Nem fogom elfelejteni 2011. március 11-ét és az azt követő napokat. A végigdolgozott éjszakákat, a fukusimai atomkatasztrófa helyszínére küldendő Greenpeace-csapat megszervezésével töltött időt. Gondolatban én is ott voltam Japánban, aggódtam az emberekért, akiket a természeti katasztrófa után egy kibontakozó atomkatasztrófa is fenyegetett. Csak arra tudtam gondolni, milyen hősiesen küzdenek az erőmű dolgozói, akik életük kockáztatása árán – versenyt futva az idővel – próbálták elkerülni a legrosszabb forgatókönyvet, amelynek bekövetkezte azt jelentette volna, hogy még Tokiót is ki kell üríteni.

Még emlékeztem az 1986-os csernobili atombalesetre, és a fukusimai katasztrófát látva, azt hajtogattam magamban: ennek soha többé nem szabad előfordulnia.

Ennek érdekében a Greenpeace rendelt egy tanulmányt, „Fukusima tanulságai” címmel, melynek elkészítésére független szakértőket (köztük atomfizikust, nukleáris mérnököt, emberi jogi szakértőt) kértünk fel. Az elkészült munka azt dokumentálja, hogy miként járult hozzá sorozatos hibáival a kormány a szabályozó hatóságokkal és az atomiparral együtt a Fukushima Daiichi erőmű katasztrófájához, és hogyan mulasztotta el megóvni a lakosságot annak következményeitől.

Mivel ezeket a hibákat rendre elkövetik, akárhol is termeljenek atomenergiát, az a több millió ember, aki az atomreaktorok árnyékában él, állandóan ki van téve egy esetlegesen bekövetkező nukleáris katasztrófa kockázatainak. Ennek ellenére a politikusok és hatóságok szerte a világon, ahelyett, hogy beismerték volna a kockázat nagyságát, azt kezdték hangoztatni, hogy „helyre kell állítani az atomenergia iránti bizalmat”. 

Valami nem stimmel. A kormányok egy évvel a katasztrófa kirobbanása után is az atomipart védik, ahelyett, hogy állampolgáraikat óvnák. Pedig az első pánikjukban még egészen máshogy reagáltak, Németország például döntött, hogy 17 működő reaktorából nyolcat biztonsági okokból azonnal bezár, míg Japán 54 atomreaktorának túlnyomó többsége ma sem üzemel, és az erőműveken jelenleg végzett - a nukleáris ipar és a hatóságok által folyamatosan befolyásolni próbált - stressztesztek is komoly hiányosságokat jeleznek. Noha az se jelentene túl sokat, ha ezek szerint a tesztek szerint minden rendben volna, hiszen maga a Fukushima Daiichi erőmű is átment a hasonló próbán korábban.

A legfontossabb tanulságnak annak kéne lennie – amit tanulmányunk is alátámaszt, hogy –, hogy nincs biztonságos atomenergia, hiába akarják elhitetni velünk, hogy a nagyobb reaktorbalesetek bekövetkezésének esélye csupán egy a millióhoz.

A valóságban átlagosan tízévenként bekövetkezik egy zónaolvadás. Fukusimában kiderült, hogy az az összetett védőrendszer, amelyről magabiztosan állították, hogy megakadályozza a radioaktív sugárzás kijutását a környezetbe, csődöt mondott.

A második tanulság, hogy szintén felsültek azon intézmények, amelyektől a lakosság védelmét, a biztonság megteremtését várták. Tanulmányunkban bemutatjuk, mennyire nem voltak működőképesek a nukleáris katasztrófa esetére kidolgozott vészforgatókönyvek. Voltak öregek és betegek, akik meghaltak, miután magukra hagyták őket az elmenekülők. Másokat olyan területekre menekítettek ki, ahol még magasabb volt a sugárzás. Megint másoknak azt mondták, maradjanak otthon, és napokra egyedül maradtak, kifogytak az élelemből, ivóvízből és az esetleges meneküléshez szükséges üzemanyagból is. Voltak, akiket megnyugtattak, hogy biztonságban vannak, majd a sugárszennyezésben töltött hetekkel később a kormány elismerte, hogy egyáltalán nincsenek biztonságban, és el kell hagyniuk otthonukat.

És mindezek annak ellenére történtek, hogy Japán a nagy volumenű katasztrófák és azok kezelése terén valószínűleg a legnagyobb tapasztalattal rendelkező és legfelkészültebb ország.

Tényleg azt gondoljuk, hogy a vész esetére kidolgozott evakuálási és egyéb tervek jobban működnének máshol? Vagy tényleg azt hisszük, hogy más országokban jobban tudnák végezni a munkájukat a vészhelyzet-elhárító osztagok? Ha igen, akkor jusson eszünkbe az, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség több ízben is Japánt felkészültségét és biztonságosságát állította példaként a világ elé.

Arra is rámutatunk, hogyan vonja ki magát az atomipar a nukleáris katasztrófák okozta károk teljes megfizetése alól. Képzeljük el azt a 150.000 japánt, akiknek mindent hátrahagyva el kellett hagynia otthonát. Gondoljunk bele, milyen most az életük, az újrakezdéséhez szükséges támogatás vagy kárpótlás nélkül. És mindez annak ellenére, hogy Japán egyike annak a három országnak, amely nem limitálja azt az összeget, amelyet egy balesetkor az atomreaktor működtetője fizetni köteles. Mégis, a leolvadt reaktorok üzemeltetője, a TEPCO mindössze 1,6 milliárd dollárra volt biztosítva, ami csupán apró töredékét fedezheti az általa okozott, 500 és 650 milliárd dollárosra becsült összkárnak. A külön e célra felállított bíróság mindössze öt (!) kártérítési ügyet zárt le eddig.

Döbbenetes látni azt a rendszert, mely lehetővé teszi az atomipar számára, hogy hatalmas profitokat realizáljon, de amikor beüt a krach, a költségek döntő részét, a felelősséget az érintett állampolgárokra terhelik.

Az ebből levonható tanulság, kérdés formájában: tényleg azt kéne hinnünk, hogy máshol, ahol a nukleáris felelősség eleve törvényileg is korlátozott, a károkat elszenvedő emberek gyorsabb, jobb és több kárpótlást és segítséget kapnának?

Ideje, hogy kiálljunk az energiahatékonyságon és a megújuló energián alapuló, modern energiarendszerek létrehozása mellett. Ezek révén megszabadulhatunk a reaktoroktól, és közben élvezhetjük a jobb energiabiztonság, a stabil energiaárak, és a sokmilliónyi minőségi munkahely előnyeit.

A szerző a Greenpeace International Nukleáris Kampányának vezetője.