Debreczeni József új könyvében szétszedi a 2006-os események fideszes eredetű, de a semlegesek körében is nagyjából elfogadott értelmezését. Ez az értelmezés a következő elemekből áll:

1.  Az őszödi beszédet vagy Gyurcsány, vagy valamelyik szocialista haragosa szivárogtatta ki.
2. Az egyszerű állampolgárok, „emberek”, „magyar emberek” ekkor és innen tudták meg, hogy Gyurcsány becsapta őket a választási kampányban.
3. Döbbenetükben és jogos erkölcsi felháborodásukban spontán tiltakozásba kezdtek.
4. A tévéostrom ennek a spontán tiltakozásnak volt a szélsőséges, erőszakos formája, tehát elítélendő. Arra, hogy az ostrom miért volt sikeres, a „cui prodest” elve alapján lehet felelni. Száz százalékosan nem bizonyítható, de nagyon valószínű, hogy Gyurcsányék azért dobták oda az ultráknak az ártatlan rendőröket, hogy a Gyurcsány-ellenes mozgalom rettenetességét bizonyítsák , és ezzel szavazatokat szerezzenek a két hét múlva tartandó önkormányzati választásokon. (Végül is Demszky kevéssel ugyan, de győzött, íme a bizonyíték.)
5. A tévéostrom megszégyenülését a rendőrség napokon át tartó bosszúterrorja követte.
6. Október 23-án Gergényi azonosítószám nélküli pribékjei – talán nem is magyar rendőrök – törvénytelen erőszakkal támadtak a békés megemlékezésre. A szemkilövésre Gyurcsány adott utasítást. Itt a „cui prodest” kérdését nem szabad föltenni, ugyanis ha valakinek politikailag hasznára vált a dolog, az az ellentábor. Az ok ez esetben Gyurcsány abszolút gonoszsága. Meg akarta félemlíteni a magyar embereket. Hogy ez mire volt jó neki egy olyan országban, ahol adottság az ellenzék propagandafölénye, és rendszeresen választásokat tartanak, azt ne kérdezzük.

*

A fenti verzió logikailag annyira hézagos, és annyi benne az önellentmondás, hogy normális viszonyok között csak a hívők fogyasztására lenne alkalmas. (Jellemző, hogy miközben a parlament emberjogi és a rendészeti bizottságának együttes ülésén Morvay Krisztina „túlélőkről” delirált, a vendégül hívott Frattini olasz uniós biztos – aki hazájában látott már erőszakos rendőri fellépést – mit sem törődött vele, főként a tapasztalatlanságnak tulajdonította az atrocitásokat, és felajánlotta a magyar rendőrök továbbképzését; nem tudom, mi lett belőle.)

A fideszes interpretációtól eltér, és Debreczeni is külön változatként írja le a többféle irányzathoz tartozó jogvédők álláspontját, melyet, mondván, hogy ezek egyoldalúan a rendőri erőszakra koncentráltak, „elbagatellizálva az ellenzéki lázadás antidemokratikus és erőszakos jellegét”. De hát – mondom én – a jogvédőknek az a dolguk, hogy az egyént védjék, pártállásától függetlenül, az állam ellen, és ez teljesen rendjén van addig, amíg át nem veszik valamelyik hivatásos politikai erő összeesküvés-elméletét, vagy nem fabrikálnak saját konteót. Volt olyan jogvédő, aki megtette, és ez egybeesett a Fidesz verziójával; volt olyan, aki nem. Nincs olyan, egységes „jogvédő narratíva”, amilyenről Debreczeni beszél.

A közvélemény semleges része már csak azért is kénytelen elfogadni jobb híján a fideszes történetet, mert a balliberális oldal képtelen volt másik, hihető, logikus és ellentmondásmentes forgatókönyvet fölvázolni.  Először is azért, mert az atrocitások a Fidesz és szövetségesei minden torzítása és mítoszcsiholása ellenére tagadhatatlanok.  Az ellentmondásokat csak úgy lehet föloldani, ha az elemző a rendőrtábornokok és -főtisztek – nevezetesen a szeptember 18-án és október 23-is parancsnoki pozícióban lévő Gergényi – felelősségét minimalizálja; és az események fő mozgatóját az ellenoldalon találja meg. Ez pedig ki lenne más, mint a történtek legnagyobb haszonélvezője, a Fidesz, és legfőképpen Orbán Viktor?

*

Ez a változat teljesen logikusan adódik, ha az ember ragaszkodik bizonyos előfeltevésekhez, de ugyanúgy nincs rá kellő bizonyíték, mint a fideszes összeesküvés-elméletre. Krémer Ferenc a Galamuson egyenesen plágiummal vádolja Debreczeni Józsefet, mondván, hogy a „mítosz” és az „államcsínykísérlet” fogalmát ő már 2010-ben használta.

De a mítosz egyszerű leíró szó, másnak is eszébe jutott. Papp László Tamás ezt a konteót nagyon alaposan szétszedi az Átlátszó.hu-n; itt csak annyit, hogy az államcsínykísérlet pedig nem ilyen. Hanem a hatalom azonnali megszerzése a célja. Puccs esetén szervezett fegyveres egységek elfoglalják a kommunikációs gócpontokat, a közlekedési csomópontokat, a kormányhivatalok legalább egy részét, és az új kormányzat bejelenti, hogy átvette a hatalmat. Ha például elfoglalják az állami televíziót, akkor beolvassák a Nemzetmegmentő Tanács proklamációját, nem pedig hazamennek, miután kifosztották a büfét.

Az olyan, kormánybuktatásra irányuló erőszakot, amelynek közvetlen célja nem a hatalom megszerzése, nem államcsínykísérletnek, hanem zavargásnak hívják. Lehet spontán is, mint a zavargások túlnyomó többsége. És lehet, hogy valaki tényleg manipulálta a 2006-os zavargásokat, de láthatóan nem az volt a célja, hogy Orbán Viktor azonnal (vagy egyáltalán) átvegye a kormányzást. Az illetőnek csak az volt a fontos, hogy Gyurcsány bukjon meg.

*

Most foglaljuk össze Debreczeni változatát a történtekről:

1. Az őszödi beszédet az MSZP „belső árulói” szivárogtatták ki, olyan politikusok, akik úgy látták, Gyurcsány bejelentett államigazgatási és gazdasági reformjai (az idézőjelet most mellőzöm) veszélyeztetik hatalmi és gazdasági kiváltságaikat. Debreczeni nagy fontosságot tulajdonít annak a Gyurcsány-levélnek, amelyben bizonyos X, Y és Z van leleplezve (a nevek feloldását Mesterházy Attila megsemmisítette), holott maga Gyurcsány is elismeri, hogy a hallomáson és megjegyzéseken alapuló gyér bizonyítékkal semmilyen bíróságon nem lehetne boldogulni.
2. A Fidesz tudott a tartalmáról, és az emlékezetes „hazugságkampánnyal” július második felétől kezdve lélektanilag előkészítette a kormányellenes zavargásokat.
3. A kiszivárgás utáni tiltakozás nem spontán volt, hanem nagyon is szervezett. (Bár Debreczeni nem tér ki rá részletesen, nyilvánvaló, hogy nem azok vonultak ki ellene az utcára, akiknek „megrendült az erkölcsi érzéke”, mert Gyurcsány becsapta őket. Nem csaphatta be őket, mert soha nem hittek neki, viszont eleve gyűlölték, és így a hazugság kimondott beismerése megfelelő indok volt a gyűlölet kieresztésére.)
4. „A tévéostrom – főleg annak sikere – aligha szerepelt a Fidesz forgatókönyvében” – olvassuk a 145. oldalon. (Annak, hogy a Fidesztől független szélsőségesek akciója volt, némileg ellentmond az, hogy Debreczeni kulcsfontosságúnak tartja Orbánnak a Fradi béközépnél tett, augusztus eleji látogatását.) A székház védelme a rendőrség gyenge tárgyi és személyi felkészültsége miatt hiúsult meg.
5. A tévéostrom után Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány kemény kézzel gyorsan helyreállította a közrendet. A szeptemberi rendőri atrocitásokról szóló riportokban van valami, de a jogvédők erősen túloznak, bosszúhadjáratról nem beszélhetünk.
6. Október 23-án az immár felkészült rendőrség a keménykezű Gergényi vezetésével leverte az államcsínykísérlet második, veszélyesebb etappját. Voltak ugyan atrocitások, mert számos rendőr elvesztette a fejét, de ezek eltörpülnek a kormányt megdönteni akarók erőszakcselekményei mellett. Ehhez képest az igazságszolgáltatás végeredményben kíméletlen volt a rendőrökkel, és viszonylag szelíden bánt a zavargások résztvevőivel.

*

Debreczeni többet bíbelődik a tényekkel, mint a jobboldali mítoszteremtők többsége, ám munkája ettől még pontosan ugyanolyan összeesküvés-elmélet marad, mint a Fideszé. A könyvben nemcsak az a kérdés marad nyitva, hogy végül is ki szervezte a győztes tévéostromot.

Elemzi például (236–238. oldal), hogy Gyurcsány részéről mennyire súlyos hiba volt a Belügyminisztérium megszüntetése. De úgy ír róla, mintha az újonnan megválasztott miniszterelnök egyszerűen rosszul döntött volna egy közönséges választási helyzetben; nem kerül szóba, hogyan merülhetett fel ilyen alternatíva, és mi késztette Gyurcsányt arra, hogy meghozza az államigazgatás történelmében (a magyarban biztosan) példátlan döntést. Ha már politikai elemző, szentelhetett volna neki pár sort.

Aztán: Puch-Simicska ide, reformellenesség oda, ha a vélelmezett "szocialista árulók" a saját kiváltságaikat, illetve pozíciójukat és jövőbeli választási esélyeiket látták veszélyben Gyurcsány átszervezései és reformtervei miatt, akkor nem látszik életszerűnek, hogy egy megnyert választás után a Fidesz azonnali hatalomátvételét kockáztatva – azaz saját kiváltságaik, pozícióik és esélyeik veszélyeztetésével – egyenest az ellenpártnak szivárogtatták volna ki a beszédet. Ha pedig párton belüli puccs volt a cél, nem lehet érteni, miért tartottak ki Gyurcsány mellett még az októberi bizalmi szavazáson is.

Debreczeni a szakminiszter személyében megtestesülő politikai támogatás hiányának tulajdonítja, hogy a rendőrtábornokok kénytelenek voltak engedélyezni a tömeggyűlést a harcászatilag a lehető legrosszabb helyen lévő Astoriánál („Nem tehettünk mást” – mondta egy rendőrtábornok.) De azt nem említi a szerző, hogy ilyen kényszerűség a jelek szerint nem volt szeptember 23-án, amikor Szilvásyék a Nemzetbiztonsági Hivatalra, illetve a provokáció veszélyére hivatkozva eltanácsolták a Fideszt attól, hogy a Hősök terén tartsa meg kampányzáró tömeggyűlését. A Fidesz ugyan kavart némi sértődött habot, de elállt a megrendezéstől. A nemzetbiztonsági apparátus addigra beépült a szélsőséges csoportokba, nyomon követte az eseményeket, és ugyanígy tisztában lehetett október 23. előtt is a provokációveszéllyel, most mégsem szólalt meg, vagy legalábbis nem tudunk róla.

*

Gergényi Péter a könyvben egyértelműen pozitív szereplő, a törvényes rend helyreállítója. Csakhogy mind szeptember 17-én, mind október 23-án a budapesti főkapitány hozta meg azt a döntést, amely a kormánynak – enyhén szólva – kedvezőtlen irányba indította el az eseményeket. Ezt Debreczeni leírni leírja, de annyiban is hagyja.

Amikor szeptember 17-én a Kossuth téren gyülekezni kezdtek a tüntetők, Gergényi volt az, aki – Petrétei igazságügyi és rendészeti miniszter, Kondorosi igazságügyi államtitkár és Szabadfi országos rendőrfőkapitány-helyettes „megkönnyebbülésére”(105. oldal) – megoldotta a kínos helyzetet azzal a zugügyvédi érveléssel, hogy ami a téren zajlik, az nem a gyülekezési törvény hatálya alá esik (tehát illegális), hanem a választási törvény hatálya alá („kampánygyűlés”, tehát legális. Az érdekes az, hogy a felsoroltak közül csak Gergényinek nem volt jogi diplomája (erről még valamit később), és hogy ezt a hamis érvelést akkor, nyilvánosan, a Kossuth térieket támogató jogászoktól hallottuk.

Október 23-án pedig kora délután Gergényi átvette a parancsnokságot (187. oldal) – azzal, hogy „törvényes keretek között a lőfegyverhasználaton kívül mindenféle kényszerítő eszköz alkalmazását engedélyezi a rendőri kötelék részére”. A gumilövedék nem lőfegyver.

Ami a gumilövedék használatát illeti, Debreczeni leírja, a rendőrök tudták, hogy lábra szabad vele célozni (amennyire lehet; az eszköz pontos célzásra nem alkalmas, de a másfél méteres „mellétalálás” már nem véletlen). Mégis elveszítették a fejüket, és törvénytelenségre ragadtatták magukat. Miért?

Debreczeni magyarázatul többek közt azt az interjút idézi, amelyet az általa leginkább csak gúnyolt Bodoky Tamás készített egy rendőrrel: „Volt olyan szöveg, míg a Fidesz-nagygyűlés végére vártunk, hogy vadászpuskával meg íjjal van felszerelve a tömeg, (… ) meg hogy túszt akarnak a rendőrök közül ejteni.” Azaz olyan pillanatban, amikor a törvényesség és a fegyelem mindennél fontosabb, a rendőrök hangulatát rémhírek határozták meg. Ki terjesztette? Ki hagyta?

Ahhoz, hogy Gergényi pozitív hős lehessen, negligálni kell a nyilvánosan hozzáférhető életrajzi és pályaadatait. 2004-ben Gergényi Péter budapesti főkapitány volt Salgó László utódlásának legnagyobb esélyese. Gyurcsány azonban ezt – még mint miniszterelnök-jelölt – megakadályozta, arra hivatkozva, hogy a tábornoknak nincs egyetemi végzettsége. Gergényi ezt ürügynek tartotta, és egy furcsa nyilatkozatban – eléggé szokatlanul – hangot is adott sértettségének.

Tudni kell még róla, hogy barátság fűzte Pintér Sándor volt és leendő belügyminiszterhez, akivel Bács-Kiskun megyei főkapitányként szorosan együttműködött az olajügyek idején, és akivel 2006 végén – a sajnálatos események után – közös céget alapított. Pintér egyébként 2010 májusában némi vihart kavart azzal a kijelentésével, hogy szerinte Gergényi nem járt el törvénytelenül a 2006-os oszlatások levezénylésekor. Erről a szálról Debreczeni teljesen megfeledkezik.

Csak a szépség kedvéért jegyzem meg, hogy az októberi esemény után az a Barna Sándor (ekkor közterület-felügyeleti igazgató) is nagyon megdicsérte Gergényit, aki mint az egyik fő rossz, előkelő helyet kapott Debreczeni Antallról írt művében, az 1990-es taxisblokádról szóló összeesküvés-elméletében. (Akkor Barna volt a budapesti főkapitány.)

*

Végül: az október 23-i dráma egyik alapkérdése, hogy miért nem voltak hatásosan elválasztva a békés megemlékezők a törvénytelen randalírozóktól.  A könyv írója szerint tévedek a cikkemben, amikor azt írom, hogy a rendőrség is, a Fidesz is megakadályozhatta volna az egyesülést. „[A] rendőrség (főleg ekkor már) semmit sem akadályozhatott meg.” Igen, csak én nem mondom, hogy mikor akadályozhatta volna meg. És Debreczeni kritika nélkül elfogad két egymásnak ellentmondó állítást.  

Az egyik: „16:24:54 A 100-as konkrét információkkal rendelkezik arra, bűnügyi munkások megnézték, hogy a Deák tértől az Astoriáig teljesen be van állva a civilekkel az út” (195. oldal; rendőrök rádióforgalmazás a nagygyűlés alatt, részlet a Papp-jelentésből). A másik: „A Deák tér felé, illetve a rakpart felé vezető utakat a biztonsági szolgálattal közösen végig zártuk” (200. oldal; dr. Nagy-Juhák István rendőrezredes a parlamenti vizsgáló albizottság előtt, 2010 júliusában). Namost vagy teljesen be volt állva a Károly körút civilekkel, vagy lezárták. Valaki valótlanságot mondott. Esetleg mindkét forrás.

DVD-n terjedt egy videó, amelyet a nagygyűlés és az utána következő eseménysor teljes ideje alatt vettek föl az egyik Károly körúti ház felső emeletéről, ahonnan be lehetett látni a Madách tér és az Astoria közötti utcaszakaszt. Ennek egy megvágott, de még elég hosszú változatát láttam (a netre csak pár perces darabokat töltöttek el belőle), amelyből kiderült, hogy egyik változat sem igaz: majdnem a gyűlés végéig sem össze nem ért a két tömeg, sem pedig „zárás”, semmilyen rendőrsorfalra emlékeztető alakzat nem volt, amely a nagygyűlés hallgatóságának a Károly körúton álló részét elválasztotta volna a Deák-Madách téri kődobálóktól.

A kettő között volt egy több száz méteres senki földje, amin szabadon jártak át a láthatóan nem agresszív szándékú katasztrófaturisták.  Hogyhogy itt nem volt megfelelő biztosítás? Ha lett volna, a gyűlés végén sem zárkózhatott volna föl – objektíve ez történt –több ezres tömeg a zavargók mögé. Az a fideszes tömeg, amelyiknek a kezébe az addig visszafogva várakozó és közben hergelt rendőrök íjat-nyilat, vadászpuskát képzeltek.

*

A 2006. őszi eseménysor látványosan illusztrálja azt a fejlövésemet, hogy a veterán állambiztonsági brancs – mostanra már a gazdasági oligarchiába beépülve vagy összefonódva vele – a szó szoros értelmében máig fogva tartja a magyar politikát. Nemcsak Gergényi láthatta úgy, hogy Gyurcsány az ő érdekei ellen cselekszik, hanem sokkal több és olykor befolyásosabb ember is. De erről máskor, maradjunk Debreczeninél.

Kihagyja azt a nem túl romantikus, de nagyon is lehetséges magyarázatot, hogy az egész mögött nem volt semmilyen egységes, démoni stratégia (mert ha olyan zseniálisan kiszámítottak mindent, hogyhogy nem tudták megbuktatni Gyurcsányt)? Hanem sok ember szenvedélye, egyének és csoportok érdeke adódott össze hivatásos politikusok és köztisztviselők cselszövéseivel és balfogásaival. A történelem egyik legfőbb mozgatója az, hogy döntéshelyzetben lévő emberek rosszul mérik föl a helyzetet, netán hagyják magukat becsapni. Gyurcsány miért lett volna kivétel?

Százezrekben, talán milliókban halmozódott 2002 óta a kuruc düh. Ez az 1989-90-ben létrehozott rendszer megélésének és értelmezésének egyik formája. Az egyik oldal pártolta és szította, a másik oldal képtelen volt bármit tenni ellene, nem értette és fogta föl teljes veszélyességében. Persze, Orbán és köre is uszított rendesen, de talán fontosabb, hogy ennek a tömegnek, az értelmiségieknek éppúgy mint a bunkóknak és a különben józan átlagembereknek ez a dühödt, részben vérkomcsik által táplált „komcsiellenes” kurucság volt a politikai anyanyelvük. Olyan pedig még nem volt, hogy ha egy feszültség halmozódik, akkor valahogyan ki ne süljön. Gyurcsány az őszödi beszéd gátlástalan fogalmazásával elkövetett egy óriási taktikai hibát, és ez elég volt a kisüléshez, függetlenül attól, hogy egy pártatlan megfigyelő szemében (amilyen megfigyelő nincs) az ő politikai bűnei hogyan aránylanak Orbán bűneihez.

Az olvasónak feltűnhetett, hogy nem írok a könyv minőségéről. Nem azért, mert nincs róla véleményem. Itt csak egyetlen részletről, amely nagyon jól tükrözi az egészet. Révész Máriusz politikailag nem rokonszenves Debreczeninek. Nekem se. Az a magabiztosság, amivel Révész elindult, hogy a rendőröket „rábeszélje, hagyják abba az oszlatást” (a rendőröknek az atrocitásokhoz nem volt joguk, az oszlatáshoz igen, de Révésznek  a rendőrök befolyásolásához még képviselőként sem), elég sokat elmond arról, hogy a vezérek szintje alatt az Orbán-sereg is inkább célpontja, mint gyakorlója volt a manipulációnak.

Révész Máriusz történetét megszakítva vegyünk egy példát erre a manipulációra. Teljesen elsikkadt a Zádor-fax Teller-levélhez hasonló botránya. És utólag senki – Debreczeni sem – tulajdonított fontosságot annak, hogy a nagygyűlés egyik szónoka (mellesleg a faxtörténet negatív főszerepét vállalni kénytelen személy) az a Kárpáti György volt, akit pár évvel később elvetemült történészek egy kósza 6-os kartonra és sok jelentésre hivatkozva a bíróság szerint valótlanul vádoltak állambiztonsági érintettséggel.

Debreczeni ezt a manipulatív játékot is leleplezhetné. De nem. Fölfedezi viszont azokat a fotókat és videót, ahol Révészen „nem látszik sérülés”, és észre sem veszie azokat, ahol csurom vér. S ez nem elég. Révész „befolyásolt” magatartását nem tudja mással magyarázni, mint hogy részeg volt. Pontosabban: az író „szubjektív benyomása”. Nos, ha csak szubjektív benyomása egy perelhető kijelentés, akkor ne írja le. Minimális tapintat és óvatosság, könyörgök. Főleg olyan ügyben, ahol egy ember méltóságán többszörös, súlyos sérelem esett. Még ha az az ember a politikai ellenfele is.

*

A magyar nagyközönségnek az okoz érzelmi elégtételt, ha egyes embereket gyűlölhet. Ki Gyurcsányt szereti gyűlölni, ki Orbánt. A baj ott kezdődik, ha a gyűlölet egyben magyarázat is, és a politikai közösség nem lát rá a megtévesztés személyektől független rendszerére. Mert így sohasem szabadul ki a csapdából, egy manipulált színjáték megalázott, bamba, sérelmektől fuldokló statisztaserege lesz, amíg össze nem dől az egész. Debreczeni nem a kiszabadításban működik közre. Akinek élvezetet szerez, ha valahol visszaolvashatja, hogy a mai rendszer Orbántól rossz, és ha kivonnánk az 1990 utáni magyar történelemből, ma minden jó lenne, biztosan szeretni fogja ezt a könyvet. De A 2006-os ősz nem „politikai krimi” és nem „vádirat” – ahogy a minimális távolságtartást nélkülöző mai Népszabadság-cikkben olvashatjuk – hanem elemi tényeket hanyagoló, a baloldali önáltatást segítő spekuláció.