuk addigi rendszerének, a korrupciónak, a pártpénztárnokok gyanús ügyeinek, átláthatóvá teszi, morális alapokra helyezi a politikát.

De a szerző azon is elgondolkozhatott volna, mi volt a szerepe az ő pártjának, az SzDSz-nek a „megalázó, szégyenletes miniszterelnök-jelölési” komédiában, s általában abban a bizonyos nyolc évben, az általa felemlegetett korrupciós ügyekben, a szociálliberális kormányzat szétesésében, a Fidesz választási győzelmében. Folytassam? Aligha van erre szükség, hiszen Bőhm András mindezt jobban tudja nálam, hiszen részese volt azoknak az eseményeknek, amelyeket most megtagad. Persze nem gondolom, hogy véletlen lenne, mi az, ami a szerzőnek az eszébe jut és mi az, amiről mélyen hallgat. Nehéz nem észrevenni, hogy a szerzőben – akárcsak sokan másokban – nincs meg az az intellektuális és erkölcsi bátorság, ami ahhoz kellene, hogy szembenézzen ennek a bizonyos, ellentmondásokban, nehéz döntésekben, megalkuvásokban, sikerekben és kudarcokban terhes nyolc évnek a történetével, tanulságaival.

És pontosan ennek a bátorságnak a hiánya az, ami miatt érdemes röviden visszatérni Bőhm cikkére. Hiszen az önmagában kevéssé érdekes. Még egy sablonos „Gyurcsány a hibás” típusú írás, ma már kevés szellemi vagy politikai izgalmat vált ki. Ami miatt szót érdemel, az, az ebben az írásban is megjelenő, előbb említett szemlélet, vagy magyarázat. A tény, hogy még annak a korszaknak a politikusai sem vállalják – még ma sem! – azt az erkölcsi és politikai felelősséget, hogy nyílt, a nyilvánosság előtt zajló, tabukat sem kímélő, de tárgyszerű vitában tisztázzák azt, miképpen látják a 2002 és 2010 közötti időszakot. Hogy valóban elég-e azt mondani, Gyurcsány az oka a Fidesz kétharmadának; hogy nem kellene-e szélesebb összefüggésekben keresni a kudarc okát; hogy nem lenne-e szükség a személyes felelősség vállalására éppen azok részéről, akik akkor hatalmon voltak, ott ültek a parlamentben, befolyással bírtak a kormánypártokban, de nem érvényesítették azt – ahelyett, hogy a legkényelmesebb megoldást vállalva, kijelölnek egy bűnbakot. Nem vitatva persze, hogy egy miniszterelnök felelőssége mindig nagyobb, mint másoké. De mégis, elég-e most, 2013 elején felállni és azt mondani, kevés már az idő, lépj hátra, Feri, mert Te vagy az ellenzéki összefogás hiányának az oka. Nem, ennek ma már alig van hitele. De van itt nagyobb baj is.

A szerző maga is megemlíti azt a jobboldali ellenzék általi karaktergyilkoságot, ami a Fidesz-KDNP politikájának a középpontjában állt 2002 és 2010 között. Tudjuk, külön politikai feladat volt Gyurcsány „amortizálása”. S pontosan látni, ez még ma is fontos feladat. A legnagyobb sikert a Fidesz azonban azzal érte el, hogy mára már a demokratikus ellenzék egy része is ugyanazt hajtogatja, mint amit a kormánypárti média sulykol. Mára a demokratikus ellenzék egy része feladta szellemi függetlenségét, azt az igényét, hogy differenciáltan, kritikai igénnyel, mélyebben értelmezzen egy politikai korszakot. Kényelmesebb számára elfogadni a készen kapott magyarázatokat. És ez nemcsak önmagában baj, hanem elsősorban azért, mert a demokratikus ellenzék ily módon becsapja önmagát. Becsapja magát mindenki, aki azt gondolja, a demokratikus ellenzék hatékony, tényleges összefogásának ma Gyurcsány Ferenc a legfőbb akadálya. És még inkább becsapja magát és a választópolgárokat az, aki azt sugallja, ha Gyurcsány hátralépne, létre tudna jönni az az ellenzéki összefogás, amely leválthatja Orbán kormányát és rendszerét. Nem ennél sokkal súlyosabb problémákról, ki nem beszélt konfliktusokról – politikaiakról, erkölcsiekről és emberiekről – van szó. De ezekről alig vagyunk hajlandók beszélni. Hogy mennyire nem, annak újabb bizonysága Bőhm András írása.