Confiteor Deo omnipotenti…És nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással…  A katolikusok hite szerint a bűnbánat szentségének az a rendeltetése, hogy Isten belépjen az életünkbe és megváltoztassa azt.

Hogy mi lehetne a közgyónás értelme?

Talán az, hogy a politikai közösség színe előtt végzett lelkiismeret vizsgálattal letehesse az ember azt a terhet, amely nyomasztja, mert a közösségi rossz bekövetkeztének előidézéséért homályos, de bizonnyal mégiscsak létező felelősséget viselt. És hogy aztán megkönnyebbülten, felszabadultan egyengethesse a közrossz orvoslásához, a derengő közjóhoz vezető utat. Már ha semmiképp nem tud szabadulni ettől a szenvedélyétől.

Orbán Viktor 2000 március 15-én, a Kossuth díjak kiosztásán

Horváth Szabolcs

A szentgyónásra vállalkozó világos normákhoz méri magát. A vétek e normák szerint lehet rossz gondolat, helytelen beszéd, vétkes cselekedet, és elkövethető olyan cselekedetek elmulasztásával is, amelyeket meg kellett volna tennünk.

A közgyónást végzőnek nincs ilyen szerencséje. Az esetek többségében egykor jónak látszó gondolatai, helyesnek vélt szavai és cselekedetei, idejekorán megtettnek hitt lépései bizonyulnak utóbb rossz gondolatoknak, helytelen szavaknak és cselekedeteknek, elmulasztott tetteknek.

Sőt, meglehet, hogy még utólag sem látszanak ilyeneknek. A politikai vállalkozás – amelyhez egykor köze volt, és amivel kapcsolatban még viszonyuk elhidegülése után is táplált reményeket, ápolt bizonyos illúziókat – megrokkanásának, zátonyra futásának állóképpé merevedett, letagadhatatlan pillanatából visszatekintve sem. Hiszen hiába látja esetleg nagyobbnak, mint egykor, e gondolatok, szavak, cselekedetek és mulasztások baljós árnyékát. Amire akkor felcserélhette volna őket, mai okosságával sem tetszik ígéretesebbnek, vonzóbbnak, választhatóbbnak.

„Isten látja lelkemet, úgy, de úgy szeretnék már békésebb húrokat pengetni. A szeretet áldozatáról és adományáról beszélni. Ellenfelek közötti szótértési kísérletek sikeréről. Tisztességes politikai viták jó ízéről. A közös nevező bővítésében való együttműködés reménykeltő tapasztalatáról. Politikai közösségünk és nemzetünk együvé tartozásának közösen átélt felemelő élményéről, amely politikai ellenfeleket is képes egyesíteni…

Év végi, századvégi, ezredvégi korán sötétedő, hóba merült esték. Elképzelhető ezeknél jobb alkalom, hogy magunkba szálljunk?

Teáscsészével a kezében újságokat lapozgat az ember a meleg szobában, és felebarátai év végi, századvégi, ezredvégi üzeneteit olvasgatja. Akik voltaképpen ugyanott élnek, ahol ő. Magyarország, Közép-Európa, Európa, Föld és a látószögéből szemlélt kozmosz – XX. század, a második évezred végén.

Hiszen talán ők is, ellenfeleink, erre várnak, erre készülnek. A megbékélés, a magukba szállás alkalmára. Ki-kipillantva az ablakon át a hóesésbe, saját meleg szobájukban lapozgatva az újságokat. Felebarátaik századvégi, ezredvégi üzeneteit olvasgatva.  Mi lehetne alkalmasabb Magyarország és a magyarság, a politikai közösség és a kulturális nemzet belső kötéseinek, érzelmi összetartozásának megerősítésére, mint a bensőséges ünnepek?”

Édes Istenem! De régen volt.

Tizenegy éve, az ezredfordulóhoz közeledve írtam ezt a szöveget, és 2000 elején jelent meg a Népszabadságban. Mintha óceáni mélységből lebegne fel most elém. Furcsa érzés, de a húsz esztendővel korábbi évtizedfordulót is közelebbinek érzem ma, és elevenebben él bennem, mint ez az idő.

Mintha valamiféle lelki fojtó kötésként ülepedett volna rá lassan az utóbbi évtized.

A jobbközép koalíció miniszterelnökének főtanácsadója voltam ekkor. És a szövegből ítélve, ha voltak is kétségeim, még erősen bizakodtam. Azt a politikai vállalkozást, amibe a 98-as kormányváltás után belefogtunk, még minden hibájával, hiányosságával együtt is ígéretesnek éreztem. És a hatvan évvel korábban, 1940-ben a Kelet Népében meghirdetett móriczi program – ’Hagyd a politikát, építkezz!’ lényegét meg nem tagadva, de azt némiképp mégis átértelmezve, épp arra buzdítottam, hogy: „Ne hagyd a politikát, de építkezz!”

Mert egy ideje „mintha megint túl sok lenne a meddő szájtépésből a nyilvánosság terein, és túlságosan megülné a látóhatárt a politikai korcsmák gőze”. Márpedig a kormányprogram megvalósításának ez biztosan nem használ. A koalíciós pártok választási sikerének titka ugyanis jelentős részben éppen az volt – írom – hogy a köznapi valóság sokakat érintő gondjait állították a figyelem középpontjába, és hatásosan közvetítették azt a meggyőződésüket, hogy a demokratikus kormányzati politika feladata az ezredvégi Magyarországon: a közös boldogulás, igen, ha tetszik, a „magasabb politika”, az „építkezés”, a tágan értett önépítés feltételeinek megteremtése.

Mint írom:, „A 2000. év nagy kihívás és egyben kiváló alkalom arra, hogy e nagy nemzeti vállalkozás sikerének társadalomlélektani feltételeit, politikai közösségünk és nemzetünk érzelmi szolidaritását, belső kötéseit megerősítsük.

Vissza nem térő alkalom, hogy megerősítsük a társadalmi bizalom termőhelyeit. Hogy közös elszánással: állami eszközök, közösségi és egyéni erőforrások mozgósításával lendületet adjunk annak a tudatos, az egyéntől induló önépítést, önfejlesztést és a szó legtágabb értelemben vett építkezést ösztönző programnak, amely látványos eredményeket persze csak hosszú távon hozhat. Ám nélküle aligha van esélye Magyarországnak és a magyarságnak a XXI. századi sikerekre, a nemzeti megmaradásra és megújulásra. Legjava egyéni és közösségi képességei kibontakoztatására.

Az előző évtizedfordulón elmaradt az oly sokaktól várt, remélt nemzeti szellemi és lelki megújulás. A tavalyi kormányváltás a rendszerváltozás felülvizsgálatának és kiigazításának ígéretével, az egykori és ma is tartható nemes eszményekhez és célokhoz való visszafordulás jegyében történt. Vagyis választói támogatás legitimálja a rendszerváltó ethoszhoz való visszafordulás szándékát.

A kereszténység 2000. évfordulója és a magyar államalapítás szimbolikus lépésének 1000. évfordulója kiemelkedő jelentőségű ünnepe az európai magyarságnak és a magyar politikai nemzetnek. Ám méltó ünnep, amely az önmaga fölé emelkedés élményével ajándékozza meg az országot és a nemzetet, aligha jöhet létre tudatos közösségi erőfeszítés nélkül. Nem éppen az lenne-e a legméltóbb tisztelgés államalakító elődeink előtt, ha mindenekelőtt az erre való ösztönzést látnánk az évfordulóban, és másfelől, ha felismernénk az ünnepben a lelki erőgyűjtés pótolhatatlan forrását.

Az ünnephez méltó hangulatra, érzelmi aurára, a nemzeti együttérzés és együttműködés lelki készségének megerősödésére persze aligha lehet számítani a közéleti viták és küzdelmek stílusának, hangnemének finomítása, a közélet túlságosan konfliktusosra hangszerelt retorikájának szelídítése nélkül. Azoknak az ügyeknek a kölcsönös önmérsékletet és akár komoly áldozatokat is vállaló felszámolása nélkül, amelyek a szellemi, lelki környezetszennyezés gócpontjai, kiapadhatatlan forrásai a mai közéletünkben. E téren a kezdeményezésre tagadhatatlanul a mindenkori kormánypártoknak a legnagyobbak a lehetőségei és ezért a legnagyobb a felelőssége is.

E felelősség jegyében a kormánypártoknak tudatosabban és eltökéltebben kellene keresniük a politikai együttműködés lehetőségeit az ellenzékkel a közéletet bosszantóan régóta terhelő konfliktusok feloldása érdekében.

Már csak azért is, mert a nyelvpolitikai erőtérben e nélkül a társadalmi és nemzeti együttműködés erősítésének programját is sokkal nehezebb meggyőzően képviselniük. Sokkal jobban kéne vigyázniuk arra, hogy a közvélemény szemében ne szoruljanak bele – még részleges felelősséggel sem – sehova sem vezető csetepatékba, amelyek csak arra jók, hogy folyamatosan irritálják a közügyek iránt érdeklődő, ám az igazság felől reménytelenül tájékozódni próbáló közönséget. Hogy elfárasszák és elidegenítsék a közügyektől. Felőröljék maradék bizalmát általában a politikai elit iránt, rosszabb esetben felkeltsék az ingerültséget a kormányzók iránt, mint akik a szereposztásból következően az elsőrangú felelősséget viselik a politikai közszellem és közbeszéd alakulásáért.

A kormányprogram megvalósításának érdeke és távlatos nemzeti érdekeink egyaránt azt kívánják a kormánypártoktól, hogy bármilyen nagy legyen is a kísértés, ne engedjék bevonni és elmeríteni magukat a ’politikai korcsmák gőzébe’.

És főként: ne engedje a kormány elterelni a figyelmét az ’építkezéstől’. Ha állhatatosabbak ebben a kormánypártok, az ellenzéknek is könnyebb ellenállnia a politikai útszéleken kísértő gonosz csábító bájainak.

Sursum corda! Emeljük föl a szívünket! Vagy legalább próbáljuk meg. Nem olyan lehetetlen.

Lám, lám a politikai tanácsadó ideológiát alkot. És megpróbálja elhitetni a politikusokkal, hogy ez nem az ő szellemi konstrukciója, hanem voltaképpen a kormányzati gyakorlatuk mélyebb értelme, amit ő csupán a felszínre hoz, illetve szellemi értelemben felöltöztet. Legyenek hozzá tehát hűségesek, mert ezzel valójában saját magukhoz lesznek azok.

Hát, barátocskám, nem sikerült. Nem lettek hozzá hűségesek. Ügyesebbnek, okosabbnak kellett volna lenned.