Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Fidesz kongresszusának szónokai az eddigi politika töretlen és következetes folytatását ígérték. Az ellenzék nyilvánvalóan nem lesz boldogabb ettől, de a kongresszus a párt saját közönségének szólt. Pokorni Zoltán beszéde („hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mindenhez értünk”) viszont meglepetés volt – mutat rá Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.
A Fidesz vasárnapi, 24. kongresszusán egyetlen váratlan tónusú felszólalás hangzott el – Pokorni Zoltáné. Morális tanmesébe ágyazott beszédében arra figyelmeztette párttársait, hogy a Fideszre egyetlen komoly veszély leselkedik, ez pedig saját maga. „Ha azt hisszük, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk, és mindent jobban tudunk", fejtegette, azaz, ha hiányzik a Fideszből a mértéktartás. Érdekes gondolat, így egy évvel a kormányzás megkezdése után.
A hatalom birtokosai mindig nagyobb felelősséget viselnek, mint a hatalmon kívül álló riválisaik. Ők azok, akik egy teljes kormányzati apparátust birtokolva, koherens (ha koherens) kormányprogramjukat végrehajtva, nap, mint nap eldönthetik, mikor és milyen gesztusokat tegyenek ellenfeleik felé, bizonyítván: a kormányzás nem csupán akaratmegvalósítás, hanem valamiféle politikai és társadalmi integráció megteremtése is.
Olyan ellenzék nagyon ritkán adatik, amely a kormánynak ezt az utóbbi (gesztust gyakorló) magatartását elégségesnek gondolná, ettől azonban még tény: magukra valamit is adó kormányok mindig megpróbálkoznak annak bizonyításával és elhitetésével, hogy saját többségükön kívül a kisebbség érdekeit is képviselik.
Amikor 1994-ben a baloldali-liberális koalíció kormányozni kezdett, annak meghatározó teoretikusa, Kis János „kegyelmi pillanatról” beszélt, s arról, hogy az új kormánynak a politika szimbolikus szférájában is ki kell egészítenie azt, ami a rendszerváltás időszakában elmaradt. Azaz: a nemzeti összetartozás szimbolikus megerősítésére meg kell alkotni Magyarország végleges és a társadalom egésze számára iránymutató alkotmányát.
Kis konzervatív alapokon nyugvó alkotmányozásról beszélt, hangsúlyozván, hogy a végleges alkotmánynak szemléletében, tartalmában és nyelvezetében integrálnia kell az 1994 után ellenzékbe kerülő konzervatív oldal értékeit is. Tudjuk jól, hogy 1995 és 1998 között számos alkotmánykoncepció látott napvilágot, s ezekben ott munkált a konzervatív értékszemlélet integrálásának szándéka. Ma már érdekes sajtótörténeti kuriózum olvasni egy 1995-ben megjelent alkotmánytervezetben, hogy a tervezett preambulumnak meg kell jelenítenie az ezer éves magyar történelem legfőbb értékeit.
Kis János nem másra, mint a mértéktartás követelményére figyelmeztetett, amit – különböző okokból – az akkori kormánynak sem sikerült érvényre juttatnia és még kevésbé elfogadtatnia. Ha képes lett volna erre, ha politikai ellenfelei mértéktartásnak veszik a konzervatív alkotmányozás programját, akkor – nagy valószínűséggel – nem 2011-ben, hanem már valamikor a 90-es évek második felében Magyarországnak új és végleges alkotmánya lett volna. De nem vették annak. Mint ahogy a mértéktartásnak is voltak a koalíción belül ellenfelei, akik – pőrén fogalmazva – megfúrták az alkotmányozást.
Persze joggal gondolhatjuk, hogy az 1994 után ellenzékbe szoruló jobboldal nem csak azért nem volt partner az alkotmányozásban, mert kevésnek látta a kormánypárti gesztusokat. Meglehet, még méltányolta is őket. Problémája – a mából visszanézve teljesen nyilvánvalóan – sokkal mélyebb volt, s valójában itt van a kutya elásva. A Fidesz vezette jobboldal ugyanis a 90-es évek második felétől „világok háborújaként” éli meg a baloldalhoz való viszonyát, s ehhez képest totálisan alárendelt jelentőségű, hogy a baloldali kormányoktól milyen gesztusok érkeznek feléje. A világok harcában meglehetősen kevés szerep jut a mérlegelésnek, a mértéktartásnak, hiszen éppen a konfliktusok kiélezése a cél. Hogy miért? Ne tévedjünk. Nem azért, mert a konfliktus a Fidesz mániája. Hanem azért – ezt a nemrégiben alkotmánybíróvá választott Pokol Béla nagyon szemléletesen fogalmazza meg egy 1998-as tanulmányában –, mert Magyarországon „szélsőségesen konszenzusos” demokrácia jött létre, ami 1989 forradalmi hevületéből „antiforradalmi politikai rendszert” csinált.
Érdemes ezt az állítást komolyan venni, mert hiszen minden ebből a kiindulópontból fakad. Az antiforradalmi, konszenzusközpontú politikai rendszer megváltoztatása tehát nem 2010 terméke, hanem egy másfél évtizedes kívánalom beteljesítése a Fidesz részéről. Ehhez képest igen érdekes a „nemzeti együttműködés” programjának, sőt a nemzeti együttműködés „rendszerének” meghirdetése. Ezzel a Fidesz-kormány gyaníthatóan a vele szembeni indulatok egyik gyújtópontját rögzítette, már csak az imént említett „világok háborúja” program kontextusában is.
Most akkor harc vagy együttműködés? – tehetnénk fel az obligát kérdést, de persze a válasz nyilvánvaló: a nemzeti együttműködésbe csak az „új világ” emberei tartoznak bele, a „régi világ” embereire (baloldaliak, liberálisok, mérsékelt konzervatívok) mindez nem vonatkozik. Mindezt már Orbán Viktor, a Fidesz újraválasztott elnöke mondta a kongresszuson. Szerinte épp azért volt szükség valamiféle forradalomra 2010-ben, mert az „új világ” embereinek le kellett győzniük a „régi világ” embereit, s itt messze nem lett volna elegendő a szimpla kormányváltás.
Orbánhoz hasonlóan Pokorni Zoltán sem vitatta azt, hogy az egy éve elkezdődött munka előbb-utóbb beérik, s jönnek majd a „rendszerszerű”, már nem csupán mozaikos eredmények. A Fidesz szintén újraválasztott alelnökének véleménye azonban önálló ösvényre tért, amikor abbéli félelmének adott hangot, hogy a Fidesz elvéti a mércét. Pokorni hosszasan beszélt erről. A mértékvesztéstől való félelmet fordítsuk le úgy, hogy a pártban nem marad elegendő alázat. Természetesen érteni véljük a szavak kikopásának vagy éppen előkerülésének logikáját. Ellenzékben a Fidesz „alázatosan” fohászkodott a választók kegyeiért, kormányon viszont az alázat helyébe (ó, igen) a „tudjuk, merjük, tesszük” ellentmondást nem tűrő nyelvezete lépett, s ezt nyilván sokan érzik a Fideszben is.
Pokorni persze addig ment csak el, amíg elmehetett; nem részletezte, hogy pontosabban miben is kellene a Fidesznek mértéktartóbbá válnia. Gyaníthatóan a mértéktartásra hívó beszéd hátterében megbúvó gondolat az volt, hogy a Fidesz túlzottan elhiszi magáról: mindig és mindenben igaza van. Innét csak egy ugrás ezt az igazságot a valóságra applikálni.
