Köszöntöm Önöket az Emelkedés Évében! Kérem, csatolják ki biztonsági övüket, sorsolják ki egymás közt a még el nem lopott mentőmellényeket, és próbáljanak meg a vészkijáratok közelébe húzódni; kapitányunk hamarosan megkezdi a süllyedést.

A manővert már megtapasztalhatták tavaly, az Elrugaszkodás Évében, amiről az útburkolatban tátongó marha nagy lyuk árulkodik. Annyira sikerült elrugaszkodni, hogy az esztendő utolsó napjaiban az Alkotmánybíróság – elvben – visszaküldte az egész társulatot a startmezőre. Állampénzen fönntartott szerveink még egy last minute döntéssorozattal leptek meg minket az óévben: a rendőrség szakhatósági véleménye alapján a hetedik kerületi önkormányzat elkezdte korlátozni a szórakozóhelyek éjszakai nyitva tartását. A két aktus közül ez a sokkal fontosabb, az ellenzéki belterj mégis az Ab-döntéstől jött izgalomba.

A megfakult ballib tábor tagjai örömködve és hitetlenkedve újságolták, osztották meg a hírt: az alkotmánybírók megsemmisítették az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló jogszabály nagy részét, és én már előre derültem, hogy mit fognak ezek szólni, ha a Fidesz kiáll, és közli, hogy akkor az Ab által megsemmisített passzusokat beleírják az alkotmányba.

Aztán a Fidesz kiállt, és közölte, hogy akkor az Ab által megsemmisített passzusokat beleírják az alkotmányba.

Ezek meg azt szólták, hogy nem szóltak semmit.

Pörögtek tovább. Illetve pörgették tovább azt az önmaga körül forgó gépezetet, amelyet mifelénk politikának neveznek, s amelynek legfőbb hajtóereje az, hogy a benne részt vevők ideiglenesen legyűrhessék a másikat, de amely szerkezet régóta képtelen érdemben változtatni az ország gondjain, sőt a problémákat földolgozni sem tudja. Ám a gép forog, s újabb lökést kapott attól, hogy egy másik Ab-döntést követően, de nem attól befolyásolva a kormány végül elállt a választók regisztrálásának ötletétől, vagyis látszólag megnyílt az út a változás előtt, lehet ismét szurkolni az egyik félnek, hogy legyőzze a másikat.

Nyaranta kedvelt a szabadtér

Fazekas István

Pedig – regisztráció ide, ellenzéki együttműködés oda – az egész küzdelem tisztára értelmetlen, s nemcsak a szokott okokból, a tartalmatlanság, a mindenoldali katasztrofális minőség miatt, hanem mert az egyik szereplő becsületes nyíltsággal, jó előre közölte: lehet itt döntögetni bármit, születhet választáson bármilyen eredmény, az történik majd, amit ő akar. Nem csinált belőle titkot, bele van írva az alkotmányba ez is. Az ellenzéknek erre az a válasza, hogy alkotmánytervezeteket tologat maga előtt, és legföljebb annyit nyög ki, hogy szándékában áll kétharmaddal nyerni. S erre a szerző csak fáradtan legyint, megunva sokadszorra elismételni, hogy Orbán Viktor aligha azért tette kétharmaddal elérhetetlenné embereit, szervezeteit, hogy egy új társulat azokat leváltsa, átalakítsa, megszüntesse, hanem hogy ne lehessen hozzájuk nyúlni; ergo, ha közelít egy kétharmados vereség (nem közelít), akkor még előtte fölemelik az alkotmányozó többséget tetszés szerinti szintre. Az általános dühöngés és lelkendezés közepette azonban lehetetlen a közbeszédbe a gyűlölködés és rajongás rendes üzemmenetét megkérdőjelező szempontot behekkelni. Természetesen ebben szándékok is közrejátszanak, azok szándékai, akiknek bármilyen deformált, torz, értelmetlen és döntésképtelen rendszerben egyetlen céljuk, hogy ők legyenek az egyik alternatíva.

Amíg folyik a l’art pour l’art politikai öldöklés, addig reménytelen beszélni arról is, hogy miért megy tönkre a hazánk, mert képtelenség szóba hozni valódi – és föloldandó – konfliktushoz vezető kérdéseket, hiszen bolond lenne bárki komplett választói csoportokat megsérteni; továbbá nem lehet tisztázni alapvető dolgokat, mint például azt, hogy egy ország mitől is üzemel, hiszen senkinek nem áll érdekében eloszlatni az illúziót, mely szerint egy kormányváltás mindent megold.

Ezért sokkal lényegesebb ügy a romkocsma-bezárás az alkotmánybírósági döntéseknél és az idő előtti választási helyezkedésnél, mert – ha hajlandóak lennénk figyelni – meghatározó és aktuális jelenségekkel szembesít. Mondjuk az elvándorlással. Amennyiben nem változik a szabályozás, és nem vonják vissza a nyitva tartás korlátozását, akkor a helyek bezárnak, és azonnal (de legkésőbb nyáron) megy az országból újabb százezer fiatal, és nem jön ide közel egymillió turista.

Ugyanakkor van ennek egy elméleti dimenziója is. Mégpedig az, hogy nem mellékes ugyan, hogy ki birtokolja a hatalmat, de sokak együttélése csak akkor működőképes, ha a kisebbségben maradtak is megtalálhatják a helyüket, ha lehetőségükben áll céljaikat megvalósítani. Tehát szabadok. Ennek járulékos haszna is van, mert ha a célokhoz tehetség, szorgalom és/vagy szerencse társul, akkor olyan produktumok jöhetnek létre, amelyek termelnek: munkahelyeket teremtenek, adót fizetnek utánuk. A többségnek is érdeke középtávon élni hagyni a kisebbséget, mert valamiből el kell tartani azokat is, akik a tiltó határozatokat írják, nem beszélve azokról, akik a följelentéseket.

Csöppet sem túlzás, hogy mindezt a romkocsmákkal kapcsolatban hozom föl, mert vegyük csak számba, hogy mi is volt az, ami az elmúlt években nálunk még úgy-ahogy, de működött. Föl lehet sorolni néhány vállalkozást, egy-két imponáló egyéni teljesítményt, de ha ágazatot kéne említeni, akkor legföljebb annyi jut eszünkbe, hogy a gyógyszergyártást nem sikerült gajra vágni. Az egyetlen, ami a semmiből kivirágzott, profitot termelt, és még karaktert is adott, az a buliturizmus volt. Fesztiválok, romkocsmák. Vagyis, ha egy kis eszünk volna, nem hadakoznánk ellenük, hanem fejlesztenénk.

Akkor lakjál te ott, bazmeg! – közli majd kissé disztingválatlanul a drága kommentelő itt alant, s fásultan erre is csak azt felelhetem: százhuszonhatodszorra írom le, itt lakom. A közepében. Mindenféle korú gyermekekkel. Ettől – velünk ellentétben – mást még zavarhat az éjjeli szórakozás, ám föl nem foghatom, hogy akkor miért lakik itt. Saját mozdíthatatlanságát miért tartja fontosabbnak annál a hárommillió embernél, aki évente megfordul Belső-Erzsébetvárosban. Meg az őket kiszolgáló vendéglátó- és kereskedelmi egységeknél, meg az itt keletkező bevételnél. Egyszer ezt is át kéne számolni rendőrfizetésre, nyugdíjra vagy lélegeztető gépre.

Lakhelyemnek (a térnek és környékének) létezik egy Facebook-oldala, amelyiken egy kedvesen agresszív hölgy – egymaga, de igen kitartóan – szintén veri a tamtamot a kocsmák megregulázása érdekében. Mivel alapos vagyok és személyeskedő, megnéztem az adatlapját. Kiderült, hogy Debrecenben született, és nőtt föl. Valami oka csak volt, hogy ide költözött, van valami, ami ott nincs, itt meg van – gondolhatnánk. Akkor viszont miért akar Budapestből is Debrecent csinálni? (Az most nem ide tartozik, hogy a magyar vidéket miért a halál lehelete járja át, mindenen nem tudom magamat fölbosszantani. Csupán csak annyit, hogy ez nem valamiféle magyar fátum, ha élő, magyar városi kultúrával akarnak találkozni, akkor bátran lépjék át a határokat, és meglelik, például Kolozsváron – ez az, amit a nemzetpolitikai főketyerék soha nem fognak megérteni.) Vissza a hölgyhöz, aki nem akar megbékélni a várossal, megismerni és elfogadni hagyományait (amikor a századfordulós Budapest bohém kultúrájára hívtam föl a figyelmét, akkor lazán közölte, hogy olyan nem volt), és aki úgy hiszi alappal szegülhet szembe a fejlődéssel.

Persze mondhatja, hogy nem az éjszakai élet vonzotta föl, hanem egy csomó minden más, ám megint csak trivialitásra hivatkozhatok: ha a városnak nincs közepe, széle sincs. Ha nincs élőváros, alvóváros sincs. Ha nincsenek szórakozási, üzleti, kereskedelmi gócpontok, akkor infrastruktúra sincs, ha nincs pénz, fölújítás sincs. Ez válasz azokra a naiv megjegyzésekre, hogy valami kompromisszumot mégis lehetne találni. Ó, hogyne. Csak nem a konkrét szituációban. Itt nem létezik már kompromisszum.

MTI / Marjai János

Ez maga a kompromisszum.

A város egyik része bankol, ügyintéz, tárgyal, dajdajozik, másik része pedig füvet nyír, autót mos és alszik. És most tessék figyelni: egyik életformát sem tekintem magasabb-, illetve alacsonyabb rendűnek, már csak azért sem, mert hogy melyiket preferáljuk, az egy életen belül is változhat, és mindenkinek meg kell hagyni a döntési lehetőséget a különféle változatokra. Ahhoz, hogy szabadságunkkal élhessünk, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, mégpedig oly módon, hogy térben is elrendezzük magunkat.

Magyarország legaktívabb kisebbsége – a relatív többség – viszont nemhogy alkalmazkodni nem akar, de belegondolni sem, hogy a jogok és lehetőségek miből állnak össze. Nekik minden jár, lehetőleg ott és azonnal, és valaki ezt teremtse meg számukra. És megteremtik.

Őket utaztatta ingyen Horn Gyula.

Hozzájuk kezdett gügyögni Orbán és Kövér.

Nekik hirdette meg a „jóléti rendszerváltást” Medgyessy Péter, és érdekükben mért atomcsapást a magyar gazdaságra a kétszer száznapos program formájában.

Valamint miattuk kezdeményezték a „szociális népszavazást” is.

Politikai preferenciával nemigen rendelkeznek. Az egyik Népszabadságot olvas, a másik Magyar Nemzetet, a többség semmit se. Igazából ugyanúgy élnek, és ugyanúgy gyűlölnek mindenkit, aki máshogy, és ha valami nem tetszik nekik, akkor követelik, hogy azt tiltsák be.

Mi sem egyszerűbb ennél. Tiltani az összes eddigi kormány is tudott, azonban nem bírtak korlátlan hatalommal, és ebből kifolyólag még azt is mérlegelniük kellett, hogy esetlegesen nekik is az általuk megszabott keretek között kell létezniük. A mostaniakat azonban ilyesmi nem szorítja, nemcsak abban biztosak, hogy fölhatalmazásuk szerint bármit megtehetnek, de egy másodpercig sem képzelik, hogy saját szabályaik rájuk is vonatkoznának. Készséggel betiltanak hát mindent, mi kezük ügyébe kerül, legalább elmondhatják, hogy csináltak valamit.

Amennyiben pedig már mindenki elmenekült a fojtogató előírások elől, és összeomlik minden, róluk még mindig gondoskodik a Közgép valamelyik civilizált országban, itthon meg nyugdíjas kannibálhordák járják majd az utcákat, és ha elkapnak valakit, megeszik a karját.

*

Nem, valószínűleg mégsem így lesz, és cáfolnom kell a címben megfogalmazott állítást. Egy állam nem szokott végelgyengülésben elpusztulni. Régebbi korokban egyszerűen leigázták volna azt az országot, amelynek vezetése konstansan ennyire tehetségtelen, lakossága egyszer teljesen el van telve magától, másszor meg minden átmenet nélkül indokolatlan kishitűségbe zuhan, ám területi integritásunkat és határtalan hülyeségünket jelenleg a nemzetközi jog védi, így valamit kezdeni kell magunkkal. Főleg azt követően, miután a donorok majd megelégelik, hogy még a segélyszállítmányokat is ellopják az utolsó morzsáig.

Közvetlenül a humanitárius katasztrófa előtt, a politikai elit kénytelen lesz megvizsgálni azt az axiómát, amely szerint a népet nem lehet leváltani – mert ez a tétel ugyan igaz, egészen addig, amíg nem a leváltás marad az egyetlen reális politikai program. Amikor már nem lesz sem gépész, sem háziorvos, akkor a politikai szereplők egymásra licitálva kezdik csábítgatni a malájokat, indiaiakat, kirgizeket, arabokat, berbereket és mindenféle nációt, végül elképzelhető, hogy unokáinknak (már amelyiknek) egy izgalmas, sokszínű hely jut. Kár, hogy mi már nem fogjuk megélni, pedig olyan szívesen elvegyülnék a most kihalt utcákat elöntő keleti nyüzsgésben, átvágnék a falafelesek és a tücsköket forró olajban kisütő thaiok bódéin, és elhaladva néhány stadiontorzó mellett hirtelen megpillantanám, ahogy két, magyar állampolgárságot frissiben megszerzett kurd szakmunkás éppen levizeli Kósa Lajos lovas szobrát Debrecen főterén.