„Súlyos hibát vétettünk. Tavaly nem öt fővel, hanem héttel kellett volna megemelni az Alkotmánybíróság létszámát, és akkor most simán alkotmányosnak minősítik a bírák kényszernyugdíjazását. Ez politikai hiba volt”. A miniszterelnöknek a döntésre adott cinikus és nem européer reagálásából úgy sejtem, hogy a kormánypártban bizalmasan összehajolva manapság valószínűleg így kommentálják a határozatot, de éppen ezért tekintsünk vissza egy kicsit a múltra.

A politikai csábítás története nem volt fordulatoktól mentes, viszont az a parlamenti cselszövés, hogy az alkotmánybírák megválasztásának kizárólagos szakmai szempontjai helyett a színfalak mögötti ócska politikai alkuk és pártszempontok alapján osztják a talárokat - eredményesnek bizonyult. Mert a helyzet az, hogy az Alkotmánybíróság döntése lényegét tekintve az érintett bírák és a társadalom szemszögéből súlyos kudarc ugyan, de a kormányzó pártoknak siker, még ha kétes is.

A kontraszelekciótól és az ennek keresztbefekvő köztársasági elnök sunyi megkerülésétől és ejtésétől vezetett az út a miniszterelnök, a pávatánctanár előszobáján keresztül a pökhendi kormánypárt, valamint a mameluk szövetséges párt, egyszóval a kormánytöbbség parlamenti frakcióhelyiségén átívelően az Alkotmánybíróság határozathirdető díszterméig. Ezenközben a társadalom nagyobb részének tökéletes érdektelensége közepette csak néhány fájdalmas nyögés vegyült a diadalittas hangokkal, ezek a gerincek roppanásának hangjai voltak, a keveseké és talán azoké, akik a fenti határozatot egyetértőként írták alá. Ezért tisztelet nekik, az Alkotmánybíróság elnökének külön is!

Kevéssé ismert ugyanakkor, hogy a kényszernyugdíjazást elrendelő törvényi szabályozás alkotmányellenességének megállapítását több mint száz bíró már 2011. június 29-én kezdeményezte. Az Alkotmánybíróság azonban makacsul hallgatott, múltak a hónapok, miközben a napnál világosabb volt számukra, hogy a megtámadott törvény alkotmányellenes, és tudván tudták, hogy az időmúlás ebben a konkrét ügyben helyrehozhatatlan károkat, sérelmeket fog okozni az ügyfeleknek. A halogatás minden körmönfont részletéről nincs kétséget kizáró információm, de azt hallani, hogy néhányan az alkotmánybírák közül minden eszközt megragadva hátráltatták a döntés meghozatalát. Ennek érdekében személyeskedésig élezett vitákat provokáltak, és ennek volt eredménye az, hogy az ügy eredeti előadója Dr. Holló András az ügyet visszaadta, és ez a lépése bizony tény.

Ilyen előzmények után született meg végül a határozat, aminél az azt támogatók akarata ellenére és az ellenzők szándékának megfelelően, számítóbb és ezért igaztalanabb bírói határozat kevés látott még napvilágot, 1990 óta bizonyosan egy sem. Az Alkotmánybíróság a 2011. június 29-én benyújtott és 2012 januárjában megismételt, megerősített, fenntartott indítvány tárgyában több mint egy év elteltével, csak 2012. július 16-án hozta meg a határozatot és a bírák kényszernyugdíjazása alkotmányellenesnek minősítette.

Senkinek ne legyenek kétségei, ez nem volt egy bátor tett, a döntés meghozatala akár ilyen, vagy olyan tartalommal, az Alkotmánybíróság kötelessége volt, sőt, ezt előbb kellett volna megtennie, ez is kötelessége lett volna. Az első pillanattól nyilvánvalóan alkotmányellenes törvényi rendelkezésről ugyanis nem lehetett nem megállapítani ezt, mert ellenkező esetben a taláros testület a hazai és külföldi szakmai körökben is közröhej tárgyává vált volna. Ez a különvélemények szakmai színvonalából is következően (egyet leszámítva, Dr. Lenkovics Barnabásét) minden olvasó számára világos. Ezért végső megoldásként maradt a határozat meghozatalának minél későbbi időpontra való elodázása azért, hogy az eredmény, a bírák kirúgása ne legyen megváltoztatható. Az Alkotmánybíróság összességében és végső soron megtette ezt a szívességet a politikának, és a végeredmény tükrében ma már teljesen mindegy, hogy ez acsarkodva, fogcsikorgatva történt, vagy sem.

Megtörtént, visszavonhatatlanul. Komolytalan azt feltételezni, hogy az Alkotmánybíróság június 30-a és július 16-a közötti pár napban világosodott meg, és ekkor hasított villámként belé az a felismerés, hogy itt bizony alkotmánysértés történt. Tudták ezt már június 30-a előtt is, hiszen a jogkérdés pofonegyszerű, de kivártak, mert a politikának az állt érdekében, hogy a kettőszázhetvennégy most érintett bíróból kettőszázhuszonnyolcnak június 30-án megpecsételődjön a sorsa és egy alkotmányellenes törvény folytán ekkor megszűnjön a szolgálati jogviszonya. Azonban sajnos még ennél is van lentebb, hiszen a várható döntés persze megint jó előre kiszivárgott és a politika értett a szóból.

Az elmúlt néhány hét arra bőven elegendő volt, hogy a július 6-ai Magyar Közlönyben megjelenjen a december 31-ével kirúgott negyvenhat bíró felmentése is, mert az mégiscsak furcsán vette volna ki magát, hogy ha ezt az alkotmányellenesnek nyilvánítás után teszik meg. Az meg végképp a skandalum kategóriájába tartozna, ha a miniszterelnöki akarat csak részben teljesülne és a lapátra tett bírák egy része, negyvenhat fő, maradhatna. Ezért volt a nagy sietség, erről árulkodik egyébként az is, hogy a többségnek, kettőszázhuszonnyolc bírónak csak áprilisban a szolgálati viszony június 30-i megszűnése előtt pár hónappal, míg a maradéknak, negyvenhat bírónak a napokban, vagyis a szolgálati jogviszonyuk december 31-i megszűnéséhez képest már félévvel korábban kiadták a köztársaság elnöki határozatot. A győzedelmeskedő miniszterelnöki akarat ilyen összefüggésben is nyilvánvaló. Itt nincs félreértés, nincs tévedés, itt hideg számítás van, meg természetesen karrierszempontok, de erről nem akarok értekezni. Mint ahogy arról sem, miért nem merült fel senkiben legalább elvi szinten, hogy esetleg nem adja a nevét ehhez a politikai disznósághoz, és lemond az alkotmánybírói tisztségéről. Ezzel a gondolattal foglalkozni a mai magyar közélet színvonalára tekintettel ugyanis nevetséges képtelenség lenne.

Nem célom, hogy összeesküvés-elméleteket gyártsak, de erősen elgondolkodtatónak tartom azt is, hogy mennyire tudatosan dezinformálják a munkaügyi perlési lehetőséget illetően a hazai és a külföldi közvéleményt. Meghaladja ezen írás tárgyát és kereteit, továbbá volt büntető ügyszakos bíróként is csak utalni tudok arra, hogy a munkaügyi bíróságok előtti eredményes perlés szerintem egyrészt a perek időigényessége miatt lehetetlen, hiszen hogyan lehet valakit visszaültetni egy tanácselnöki, vagy törvényszék elnöki székbe évek múltán, másrészt a munkáltató kártérítési felelősségét illetően jogszabályi akadályba ütközik (2011. évi CLXII. tv. 135. §. (2) bekezdése). Mellesleg az meg önmagában is egy kis magyar abszurd, hogy egy, a hatálybalépésének pillanatától alkotmányellenesnek nyilvánított törvény alapján simán kirúghatnak embereket, aztán majd legfeljebb igazítanak egy kicsit a dolgokon, de „a rendszer marad”, ahogy azt a miniszterelnök volt szíves közölni. Viszont az államot valóban lehet perelni, de ez esetleg majd egy másik történet lesz, amit megelőz a strasbourgi per, és persze a törvényhozást a milliárdos összegre rúgó állami helytállás nem érdekli, legfeljebb kivet majd agy újabb adót.

Lezárva a múltat, az mindenesetre vitathatatlan, hogy az Alkotmánybíróság a kivárásával helyzetbe hozta a politikát. Nem először történt ilyesmi egyébként, gondoljunk a magánnyugdíj-pénztártagok ügyében elmaradt döntésre. Szomorú hozadéka és a jövőt illetően hihetetlenül tragikus, hogy az Alkotmánybíróság ezekkel a tetteivel elvesztette a hitelét és megrendítette a társadalmi beágyazódását is. 

A múlt, amiről eddig szóltam, sötét, a jövő elborzasztó és szomorú. A kör bezárult, a szerepeket kiosztották, bizonyossá vált az, amit eddig csak sejtettünk: a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom egy kézbe került. 2012. július 16-án a társadalom többségének tétova szöszmötölése közben megszületett Európa első banánköztársasága. A társadalom erodálása e pillanatban megállíthatatlannak tűnik, látjuk, hogy aki tud, az megy ebből az országból. A politika, azok a néhányan, eztán végképp azt tesznek, amit akarnak, nincsenek „fékek, és ellensúlyok”, de szakmai, bírói becsület sincs. Magyarországon tényleges jogkövetkezmények nélkül ki lehetett rúgni az önálló hatalmi ág, az igazságszolgáltatás elsőszámú vezetőjét, a Legfelsőbb Bíróság elnökét és bírók százait is, „Oszt jó napot!”. Mindezt a nem érintett bírák nagy többsége számító hallgatással és az előrelépés lehetőségének mérlegelésével figyelte, hiszen az is köztudott, hogy annakidején a közvéleményhez intézett figyelemfelhívó levelet sem írta alá minden bírósági elnök, sőt, ettől az érdekképviseleti szerv is megtartóztatta önmagát. Hallgattak, mondván, hogy nem politizálnak, közben persze tudták, hogy a hallgatásuk cinkos, mert a megcélzott bírák lemészárlása az aztán igazán politika! Ők, akik hallgattak, nyílván semmit nem tanultak a történelemből és azt is elfelejtették. Nem emlékeznek arra, ami nem is olyan régen megtörtént már: a bírói ítéletek egy része a pártközpontban íródott, és mint tudjuk, a történelem ismételni szokta önmagát...

2012. július 16-án a függöny felgördült, a pávatánc színházi előadása elkezdődött, a díszpáholyban kart karba fűzve az alkotmánybíróság intézménye és egy Arturo Ui ül. Utóbbit ki fogja megállítani és mikor?

(A szező a Veszprémi Törvényszék kényszernyugdíjazott elnöke)