A tandíj elleni tüntetésről készült fényképen fiatal srác tartja magasba transzparensét. Rajta dölyfös üzenete: miénk az egyetem! Ebben igaza is van. Csak akkor miért én fizessem? Ha jól választott, jól tanult, ő fog keresni vele. Itthon, vagy pláne külföldön. Ha meg nem, akkor ablakon kidobott idő és pénz. Miért az én pénzem legyen?

Most éppen nagymellényű vadkapitalista vagyok, mert friss diploma lapul a zsebemben. Kezdetben az állam finanszírozta, de néhány meddő év és kanyar után kiestem a pikszisből, és elkezdett érkezni félévente a vastag csekk. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szüleim ki tudták volna köhögni. De mire föl? Én szúrtam el. Nyaranta berántottam tehát a fűnyírót egy messzi országban (ahol ingyen egyetemről még csak nem is hallottak), beálltam a mosogatógép mellé és elhordtam mások szemetét. (A kép nyilván úgy teljes, hogy évközben persze otthon laktam, ettem, stb.) Itthon hol kávét mértem, hol tanulmányi pályázatokat írtam szakmányban, a pénzjutalom reményében. És már tanultam, mint a güzü – a cum laude minősítésig szépítettem.

Most persze húzhatok még három évet a szakvizsgáig, de hát a jog az egy ilyen szakma. Lehettem volna mérnök, vagy zöldséges is. Számolni nem tudok, hajnalban kelni meg rühellek. Ez van. A kérdés csak az, hogy én most miért fizessem szerény jövedelmemből egy mérnök taníttatását, aki kapásból az én bérem háromszorosáért áll majd munkába? Pláne, miért fizessek más jogászokért, akik majd a nyakamra jönnek, mikor így is tele a pálya? Ha valami értékelendő a kormány részéről, akkor az a törekvés, hogy végre az viselje egy döntés kockázatát, aki hasznait is szedheti. Pláne egy olyan konstrukcióban, ahol a belépés maga (elvben legalábbis) biztosított mindenki számára, és csak utólag kell törleszteni a társadalom felé. Akkor viszont legalább nem önkényesen és általánosan meghatározott adókkal, mint eddig. Hanem konkrétan azért a szolgáltatásért, amit igénybe vettem. Fillérre elszámolva, amint azt úriemberek közt szokás. Főúr, fizetek!

Csakhogy a kutya nem itt van elásva. Az eb ott van elkaparva, ahol nyugati és keleti multi cégek emelnek összeszerelő üzemeket, amelyekben betanított magyar munkások robotolnak. Azért a haszonért, ami menthetetlenül ömlik ki az országból. Nem a cion bölcsek miatt, mint azt a Magyar Hírlaptól a Kururcig tudni vélik. Hanem, mert a világ már csak olyan, hogy a segédnek kevesebb jár, mint a mesternek, a mesternek pedig kevesebb, mint a mérnöknek, és így tovább. Általában tehát minél tanultabb valaki, annál többet keres, annál jobban él. Nem csak egyénekre, de társadalmakra is igaz ez. Egy közösségben felhalmozott tudás egyenesen arányos a GDP-vel, és a jólét kevésbé egzaktul mérhető formáival. Csakhogy itt is a tudás minősége, nem pusztán a mennyisége a kérdés. Aki az elmúlt években járt egyetemre, annak lehet némi fogalma arról a tömeges szellemi elfekvőről, és vébéká magányról, ami a tanulmányi jogviszony adta kereteket töltötte ki sokak számára. A padokból kikerülők jó része csak kicsivel volt rosszabb alapanyag a munkaerőpiac számára, mint érettségi után. Mindezt a szülők kemény adóforintjából, abban a nagy, közös illúzióban, hogy a gyerek feljebb lépett az osztálylétrán. Munkája, az speciel nincs. Na, ez az, ami tarthatatlan.

Erre gyógyírként egyáltalán nem ördögtől való gondolat a tandíj. (Finoman jelzem, már 2008-ban sem volt az.) Az ördög viszont a részletekben lakik. Amit megint nem sikerült végiggondolni. A kormány húzása jellemzően radikális, és voluntarista. Úgy verik szét a valóban rosszul működő építményt, hogy a betonelemek azok fejére zuhognak, akiket szolgálnia kellene a konstrukciónak, nem pedig maga alá temetnie. Persze, a kormány kirakja az „átépítés alatt” táblát, de valójában csak hordják ki a bontott anyagot. Pedig az oktatásra (kutatásra és fejlesztésre) fordított összegen semmilyen indokkal és mértékben nem szabad spórolni. Ez biztosan nagyobb gyilkosa a jövőnek, mint bármilyen eladósodás, mert csak mélyebbre nyomja a magyar társadalmat a rabszolgaságba. A magasabb standardot biztosító verseny és egyéni felelősségvállalás egy jobban átgondolt, ellenőrzött, de bőkezűbb (nem, nem fogadom el, hogy erre most nincs pénz. Legyen!) finanszírozási rendszer mellett szükséges, nem pedig helyette. Arra már nem is vesztegetek karaktert, hogy megérveljem, miért nem lehet 18 éves gyerekektől az utolsó pillanatban elvenni azt a lehetőséget, amiért négy éven át küzdöttek.

És hogy miért is kellene nekem pénzt adnom az elkövetkezendő generációk képzésére? Mert jó mérnök nélkül nincs üzem. Üzem nélkül nincs gazdaság. Ha nem pörög a gazdaság, nincs munkája az ügyvédnek sem. Ami pedig az éppen teljes egészében önköltséges jogászképzést illeti: Nos, hadd ne mondjam, mit csinálhatok majd gondosan kimunkált jogi érveléseimmel egy olyan világban, ahol az ellenérdekű fél jogászai, a közigazgatási szakemberek és bírák, kizárólag gazdag családok talán szerényebb képességű, de annál öntudatosabb sarjai közül kerülnek majd ki. Szívesen fizetek tehát mindenért, ami elősegíti az eljövendő generációk, és Magyarország felemelkedését. Nem akarok fizetni mások tanulmánynak nevezett időtöltéséért, ugyanakkor. És nem akarok olyan kormányt, amelyik képtelen különbséget tenni a kettő közt.