Oszkó Péter

Stiller Ákos

Tavaly december elején Orbán Viktor egy rádióinterjújában arra figyelmeztette a nemzetet, hogy december közepe után néhány nappal újabb spekulációs támadás fogja érni a forintot. Persze már akkor kérdésként merült fel, hogy egy ilyesfajta váratlan, és hatásában általában éppen a kiszámíthatatlanságból erőt merítő pénzpiaci akciósorozat esélyét ugyan hogy láthatja magabiztosan előre a kormány, s ha már ennyivel előre látja, miért tartja mégis elkerülhetetlennek.

A magam részéről a Facebookon vezetett blogoldalamon röviden annyival kommentáltam a bejelentést, hogy Lázár Ervin egyik meséjéből idéztem, amint Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon úgy próbálta hatalmába keríteni a Négyszögletű Kerek Erdő lakóit, hogy rendre azzal ijesztgette őket, miszerint támadnak a pomogácsok. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a pomogácsokat valójában ő találta ki és alakította, különböző elrejtett szerszámokkal ő keltette azokat a zajokat, amikkel direkt a frászt hozta az erdő naiv és hiszékeny lakóira.

Nem tudom megmondani, miért, a kormánynak az a kommunikációs gyakorlata, hogy a lakosságot folyton-folyvást a spekulánsokkal ijesztgeti és minden kedvezőtlen pénzpiaci fejleményt velük magyaráz, már akkor kísértetiesen erre a mesére emlékeztetett. Hiszen a forint árfolyammozgásán pontosan, napról napra nyomon követhető minden egyes kormányzati lépés és bejelentés, senki nincs tehát olyan hatással ma az árfolyammozgásokra és nincs, aki olyan mértékben ki tudná lendíteni a nemzeti valutát bármely nyugvópontjáról, mint az ország kormánya és az ő nevében megnyilvánuló kormánypárti politikusok.

*

Kétségtelen persze, hogy az ország kiszolgáltatottságának a felhalmozott adósságállománya nem tesz jót, bár tegyük hozzá, hogy a jelenlegi adósságállományunk nagyjából az uniós átlagnak felel meg. Az a magyar virtus pedig végképp nem befolyásolja aktuális kitettségünket, hogy hazánk az adóssága döntő részét már a válság előtt felhalmozta, viszont 2009-ben olyan erővel lépett a fékekre, hogy mindenki más hirtelen hozzánk romlott.

Viszont tény, hogy ilyen mértékű adósságállománnyal több más ország egész tisztességes gazdasági kormányzást képes végrehajtani, anélkül, hogy hozzánk hasonló kamatfelárat kellene fizetnie vagy szóbeszéd terjedne a csődjének esélyeiről, pláne, hogy segélyhitelért a Nemzetközi Valutaalaphoz és az Európai Unióhoz kéne fordulnia. Ennek pedig nem más az oka, mint a vitathatatlanul elhibázott hazai gazdaságpolitika, az a tény, hogy ha a továbbra is hurráoptimista kormányzati kommunikáció és az államosított nyugdíjvagyonnal kozmetikázott költségvetési kimutatások mögé nézünk, akkor kiderül, hogy az elmúlt másfél évben olyan eladósító politika folyt, mint utoljára a Medgyessy- vagy az első Gyurcsány-kormány alatt.

A tavalyi költségvetési hiány a magánpénztári vagyon mint tartalék felélése nélkül a GDP 7 százaléka körül lenne, az államadósság pedig még a tartalékok teljes felélése mellett is nőtt és történelmi csúcsra ért.

Eközben, ha logikusan a tartalékfelélést is a kiszolgáltatottságunk, azaz a tényleges eladósodottságunk növekedéseként vesszük számításba, s gyors fejszámolással megpróbáljuk meghatározni, hogy merre tartana az államadósság a nyugdíjpénztári vagyon rekvirálása és elherdálása nélkül, akkor egy GDP-arányos 90 százalékos érték közelébe érkezünk. Mindez ráadásul úgy történt, hogy az ezermilliárdokban is alig számolható pénzszórásnak nemhogy csekély növekedési hatásai sem voltak, de a hozzánk hasonló piaci konjunktúrahatásoknak kitett régiós országok közül nekünk alakulnak a legrosszabbul a kilátásaink, sőt, idén nagy valószínűséggel akár recesszióba is süllyedhetünk. Ha létezik értelmetlenül eladósító és kiszolgáltatottságot növelő gazdaságpolitika, akkor ez biztosan az.

Merthogy kétségtelenül elfogadhatatlan fedezetlen hitelből akár szociális kiadásokat is teljesíteni. Így mindig is politikai véteknek fog számítani például a 13. havi nyugdíjak rendszerének olyan bevezetése, amelynek a gazdaság által megtermelt forrása sosem volt meg, s az eladósodottság folyamatos növekedését eredményezte, még akkor is, ha eközben jövedelemtöbbletet biztosított a lakosság egy széles rétegének. De ezzel szemben az a gazdaságpolitika, melynek eredményeként olyan tartós forintgyengülés következik be, és ezáltal úgy nő történelmi csúcsára az államadósság, hogy az nemhogy kedvezőbb jövedelmi helyzetbe hozná a lakosságot, de elértékteleníti a forintalapú megtakarításait, miközben megsokszorozza devizaadóssága értékét, semmilyen racionális indokkal nem magyarázható.

Aktuálisan nem a lakossági osztogatások miatt borult fel a pénzügyi egyensúly és döntött negatív rekordot az államadósság, az országkockázat, az állampapírhozamok, általában a hitelkamatok vagy a forintárfolyam, hanem az államháztartás és a lakosság vagyoni és jövedelemi pozícióit egyaránt romboló gazdaságpolitikai randalírozás eredményeként.

*

Eközben a forint árfolyamát láthatóan nem önmagában az eladósodottságunk nagysága befolyásolja, hiszen az a 2009-2010-es válságkezelés során sem volt lényegesen alacsonyabb, legfeljebb a további radikális növekedését lehetett megfékezni, azonban még akkor is képes volt a hazai gazdaságpolitika az árfolyamstabilitást biztosítani. Ami azóta lényeges különbség, az nyilván nem az eladósodottság szintje, hanem ahogy azt és általában a pénzügyeket az aktuális kormány kezelni próbálja. A kiszámíthatatlan, céltalan és politikai logikával mérve is egyre inkább értelmetlen nyilatkozatokkal kísért ügyetlen gazdaságpolitikai próbálkozások és kísérletezgetések ugyanis 2010 nyara óta folyamatosan értéktelenítik el a nemzeti valutát.

Miután pedig a nemzeti valuta gyengülésének folyamata jól látható kormányzati beavatkozások eredménye, arra spekulálni, abból anyagi hasznot hajtani olyan piaci szereplők, akiket az ilyesfajta önsorsrontó kormányzati aktusok rendre meglepetésszerűen értek, csekély mértékben lehettek képesek. A kormányzati aktusok okozta árfolyamváltozásokkal spekulálni ugyanis leginkább az tud, aki ezen aktusokról korábban értesül, mint a piac többsége. Mindenki más pedig a kárait próbálja mérsékelni.

Ez a sajátos összefüggés józan ésszel megválaszolhatatlan kérdések sorozatát veti fel.

Például, hogy mi okunk volt a Nemzetközi Valutaalappal akkor összeveszni és háborúsdit játszani, amikor már egy éve, lényegében 2009 nyara óta nem hívtunk le hitelt tőlük, azaz valójában csekély mértékben függött tőlük a kormányzati mozgásterünk. S mi értelme volt annak a kártékony költségvetési, adó- és pénzügypolitikának, melynek eredményeként viszont alig több mint egy évvel később kiszolgáltatott helyzetben kellett visszakullogni hozzájuk?

Ekkor pedig miért kellett úgy kinyilvánítani a hirtelen feltámadt együttműködési szándékunkat, hogy arról a nyilvánosság előtti bejelentés pillanatáig senki, sem egyes kormánytagok, sem maga a Nemzetközi Valutaalap nem hallott?

De ha már kezdeményeztük az új együttműködést, miért kellett alig valamivel később az első adandó alkalommal, belpolitikai szempontból egyébként olyan súlytalan kérdéseken, mint például a stabilitási törvény elfogadásának időzítése, azonnal összerúgni velük a port? S hogy fordulhatott elő, hogy miközben az unió és a valutaalap képviselői már eltávoztak, a kormány még úgy tárgyalt a bankszektor képviselőivel, hogy ezt a szerencsétlen fejleményt elfelejtette megemlíteni?

Továbbá miként lehetséges, hogy amikor egy ilyen szerencsétlen tárgyalási fordulat kedvezőtlen pénzpiaci hatásait minden más országban nyugtató jellegű kormányzati nyilatkozatok próbálnák enyhíteni, nálunk olyan kijelentések fokozták az idegességet, mint hogy a valutalap úgyis visszatér, mert sok pénzzel tartozunk neki, amit nyilván vissza akar majd szerezni?

Vagy mi ok volt rohamléptekben, a titokban benyújtott bizottsági módosítókkal súlyosbított jegybanki szabályozást úgy elfogadni, hogy napokkal később már olyan ígéretekkel igyekszik a kormány a tárgyalófeleket nyugtatni, miszerint majd a felmerült igények szerint módosítjuk a törvényt?

S amikor történelmi mélypontra zuhan a forint és 320 fölé emelkedik az euróárfolyam, a hazai választók által kevéssé járatott, pénzpiaci befektetők által viszont annál pontosabban követett külföldi lapokban milyen kifejezett céllal nyilatkozik arról a pénzügyi kormányzat egyik képviselője, hogy nekünk valójában nem is olyan fontos megállapodni a nemzetközi szervezetekkel?

S alig egy nappal később hogyan változhat hirtelen a kormányzati álláspont úgy, hogy feltétel nélkül készek vagyunk tárgyalni, s a minél gyorsabb megállapodásra törekszünk?

De általában is felmerül a kérdés, hogy vajon azok a kormánypárti politikusok, akik olykor zárt körben, de máskor még a nyilvánosság előtt is eldicsekednek devizabetéteik nagyságával, miért tesznek rendszeresen a forintárfolyamot durván befolyásoló, intenzív napi kilengéseket előidéző, kis időközökkel egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat?

Annyi mindenesetre világos, hogy ilyen romboló hatású kormányzati működés és ilyen arányú bizalomvesztés után nem sok más kiút maradt, mint újra megegyezni a segélyhitelt nyújtó nemzetközi szervezetekkel, bármilyen politikai arcvesztéssel jár is. Ha viszont így van, akkor az addig tett önellentmondó nyilatkozatok, kormányzati következetlenségek a politikai arcvesztés nagyságát és hatásait csak növelik.

Eközben az ilyen, a józan ész szabályainak ellentmondó cselekedetek és nyilatkozatok gazdasági értelemben, pénzügyi hatásaikban is csak károkat okoznak. Gyarapodni, gazdagodni legfeljebb az tud belőlük, azaz spekulálni leginkább az tud velük, aki kellő precizitással előre tudja vagy sejti a bekövetkezésüket. A hagyományos piaci befektetőknek, pénzpiaci szereplőknek az ilyen kormányzati politika teljes mértékben kiszámíthatatlan és riasztó, és az egyetlen rá adható válaszként mérsékelni próbálják a felmerült veszteségeiket és menekülnek a hasonló politikát folytató országok adósságpapírjaiból, befektetési eszközeiből és valutájából.