Röviden: Bartus a csak rá jellemző tárgyilagossággal és visszafogottsággal azt fejti ki, hogy ha a magyar népnek lett volna egy csöpp kis esze, akkor tavalyelőtt Bajnai Gordont választja (aki nem jelöltette magát sem miniszterelnöknek, de még képviselőnek sem – H. A.), és „nem a háború sötét angyalát”.

Hogy nem így történt, annak a katolikus egyház az oka, mert minden rossznak a katolikus egyház az oka, belőle árad a középkor sötétsége, amely amúgy is az ő műve volt, amíg „a reformáció, majd a felvilágosodás el nem hozta a katolikus egyház igája alóli felszabadulást” (ajánlom olvasásra Bartusnak Illyés: A reformáció genfi emlékműve előtt c. versét , esetleg báró Kemény Zsigmond darabosságában is lenyűgöző történelmi regényét, a Rajongókat, illetve javaslom tanulmányozni – ha már amúgy is ott tanyázik – a fajgyűlölő és katolikusellenes amerikai mozgalmakat), ám a „római katolikus egyház soha nem mondott le arról, hogy az államhatalom eszközével szerezze vissza uralmát az emberek lelke fölött”, neki köszönhető a demokráciaellenesség, az antiszemitizmus, a Horthy-rendszer (élén a református Horthyval), valamint az új alkotmány.

Huh.

Az alaptörvény az úgy kerül a bartusi credóba, hogy szerinte „Orbán (aki szintén református) ma úgy viselkedik, mint egy Opus Dei-ügynök. Semjénről nehezen lehet elképzelni, hogy nem esküdött fel valamelyik titkos katolikus társaságnak. Ma a Vatikán miniszterelnöki és miniszterelnök-helyettesi szinten van jelen az államhatalomban és a magyar közéletben”, tehát – hangzik a konklúzió – „katolikusellenes pártot kellene alapítani”.

Nincs más tennivaló, rosszkor nyitottunk rá: tapintatosan becsukni az ajtót, hagyni tovább dühöngeni.

Ám jött Stumpf András – bizonyítandó Bartus eszmefuttatásának elvetemültségét –, készített egy rövidített változatot, amelyben „Bajnait” „Orbánra”, a „jobboldalt” „baloldalra”, a „katolikus egyház” szavakat pedig „zsidókra” cserélte. Stumpf semmi rosszat nem akart mondani, mégis sikerült. Nem, nem azzal, hogy kis abszurddá torzította Bartus művét, hanem azzal, ahogy félrecsúsztatta a vitát és az egész vitahelyzetet. Csak és kizárólag ezért érdemes foglalkozni a fentiekkel, mert a módszer és az azt megalapozó látásmód siklatja ki valamennyi eszmecserénket.

Teszek egy utolsó, bágyadt kísérletet, hogy elmagyarázzam.

1. Először is igazítsuk helyre a konkrét szöveget. A római katolikus egyház egy szervezet, míg a zsidóság – ahogy többnyire beszélünk róla – leginkább származás. Származási alapon nem lehet politikai-hatalmi célja senkinek, kultúremberek között ez egyértelmű, a többieket meg most hagyjuk. Stumpf groteszkje akkor lett volna adekvát, ha a „katolikus egyházat” a „Mazsihisz”-szel helyettesíti, csak úgy nem paródia lett volna, hanem maga az igazság. (No, jó, ez is otromba csúsztatás, de a Mazsihisz működésének ismeretében megbocsátható.)
2. Egy szervezetnek igenis lehetnek jól körülírható hatalmi céljai, és azok igenis bírálhatók, épüljön a struktúra bármilyen értékre, nagyszerű hagyományra, nemes eszmék köré. Ez akkor is így van, ha az egyházra mint klérus és hívők együttesére tekintünk; aki valamely felekezet követőjének tartja magát, akaratlanul is viszonyba kerül a vezetők kimondott vagy kimondatlan törekvéseivel. Éppen ezért kritika nemcsak állam és egyház, társadalom és egyház, hanem hívők és egyház vonatkozásában is fölvethető. Vissza is fogunk rá térni, addig is köszönet a Mandinernek – tényleg! –, hogy megnyitotta a témát.
3. De Stumpf természetesen nem a katolikus egyház szerepéről vagy a zsidóság mibenlétéről óhajtott társalogni, hanem demonstrálni akarta, hogy néhány szó megváltoztatásával mennyire másként kezd viselkedni a szöveg az adott társadalmi közegben – micsoda lárma lehet belőle! Nos, a kolléga mellett elszaladt egynéhány víg esztendő. Az Amerikai Népszavánál sokkal nagyobb hatású orgánumok zsidóznak nyíltan és szemérmetlenül, az ingerküszöböt alig lépve át, annak ellenére, hogy kapcsolatuk egy parlamenti párttal rendre kimutatható. Míg a kódolt zsidózásban élenjáró napilap a kormány mellett szervez tüntetést, a kormány pedig nem kéri ki magának. Lárma nincs.
4. Stumpf András ott téved, hogy úgy sejti, létezik bármiféle társadalmi közeg, amelyben a szavak életre kelnek; ideges balliberálisok kezdik mutogatni a jelzőket és az igekötőket, kávéházi asztaloknál fogalmaznak petíciókat, s harmadnapon eredeti pompájában lép elő a Demokratikus Charta. És itt tévednek mind a mandineresek, a jobbklikkesek, a konzervatóriumosok, kivéve természetesen a tévedhetetlen Böszörményi köztisztviselőt, és az adjunktus urat, ők úgy tökéletesek, ahogy vannak. De a többiek újra akarják játszani a kultúrharcot, talán, mert az igaziról lemaradtak. Csakhogy a háborúnak vége, mégpedig úgy, hogy nincs eredmény, nincs tanulság, nincs győztes, s menet közben a küzdelem tárgya is megsemmisült.

Nincs kultúrharc, mert nincs kultúra.

Roncsok, utánérzések, jólfejlett előítéletek között tapicskolunk. Tartalmatlan nemzeti büszkülés, és klasszicizálódott formabontás – kurzusfüggő, hogy mikor melyik a nyomasztóbb. Minden emlékeztet valamire, de semmi sem valóságos. S akik az emlékeket előhívják, megjósolhatóan manipulálnak. Nézzük csak.

Elengedik Hoffmann Rózsát keresztes hadjáratot folyatni a liberális oktatás ellen. Mindezt a hagyományos nevelés, a valódi, természetes értékek nevében, miközben a hölgy frizurájából, szemüvege csillanásából, szoknyájának vasalásából, ajakbiggyesztéséből, elvágólagos mozdulataiból ott üvölt kifelé a hetvenes évek. De, hát, mindannyian tudjuk, hogy onnan is jött: a kommunista oktatásirányításból. Ám ő a szent, mert az ördöggel háborúzik. Igaz ugyan, hogy Hoffmann Rózsa számára az jelenti a liberális iskolát, ahol olyan eszközöket használnak, amelyektől nem megy szálka a gyerekek kezébe; fejes vonalzó, golyós számológép: ami ezen kívül van az az erkölcsi fertő.

Nyilvánvaló, hogy az általa elképzelt iskola nem lesz egy csöppet sem keresztényibb, míg, ami ellen hadakozik, annak köze nincs a liberalizmushoz, de ettől még a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke a keresztény értelmiségiek kedvenc politikusaként köszönti az oktatási államtitkárt. Ez viszont untig elég Bartus Lászlónak, hogy országos méretű katolikus összeesküvést vizionáljon, annak ellenére, hogy a katolikus anyaszentegyháznak és az összes történelmi egyháznak együttvéve kisebb befolyása van a rendszerre, mint a Közgép Zrt. beosztott könyvelőjének.

Ez utóbbi nagyjából bizonyítható, föltárható és lényeges, ám meg sem érinti azokat, akik holnap képzeletbeli okok miatt, és tisztázhatatlan indulatok által vezérelve vonulnak föl a kormány mellett, és mivel Bartus saját leírása szerint az individuális szabadság, a jogállami Európa, a liberális Nyugat és a kapitalizmus képviseletében beszél, kapóra jön a fölvonulóknak, hogy ezen eszmények ellen is sétafikáljanak egy kicsit.

Mi köze van mindennek bármihez is? Mi köze van néhány fanatikus rémképeinek ahhoz, ami folyik? Miért az idoljaik iránti rajongás, a másik kabalafigurája iránt érzett ellenszenv a meghatározó, de annyira, hogy az érzelmeikben nem osztozók is kényszeresen erre a tengelyre illesztik saját „mérsékelt” véleményüket? Miért kell egyáltalán nemlétezőségekkel foglalkozni?

Persze szabad Bartus Lászlóra reagálni, emberi gyengeség, én sem tudtam ellenállni neki, de az egyik oldal–másik oldal szituációba helyezni, az ország jövőjéért folytatott szellemi harc jellemző – noha szélsőséges – alakjaként számon tartani nem más, mint megadni magunkat a semminek, miközben az orrunk előtt zajlik valami. Valami, aminek megítélésében nem kell egyetértenünk, de legalább a tárgyat határoljuk le, és a fogalmi apparátusban egyezzünk meg, ami kívül van, azzal meg egy darabig ne foglalkozzunk.

Kultúra ettől még nem lesz, az nem elhatározás kérdése, de enélkül közélet sincs.

Közbeszéd sincs.

Ország sincs.

Semmi sincs.