A 144 milliárdos saller
Türelmesebb lett volna az Unió az előző, „szoclib” kormányokkal szemben? Kétségtelen, 2008-ig nagyobbak voltak Európa tartalékai. Ma egy sérülékenyebb, nyugtalanabb, saját jövőjét is féltő Unió néz szembe a periféria kihívásaival, a görög, spanyol, portugál, magyar válsággal. Európa válsággazdaságai között azonban csak egy van, amely a kormányzati politika szintjére emelte a közös európai értékek tagadását. Amely politika mindmáig többségi támogatást élvez.
Aki kellő számú piros ceruzás aláhúzást, „Mit is akarsz mondani?” lapszéli megjegyzést kapott iskolai dolgozataira - mint magam egykori gimnáziumi magyartanáromtól, némi 56-os munkástanácsozást követő szilenciuma elmúltával bölcsészgenerációk professzorától, Németh G. Bélától -, az időben rákényszerült, hogy kellő szinten elsajátítsa anyanyelvét, frászt kap a fogalmak összecsúsztatásától. „Говорит Москва” - dehogy Moszkva beszél. Csak egy búgó szláv bariton közvetíti a frontkatonáknak az állami hírügynökség híreit, no meg az SZKP KB propagandaosztályának üzeneteit. A város hallgat, a rádióbemondó beszél. A miniszterelnök nem azonos a kormánnyal, a kormány nem azonos az állammal, az állam nem azonos a nemzettel, a nemzet nem azonos az országgal.
De néha el lehet intézni.
Amikor az Európai Bizottság kilátásba helyezi a Magyarországnak szánt kohéziós alapok befagyasztását, a kormány és az ország azonossága teljes. Az európai támogatások csökkenésének áldozatául eshet a 4-es metró építése, a BKV járműparkja és a közutak fejlesztése, környezetvédelmi létesítmények sorozata, a vasút, kórházak, iskolák modernizációja, további megszorításokra kényszerül a pénzhiánnyal és eladósodással amúgy is küszködő kormány. A következményeket az ország, valamennyi lakosa viseli.
Pedig nem az ország írt leveleket a brüsszeli bizottságnak, amelyekben - az Unió pénzügyi biztosának nyilatkozata szerint - „nem volt olyan intézkedés, amilyet a bizottság szükségesnek lát a hiány fenntartható csökkentéséhez”. A leveleket, amelyekre Olli Rehn hivatkozik, a miniszterelnök és a gazdasági csúcsminiszter, Orbán Viktor és Matolcsy György írták. Nem az ország, annak lakosai beszéltek arról, hogy Európán kívül is van élet, nem ők (mi) ígértek kokikat és sallereket olyan európai vezetőknek, akiktől ugyan nem minden, de most éppen vagy félmilliárd euró támogatás, emellett - a kormány és az ország számára életfontosságú -10-20 milliárd euró hitel függ.
Hajlamos is rá az „ország”, a kormány bal- és jobboldali ellenzéke, hogy a stiláris elemeknek, az európai értékeket megkérdőjelező kormányzati demagógiának, az Európai Parlament - és közel sem csak szocialista, vagy liberális kisebbsége - által az elmúlt héten határozatban kifogásolt jogalkotási lépéseknek tudja be a támogatások megvonását. Netán - ízlése szerint - a „nemzetközi baloldal” valamiféle összeesküvésének, amely a magyar nemzetre tör, hogy megszerezze… mit is? Hatalmas nyersanyag és energia- készleteinket? Mindegy, csak másé legyen a felelősség. A kormányé. Vagy az ellenzéké. Vagy a sötétben bujkáló összeesküvőké és ellen(fülke)forradalmároké. De nem a miénk.
Pedig megtettük a magunkét mi, az ország népe is. A „túlzottdeficit”-eljárás nem most kezdődött, hanem 2004-ben. Megalapozta a 2000-ben kezdődött, ám Medgyessy kormánya által töretlenül folytatott ígérgetés- és szavazatvásárlási kurzus. Amikor pedig Gyurcsány kormánya legalább néhány óvatos, bátortalan szerkezeti reformmal próbálta fékezni a túlméretezett állam kiadásainak növekedését, az ország népe jelentős többséggel mondott nemet. Nem láttunk tovább az orrunknál? Túl meggyőző volt a jobbról-balról együtt harsogó, egymást erősítő szociális demagógia? A „szociális népszavazás” végleg elvette a kormány kedvét a reformkísérletektől. Bajnai kormánya már csak a háztartás rendben tartására, a napi fizetőképesség megőrzésére szorítkozott. Pedig a gazdaságpolitika napi eszközeivel legföljebb a kereslet és kínálat rövid távú egyensúlyhiányai korrigálhatóak. Az állami túlköltekezés újratermelődése csak valódi szerkezeti reformokkal, az állami szerepvállalás csökkentésével, az állami - egészségügyi, oktatási, közösségi infrastrukturális - szolgáltatások fogyasztóinak tudatosságával, takarékoskodásának ösztönzésével fékezhető.
Türelmesebb lett volna az Unió az előző, „szoclib” kormányokkal szemben? Kétségtelen, 2008-ig nagyobbak voltak Európa tartalékai. Ma egy sérülékenyebb, nyugtalanabb, saját jövőjét is féltő Unió néz szembe a periféria kihívásaival, a görög, spanyol, portugál, magyar válsággal. Európa válsággazdaságai között azonban csak egy van, amely a kormányzati politika szintjére emelte a közös európai értékek tagadását. Amely politika mindmáig többségi támogatást élvez.
A külvilág rengetet tett azért, hogy Magyarország kikászálódjék az államszocializmus válságából. Nincsenek csodák. Egy vesztett háború, majd az azt követő, többletérték termelésére képtelen, tartalékait a végsőkig felélő, eladósodott rendszer bukása után nem volt és nem is lehetett belföldi felhalmozás. Csak a nagyobb teljesítményű népek megtakarításai - befektetései és hitelei -, felhalmozott munkája és tudása, technológiája tette lehetővé a világ élvonalától évtizedekkel elmaradott gépipar, elektronikai ipar, gyógyszeripar, informatika, szolgáltató és logisztikai rendszerek megújítását, az autópálya-hálózat, telefonrendszerek, egy technikai rendszereit tekintve korszerű államigazgatás kiépítését.
Jótékonyságból tették volna? Persze, hogy nem. A folyamat legfontosabb szereplői, a közvetlen befektetők, multinacionális cégek saját fenntarthatóságukért is felelősek: csak olyan beruházásokat hajtanak végre, amelyek nyereséget termelnek, 8-10-12 év alatt megtérülnek. A bankok, hitelezők visszavárják pénzüket, amit maguknak is vissza kell szolgáltatniuk saját hitelezőiknek, betéteseiknek. Európa adófizetői türelmesebbek: az Unió csatlakozást megelőző, strukturális, majd kohéziós támogatásainak ellentétele Magyarország fenntartható fejlődése, felzárkózása Európa fejlettségi szintjéhez.
Honfitársaink igen jelentős része ezt a folyamatot - a növekvő elmaradás évtizedeit pótló modernizációs ugrást - az „ország kirablásának” nevezi. A múlt ködébe veszett a nyolc év alatt teljesített Trabant-kiutalások, húsz év alatt sem teljesített telefonkérelmek, koszlott gyárépületek, elavult technológia, áru- és anyaghiány, gyatra minőség világa. A legifjabbak nem emlékezhetnek rá. Kortársaim emlékeit talán megzavarja, hogy szebbek, fiatalabbak voltunk, jobban szerettek a lányok és többet tudtunk velük kezdeni.
Mit akarunk? Vissza az „állami gondoskodás” reménytelen világába? Vagy alamizsnát egy gyűlölt, gazdag rokontól - akinek közben, a háta mögött, szamárfület mutogatunk -, nehogy kiszoruljunk a klubból, amelynek szégyellünk a tagjai lenni?