Nemcsak a halottakról, az élőkről is csak jót, vagy semmit. Szinte mindenki és minden intézmény, testület ezt gondolja, ha őróla van szó. A velünk kapcsolatos negatív véleményekre általában akkor is haragszunk, ha belül tudjuk, hogy azok megalapozottak, megérdemeltek. Ha pedig a bírálat akár csak részben alaptalan vagy túlzó, akkor éktelen a haragunk, szidjuk a rágalmazót, keressük, ki és hogyan szolgáltathat elégtételt.

Így vannak az országok és kormányaik is, nem szívelik a kritikát. Mostanában tagadhatatlanul Magyarországra jár a rúd, a hazai sajtó is tele van a médiatörvényt, a kormányfőt, sőt magát az országot elítélő külföldi nyilatkozatokkal, írásokkal. Egyesek ezeket kárörömmel idézik, mások fölháborodnak.

Annyian szólaltak már meg e kampánnyal kapcsolatban, ráerősítve a vádakra, vagy cáfolni igyekezve azokat, hogy én az ügy kapcsán nem annak érdemi oldaláról, hanem annak kívánatos kezeléséről kívánok néhány szót szólni.

Az 1980-as években írtam egy könyvet arról, hogy az első világháború előtti tíz évben hogyan veszítette el Magyarország az 1848/49-es békés forradalmával és dicsőséges szabadságharcával, majd okos kiegyezésével az egész civilizált világban hosszú évtizedekre kivívott jó hírét, tekintélyét. Száz évvel ezelőtt a bírálatok fő oka a szlovák, román és szerb nemzeti kisebbségeinkkel szembeni politikánk volt, de ennek háttere az antant és a Hármasszövetség, más megközelítésben a szlávok és a germánok kiéleződő viszonya volt. A velünk szemben fölhozott vádaknak sajnos volt alapja, de a bírálat olyan elképesztő túlzásokkal volt vegyítve, mint hogy a világon sehol sincs olyan elnyomás, mint Magyarországon. A magyar közvélemény felhördült, és még a jószándékú bírálatokra is sértegetésekkel válaszolt, ezzel pedig végképp elidegenítve, sőt félelmetes ellenféllé téve olyan személyeket, akik azután bírói szerephez jutottak a békekonferencián, vagy írásaik a mai napig alapvető forrásnak számítanak a magyar kérdések iránt érdeklődők számára. Elveszett presztízsünk kifejezetten hozzájárult a Trianonban reánk rótt igazságtalan határokhoz, a magyarság egy harmadának elcsatolásához.

Az Orbán-kormányhoz számos fontos és biztató kezdeményezés fűződik, de ezeket teljesen elhomályosította néhány nem elég körültekintően kidolgozott intézkedés, törvény. „Tetszetős az öltöny, de a mellény rosszul lett begombolva”, kezdené a konzíliumra hívott Deák Ferenc.

Nem tudom elképzelni, hogy Magyarországon ma bárki akarná, merné korlátozni a politikai szólás szabadságát, hogy megbírságolná a Népszabadság vagy a Népszava a kormányt mégoly élesen kritizáló írásait. Időnként az ún. jobboldali médiában is elhangzanak hajmeresztő, politikai szövetségeseinket támadó, hamis színben föltüntető szövegek, nyilvánvalóan ezeket sem bírságolni kell, hanem vitatni, cáfolni. (Jó lesz, ha a törvény alapján az adott orgánum erre köteles lehetőséget adni, még jobb, ha ez természetes, és nem kell hozzá törvény.) Sokan hisszük, hogy valamit tenni kell a médiában tomboló ízlésrombolás, gyűlöletkeltés, erőszakkultusz ellen. Szóval bőven van miről vitatkozni e törvény vagy más törvények kapcsán. Egyet nem szabad: félreverni a harangot, világméretű összeesküvést vizionálni, pusztán haraggal fogadni a bírálatot, mert abból jó biztosan nem származik.

Mit is mondott a külföldről érkező bírálatokról egy 1943-as vitában Illyés Gyula? A legfontosabb „szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak-e elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután - az esetleges hibák elismerése és leküzdése után - foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát ellenpropagandá­val legyőzni. Természetesen nem ellenségeink ócsárlásával; [...] Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi - s im­már megszaporodott - értékeink felmutatásával.” (Hírünk a világban. Magyar Csillag, 1943. október)

A legfontosabbnak azt tartom, hogy tegyük álláspontunkat világossá: mi a vitatott törvény célja, mi áll tőlünk távol? Ne csináljunk az ügyből presztízskérdést, legyünk készek a korrekcióra, ha az indokolt. A bírálatokra a legjobb válasz, ha jól működik az ország, ha az őszinte vagy inspirált aggodalmakra a valóság rácáfol.