A Schmitt Pál lemondását követelő ifjúkonzervatívok és a lemondását kínkeservesen elfogadó pártkatonák egyformán tisztelegnek az olimpiai bajnok és a sportdiplomata előtt. A sugallmány nemcsak az, hogy aki olimpiai bajnok és NOB-alelnök volt, azt rendes embernek kötelessége tisztelni (amúgy kíváncsi volnék Schmitt azon sportdiplomáciai sikereinek hosszú listájára, melyek Magyarországnak bármi módon használtak), hanem az is, hogy a két olimpiai bajnokság és a Samaranch nevű cégéres gazember árnyékában való sürgölődés elegendő teljesítményalap volt a politikai funkcióhoz. Másfajta, tehát politikai érdemeket ugyanis egyik csoport sem tud felsorolni a puszta címeken kívül.

Merthogy Schmitt Pál soha nem volt politikus, semmilyen értelemben.

Az a tény, hogy mégis elnökségig vitte, és ebben a minőségében elvileg Obamának, Sarkozynek, Gaucknak lehetett volna a partnere – legalábbis protokollszinten, ha az ottani végrehajtó hatalom hajlandó lett volna szóba állni az itteni végrehajtó hatalom fejével –, szóval ez a tény az általános magyar politikai kórság egyik legjellemzőbb tünete.

Ha a tisztelt szélsőséges Fidesz-hívők azt mondják, hogy földön fekvőt rugdosok, hadd tudassam velük, hogy pont szerintük dehogy fekszik a földön. Ellenkezőleg, meg van dicsőülve, nem ismeri el, hogy rosszat cselekedett (tehát nem cselekedett rosszat), ellenben meggyőződése szerint joggal gyaláz, fitymál és perel, bátran kiáll a Sátán ellen az igazságáért, ami van nekije, és egyáltalán, meghozta a már-már krisztusi áldozatot a nemzetért. A nemzetközi tudjukkik hajszolták a lemondásba. Hát, lehet, hogy így van, de normális országban eleve nem lett volna miről lemondania.

Schmitt Pál az Országházból távozik lemondása után. Szélvédő

Túry Gergely

Hogyan került a politikába? Az Antall-kormány idején, amikor káderhiány volt a diplomáciai karban, talán abból a téves meggondolásból, hogy aki sportdiplomata, az rendes diplomatának is jó. kinevezték madridi nagykövetnek. Nos, azzal semmi baj nincs, ha civilből – műfordítóból, történészből, szénsavasüdítő-menedzserből – lesz nagykövet. De a sportdiplomácia – legalábbis Schmitt ilyen irányú karrierjének felívelő szakaszában – a rossz szagú kormányzatok propagandacélú érdekérvényesítését és a korrupció igenlését jelentette.

További útját nem részletezem nagyon, független főpolgármester-jelöltsége megérne egy retronyüzsit, a lényeg az, hogy Budapest népe csaknem kétharmados többséggel kiröhögte. Ám a következő évben már nem független, hanem pártalelnök volt az erősen kibővített, mondhatni, egyeduralkodói jogkörű Orbán Viktor mellett. És ez az a pont, ahol az olimpiai tekintélyére hivatkozóknak ajánlatos lenne magukba nézniük. Az a párt ugyanis, ahol második embernek – történetesen Pokorni Zoltán mellett – egy mukk tiltakozás nélkül megválasztanak egy politikailag súlytalan, ráadásul egyetlen politikai megmérettetésén leszerepelt kívülállót, nem párt. Hanem valami más.

Azóta csak egyre rosszabb lett a helyzet. Orbán Viktor szisztematikusan eltüntette maga mellől a politikusokat, így bukhatatlanná vált. Vannak szolgái, pribékjei, takarítóemberei, politikába szabadított mániákus civiljei. De az egykori vagy potenciális politikusok önkormányzatokban, Brüsszelben próbálnak úgy tenni, mint akik csinálnak valamit. A Gazda néha előveszi őket valami népszerűtlen feladatra, aztán mehetnek vissza – na, nem a balettba ugrálni, mert ezek nagyon jól fizető, nyugalmas állások, de addig van fizetés meg nyugalom, amíg nincs lázadás.

A centrális politikai erőtérben Orbán megalkotta az új egypártot, és azon belül magának tartotta fönn a politizálás monopóliumát. Az viszont, hogy egy rendszerben nagyjából csak egy ember politizálhat, óriási mértékben megnöveli a hibázás veszélyét. Az az egy ember nem tudhat mindent. Orbán rengeteget hibázik. Ez még akkor is így van, ha a rossz – és általa tovább rontott – rendszer a számára legfontosabb dologban, a teljhatalom megszerzésében neki kedvezett, csak ki kellett várnia.

Az évek során kialakult egy algoritmus a hibák kezelésére: a jogászok találnak egy trükköt, amivel az egészet bele lehet fullasztani valamilyen formális jogi részletbe, a baráti média pedig meglódul, és ezerrel hallgat a lényegről, miközben karaktergyilkolászati célpontokat keres a másik oldalon. (Ha van már dosszié az illetőről, akkor azonnal talál kompromittáló adatot, ha pedig még nincs, akkor másfél-két hónap, mire a szakemberek előbányásznak valamit.)

Schmitt kinevezése hiba volt. Nem azért, mert egy politikai nulla (ez a létező jobboldalon teljesen rendjén való), hanem mert kiderült róla, hogy egy elemi kulturális normát sértett meg, sért meg most is, aminek nem is értesült a létezéséről. Természetesen beindult a kavarógép, a szimpatizáns bíróságot ezúttal az öttagú szakértői bizottság politikai és szakmai nullái helyettesítették, akik megállapították, hogy plágium történt, Schmitt átvágta a konzulensét és az opponensét, de a konzulens és az opponens a hibás, mért hagyták magukat átvágni? (Kérem az olvasót, a „vágni” szót helyettesítse a b kezdetűvel, úgy hatásosabb.)

A formális csűrcsavar megtörtént, a Fidesz bejelentette, hogy részéről az ügy le van zárva. És így is lett volna, ha Orbán hibája csak Schmittet érintette volna. De mivel az elemi kulturális norma, melyet Schmitt megsértett, nemcsak az ő, hanem Orbán tudásának határain is kívül esett, visszaütött az a tény, hogy Orbán számára a tudósok olyan kedves, mulya öreg bácsik, akik konzervatívnak képzelik magukat, és felzúdulásukra mindig számítani lehet, amikor a rendesemberségről alkotott elképzeléseiket valaki megzavarja.

Orbán azonban véges tudású ember, és ahogy arról nincs fogalma, mi volt az a kisdoktori meg mi kell egy PhD-hez, úgy azt sem fogta föl, hogy az ország nagyon kevés rendben működő felsőoktatási intézményének egyikétől, a Semmelweis Egyetemtől hivatásbeli öngyilkosságot várt el. Ki fog a rektorral és professzoraival szóba állni, ha eltűrnek egy nyilvánvaló plágiumot? Az egyetemi szenátusban az elemi érdek és az elemi önérzet (két olyan dolog, melyet a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem ismer) legyőzte a politikai lojalitást, főleg hogy olyan kormányhoz kellett volna lojálisnak lenni, amelyik szakmailag ki óhajtotta végezni az egyetemet.

Úgy látszott, ezzel a csata eldőlt, de nem, Schmitt a péntek esti közszolgálati alá… kérdezés keretében bejelentette, hogy juszt se mond le. A többségi bölcsesség szerint Orbán, a taktikai zseni döntött úgy, hogy valamilyen – közönséges halandó számára követhetetlen – meggondolásból tartani fogja a beégett nullát, amíg lehet. De ugyanilyen valószínű – és ugyanilyen ésszerűtlen – az a magyarázat, hogy Schmitt kutyálta meg magát, s ehhez kapott némi segédletet a kormányzat kommunikátoraitól.

A józanésszel követhetetlen megkutyálásra volt válasz Tulassay rektor lemondása. Ennek a válságnak ez a hibátlanul konzervatív orvosprofesszor a hőse. Bár a szocialisták – akikben szintén nem teng túl a jó ízlés meg a politikai érzék – díszpolgárrá jelölték, s ezzel azt nyilvánították ki, hogy „aki Orbánnak rossz, az nekünk jó”, hatalmasat tévedtek. Tulassay ellen a szenátus döntése után, de még a Schmitt-interjú előtt kezdődött meg a karaktergyilkolászat, a testvére plágiumáról szóló infót már múlt csütörtökön körözni kezdte valaki a Facebookon. Ez is arra figyelmeztet, hogy senki sincs biztonságban. Tulassay Tivadar 2005-ben a Nemzeti Konzultációs Tanács tagja volt, az pedig a terminális politikátlanítás eszköze Orbán kezében. (Talán emlékeznek: így készült a program, melyet „3,2 millió magyar ember írt”.) Nem is politikából állt ellen, hanem mert nem hagyták, hogy visszatérjen a normális „gyógyításhoz, tanításhoz és kutatáshoz”.

Lehet, hogy a létező jobboldal politikai szinten továbbra is központilag irányított hadsereg. Takarodó után lehet berzenkedni, de nincs következménye. A központilag irányított nemzeti egység viszont megvalósíthatatlan, mert egy politikai közösség érdekek és vélemények szerint tagolódik. Nincs kivétel.

Ha a hazug, csaló Schmitt – akár a saját szakállára, akár Orbán jóváhagyásával – perelni merészel, abból irdatlan balhé lesz.