Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ma három éve gyilkolták meg ifjabb Csorba Róbertet. Most lenne nyolc éves.
A tatárszentgyörgyi kettősgyilkosság kitervelői, támogatói és végrehajtói annak ellenére elégedettek lehetnek, hogy a támadássorozatot folytatni kívánták, így ''művük'' csak töredékesre sikerülhetett. Amit elértek, mégis sokkal több annál, mint amit eredetileg remélhettek. Túl azon, hogy bizonyították, a magyar állam erre fenntartott szervei képtelenek tőlük megvédeni az ország polgárait, egyértelművé tették, hogy a romák ellen uszító szélsőjobb politikai támogatottsága akkor is képes a növekedésre, ha szélsőségesek áldozatai ártatlan roma emberek.
A támadások óta eltelt időben az állam pedig jobbára magára hagyta a túlélőket, akik nem csupán súlyos traumáikkal maradtak magukra, hanem teljes nélkülözésben, a téli hónapokban fázva, az éhezés határán élik életüket. A gyilkosok és cinkosaik nyugodtan mondhatják: ''Mission accomplished''.
Sem az embervadászat híre, sem a megölt emberek látványa nem okozott olyan társadalmi felháborodást, amelyből az áldozatok családjainak helyzetén jelentősen javító összefogás született volna. Éppen ezért a támadássorozat kezeletlen utóhatása jóval távolabbra mutat, mint ahogyan azt sokan gondolnák, és ez ismételten csak az állam felelősségét veti fel.
Az ugyanis nem merül ki annak megállapításában, hogy az előző kormányzat idején az ártatlanokat megcélzó terrorakciókat nem sikerült megakadályozni. Ezért elfogadhatatlan az a kínos hallgatás, amellyel az egymást váltó kormányok igyekeznek megfeledkezni a felelősségükről, és tétlenséggel figyelik a túlélők szenvedését. Lesújtó, hogy a kormány úgy kívánja a hozzátartozókat megsegíteni, hogy egy tőle független szervezeten keresztül néhány romos házat vásároltat, majd a maga részéről megoldottnak tekinti a túlélők felkarolását. Ezzel elődjéhez hasonlóan az érintett családoknak azt üzeni, hogy ebben az országban egy gyilkosságsorozat áldozatainak sem lehet jogos igényük egy mindenre kiterjedő rehabilitációs programra, mi több, kártérítésre sem.
Az állam cinikus hallgatása miatt mindannyian, akik egy toleráns és a szolidaritást alapvető értéknek tartó országról álmodtunk, váltunk vesztesekké. A nyertes meg a szélsőjobb lett, élén a Jobbikkal, mely párt mandátumokban és forintokban is a legjelentősebb haszonélvezője az empátia és a szolidaritás össztársadalmi hiányának és az ebből is fakadó romaellenességnek.
Utóbbi lehetetlenné teszi, hogy az áldozatokra a többségi társadalom valóságos áldozatokként gondoljon, és saját személyes gondjain túl például őket is a gazdasági nehézségek vesztesének tekintse. Ebben a környezetben ma Magyarországon nem lehet elmondani egy mondatot sem a romacsaládok ellen elkövetett gyilkosságsorozattal kapcsolatban úgy, hogy válaszul - mint valami magyarázat, esetleg mentség - azonnal fel ne merülne Olaszliszka, vagy a Cosma-gyilkosság. Mintha bármi köze lenne a romagyilkosság-sorozat áldozatainak és hozzátartozóiknak az utóbbi két esethez. Arról nem is beszélve, hogy két köztörvényes bűncselekmény áll szemben egy szélsőjobbos halálbrigád által előre kitervelt, faji alapon elkövetett gyilkosságsorozattal, amelynek célja vállaltan a romák és nem romák közötti polgárháborús helyzet kiprovokálása volt.
Az is igaz viszont, hogy a „közvélemény” úgy általában aligha hibáztatható, ha az állam a rendelkezésre álló eszközökkel nem tesz semmit annak pozitív irányú formálásáért. Nem hiszem, hogy honfitársainkból teljesen kiveszett volna a maradék jóérzés is, és ne gondolkodtatná el őket, ha rendszeresen azzal szembesülnének, hogy az esztelen gyűlölet áldozata végül is egy ötéves kisfiú. Ám a közszolgálati televíziónak arra van kétmilliárdja, hogy szappanoperát készíttessen, arra nincs se pénze, se kedve, hogy a megtámadottak történetét bemutató műsort készítsen. A kormány és a különböző helyi hatalmasságok szimbolikus lépések sorát teszik, azonban az átnevezések, emlékműavatások, kitüntetésalapítások és -osztások, meg minden más közé alig-alig fért be a könyörtelenül kivégzett romákról való megemlékezés. A hidegvérű gyerekgyilkosság évfordulója a cigányellenességgel szembeni ellenállás emléknapjává is válhatott volna.
Az elmúlt időszakban sem az aktuális kormányok, sem az érintett települések önkormányzatai nem álltak ki azért, hogy modellértékű összefogás során konzisztens, hosszú távú, és a családok speciális helyzeteit figyelembe vevő terv legyen kidolgozva. Ez részben köszönhető az események váratlanságának, a társadalom felkészületlenségének és egy olyan közbeszédnek is, amelyben cigányozni normális dolognak számít. Így válhatott mára már az is ''normális'' gesztussá, hogy Gyöngyöspatán olyan karácsonyi képeslapot kapnak a település polgárai, köztük a roma lakosok, amelyen a polgármester a háta mögött álló fekete ruhás fegyveresekkel pózol. Ez nem alkalmas a gyilkosságsorozat fölidézésére? Vajon egy ilyen, a szélesebb nyilvánosságnak is üzenő magatartás belefér-e még a politikai cinizmus kategóriájába, vagy már túlmegy rajta?
Eközben a megtámadott családok többsége továbbra is munkanélküliséggel és az ebből adódó filléres gondokkal küzd. Értsd: éhezik. Sokuk poszttraumás stressz okozta betegségekkel, vagy a támadások kiváltotta súlyos, folyamatos kezelést igénylő lelki és testi sebekkel élnek. A tartós munkanélküliség okozta nélkülözés és bizonytalanság tetejébe olyan borzalom érte őket, melynek leküzdésében gyakorlatilag elhanyagolható segítség a számlatartozások kisebb részének időnkénti átvállalása, vagy az alkalmankénti használtruha-csomag. Még a tragédia során megsérült házak felújítása is problémás, hiszen az nem egy esetben éppen arra kényszeríti a traumával élő embereket, hogy nap mint nap szembesüljenek a feldolgozhatatlan fájdalmat kiváltó helyszínnel.
Lehet persze sorolni azt a látszólag jelentős segítséget, amelyet ezek a családok kaptak házépítés, felújítás, adományozás és egyéb formákban. Ugyanakkor nem téveszthető szem elől, hogy a családtagok elvesztésének fájdalmát csak hosszú távú, konzisztens, előre megtervezett, folyamatosan ellenőrzött és személyre szabott programok enyhíthetik; és ezek kidolgozását és lebonyolítását sem alapítványok, sem magánszemélyek nem vállalhatják át az államtól. A civilek az elvárásaikat fogalmazhatják meg az állammal szemben, és részt vállalhatnak átlátható és nyomon követhető megoldások készítésében, hogy miként kezelhetők az ilyen és ehhez hasonló helyzetek.
A bizonytalanságot, mely az évek során egyre kiszolgáltatottabbá tette a túlélők többségét, nem egy esetben csak fokozta az őket körülvevő, de számukra tisztázatlan szerepek és metódusok alapján eljáró „segítői” csoportok, szervezetek, és/vagy magánszemélyek megjelenése, majd a lelkesedés apadásával járó eltűnése, nem kis részben pedig a magyar államnak az üggyel kapcsolatos kétségbeejtő hallgatása és elégségesnek nehezen mondható szerepvállalása.
A tatárszentgyörgyi támadás óta három év telt el, de eddig még egyetlen átfogó elképzelésről sem hallottam, amelyik a felnőttek munkába állását lehetőleg az adott településen tartósan biztosítaná, és anyagi támogatással is járó tovább- vagy átképzési lehetőséget nyújtana, amelynek eredményeképpen legalább részben tervezhető, az eddiginél messze biztonságosabb jövőt biztosítana a túlélők számára. Az állam felelőssége pedig ebben a kérdésben sem megkerülhető. Pont a tatárszentgyörgyi cselekmény az, amelyikben az állami szervek egyes tagjainak konkrét hibái, mulasztásai kimutathatóak.
Véleményem szerint itt az idő, hogy az állam képviselői bizonyítsák, valóban érdekeltek a romák és nem romák, állami és civil, hazai és külföldi szervezetek közös munkájának segítségével változtatni a túlélők helyzetén. Ehhez első lépésként a hátralevő hideg hónapokra tüzelőt kellene vásárolnia, és ahelyett, hogy bárki például az előző kormány alatt elkövetett, és Ficsor miniszter úr által a nyilvánosság előtt is elismert valóban megbocsáthatatlan hibákra mutogatna, el kellene kezdenie a mihamarabbi kárpótlás módozatait kidolgozni. Az semmi esetre sem elfogadható, hogy a jelenleg is folyó büntetőper lezárulta után a családoknak kelljen egy évekig tartó, következő perben kiharcolniuk, hogy az állam hajlandó legyen őket az elvett és tönkretett életekért kárpótolni. Ha már a halálesetek kapcsán ilyen súlyos mulasztás terheli a magyar államot, akkor az életben maradtakkal felelősséggel kellene bánni.
