A magyar sajtó egy része az elmúlt hetek politikai fejleményei kapcsán parlamenti homokozóról, akaratos óvodásokról cikkezett, pedig nem durcás kisgyerekek vagy a Pál utcai fiúk rivalizálásáról, hanem igazi csúcsragadozók harcáról van szó. Olyan elszánt predátor politikusokról, akik hátuk mögött az őket támogató klientúrával és lobbicsoportokkal azért csapnak össze újra és újra egymással, hogy megtartsák, illetve visszaszerezzék a hatalommal járó zsákmányt.

Az, ami most a magyar politikai hétköznapokban, konkrétan pedig a parlamentben zajlik, nem forradalom, hanem a zsákutcás magyar fejlődés egy újabb fejezete. Egy olyan korszaké, amikor a sajátos magyar politikai-gazdasági viszonyok közepette az úgynevezett maverick típusú (hazudozó, hamiskártyás, maga útját járó, öntörvényű) politikusok tovább mutálódtak úgynevezett predátor (ragadozó, zsákmányszerző) típusú politikusokká, akik az évtized elejétől, de különösen az utóbbi 4-5 évben arrogáns módon, durva hatalmi eszközökkel, erkölcsi aggályok nélkül próbálják meg kielégíteni hatalom- és pénzéhségüket.

Az elmúlt húsz év közszereplői közül Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet okkal nevezhettük a rendszerváltás utáni politikai elit két legtehetségesebb maverick politikusának, akik az új évezredben, hatalomra kerülésük után kormányzati szintre emelték a predátor politizálást. A végeredmény ismert. 2010-ben a baloldal nemcsak elbukta a választásokat, de történelmi mértékű vereséget szenvedett, ugyanakkor Orbán Viktor - kétharmados többség birtokában - a korábbinál sokkal nagyobb hatalmi erővel kezdhette el a kormányzását.

Ezt a ritkán adódó lehetőséget Orbán ki is használta. Az elmúlt hónapokban a demokrácia kereteit megtartva egy olyan új, centrális erőteret hozott létre, amellyel egyrészt a hatalmát akarja bebetonozni, másrészt az előző évek során kényszerpályára került országot próbálja meg új pályára állítani. Ennek érdekében kormányra kerülése óta lényegében kézivezérléssel (a kétharmados többségre és a nép akaratára hivatkozva) irányítja az országot, s létrehozott egy olyan hatalmi központot, amelynek működése láttán sokaknak a rendszerváltás előtti idők jutnak az eszébe.

Orbán ezt a központosítást nemcsak hatalmi ambícióitól vezérelve valósította meg, hanem kormányra kerülése óta olyan kényszerpályán mozog, amely megköveteli ezt a fajta kormányzást. Az elmúlt húsz évben felhalmozódott „közös bűn” ugyanis most már az ő vállát terheli, az ország válságos pénzügyi-gazdasági helyzetéből neki kell kiutat találnia, a gondosan rejtegetett csontvázakat neki kell eltakarítania a szekrényből. Az ország jelenlegi, valós teherbíró- és teljesítőképességén ugyanis a retorika, a demagógia, a maverick politizálás nem segít, azt nem ellensúlyozza. Hofit idézve: odafönt hiába számolnak (terveznek) tizenkét malaccal, ha idelent a disznó csak nyolcat fial. A korábbi kormányok ezt a különbséget az ország eladósításával, hitelek felvételével, a valódi dráma elhallgatásával, hazug beszédekkel, a szavazók félrevezetésével próbálták – többnyire sikeresen – leplezni.

Hatalomra kerülése után ezt a gyakorlatot Orbán is szerette volna folytatni, Brüsszelben és máshol próbált is alkudozni, de tárgyalópartnerei nem díjazták. Orbánnak a szigorú célszámokat idén és jövőre is tartania kell. A kormányfőnek ezért az öröklött kötelezettségek és a bevállalt ígéretek teljesítéséhez belföldről kell forrásokat szereznie, s ha másként nem megy, akkor valahonnan, valakiktől a pénzt el kellett vennie. S Orbán el is veszi azt, amire szüksége van, a most beterjesztett költségvetés így már megáll a lábán. Orbánnak ötleteléssel, rapid megoldásokkal néhány hét alatt sikerült rendeznie a problémát, de egyúttal elejét kell vennie az intézkedések nyomán várható hangos morgásnak is, hiszen az intézkedések következményei hamarosan leszivárognak a tömegekhez, s akkor számítani lehet tömeges elégedetlenségre is.

Orbánnak ezért a további (immár belső) nehézségek elhárítása érdekében ugyancsak rapid módon ki kell iktatnia az intézményi-alkotmányos kontrollt is a rendszerből. Ennek folyamatát az elmúlt hetekben szintén jól nyomon követhettük. Orbán a választások után birtokba vette az államiság független közhivatalait, kialakította azok új intézményi kereteit, a vezető pozíciókba saját embereit ültette, majd megkezdte a költségvetési egyensúlyhoz szükséges pénzek (bankadó, multicégek megsarcolása, nyugdíjpénztárak tervezett államosítása stb.) megszerzésével, beszedésével egy időben a jogállam alapintézményeinek támadását, kiüresítését is.

A centrális erőtérben kialakuló új hatalmi központok és a hozzájuk rendelt feladatok, szerepek mára világosan kirajzolódtak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a központosított hatalomnak alig maradt érdemi ellensúlya, s az is elvész, ha az Alkotmánybíróságot és a népszavazás intézményét a következő napokban sikerül korlátozni. Kérdés, hogy a ragadozó államhatalomnak kell-e számolnia kormányzati vagy ellenzéki oldalról más olyan tényezőkkel is, akik szembeszállnak a központi akarattal, esetleg tiltakozásképpen utcára viszik a „megvilágosuló” tömegeket.

A köztársasági elnök szerepével kapcsolatban már nemigen vannak kétségek. Bár hivatalból Schmitt Pálnak kellene védenie az alkotmányos berendezkedést, ő valóban az, aminek mondta magát: megbízható motorja a Fidesz felpörgetett törvényhozásának. A Fidesz-KDNP frakció tagjaival sincs gond, az Orbán által személyesen kiválasztottak egy emberként nyomkodják a gombokat a parlamentben. Lázár János nemcsak pártvezéréhez hű vazallus, de megbízható korbácsos ember is. Érdemi ellenszegülés – nyilvánosan – a kormánytagok és a Fidesz elnökség részéről sem mutatkozik. Az elmúlt hetek feltűnő jelenségei közé tartozik, hogy a Fidesz-közeli politikai intézetek sem hallatták nagyon a hangjukat, de „elfelejtettek” megszólalni – tisztelet a kivételnek – az Orbán-beszédek vattaközönségét alkotó jobboldali értelmiségiek, művészek, tudósok is. Az alkotmánybírósággal kapcsolatos döntést kivéve, a párt- és kormányközeli média is engedelmes szolgálója a központi elképzeléseknek és döntéseknek. A kormánypárti oldalon tehát teljes az einstand, a klientúra, a lobbicsoportok hűségük jutalmának reményében támogatják ezt a predátor politikát, az értelmiség cinkosan hallgat, a nép pedig egyelőre hívőként várja a csodát.

A történtek miatt csak az ellenzék és annak holdudvara hangoskodott, de az erősen megosztott ellentábor vajmi kevés egyetértést és erőt tudott felmutatni. Az MSZP-ben a jelek szerint még a bomlást sem sikerült megállítani. A pártot belső harcok dúlják, Mesterházy Attila továbbra sem tűnik egy érdemi ellensúlyt képező párt vezéregyéniségének, mellette pedig újabban a hiteltelenné vált, s a választásokon sorra megbukott nagy öregek (Kovács László, Szekeres Imre, Hiller István, Kiss Péter), illetve Szanyi Tibor hangoskodnak, akiktől Gyurcsány Ferenc még mindig könnyedén ellopja a showt.

Az LMP ismert kirakatemberei sokat arcoskodnak, de a kormánnyal szemben érdemben kevéssé harcoskodnak, s a párt által szervezett tiltakozó tüntetés kamarajellege bizonyította, hogy az LMP nem képvisel érdemi ellenerőt. Az elmúlt hónapokban a Jobbik is eljelentéktelenedett. Az utcáról eltűnt, a Parlamentben pedig ott guggol a Fidesz lábánál, s miközben Gyurcsány fellépése kapcsán azt kommunikálja, hogy a bukott miniszterelnök „az utcára akarja vinni kádernyuggereit meg a chartás majmait, elhízott libáit, leszbikáit…”, a Fidesz lépéseit csupán „aggályosnak”, s „nem elegánsnak” minősíti.

Az ellenzék pártjai erősen megosztottak, s még az ország sorsára nézve sorsdöntő kérdésekben sem tudnak megegyezni egymással. Ezért aztán aligha csodálkozhatunk, ha a választópolgár nem lát olyan politikai erőt, amely a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alternatívája lehetne. Egyedül Gyurcsány Ferenc színre lépése jelent reális veszélyt a hatalmi monolitra nézve. Gyurcsány az ellenzéki oldalon kialakult bénultságot és az így keletkező politikai vákuumot felismerve lépett színre és hirdetett szabadságharcot. Ha valaki, ő tudja (őszödi beszéde erről is szólt), hogy a regnáló kormány mozgástere mennyire korlátozott. Okkal gondolja tehát, hogy Orbán népszerűségvesztése csak idő kérdése, hiszen az ország problémáit a most alkalmazott eszközökkel, érdemi reformok nélkül nem lehet megoldani.

Gyurcsány erre a várhatóan bekövetkező csalódottságra játszva indította el a kormány és személy szerint Orbán elleni offenzíváját, ám egyelőre az ő esetében sem mutatkozik érdemi társadalmi támogatottság a „lázadás” mögött. Orbán ugyanis – okulva elődje példájából – eddig ügyesen elkerülte a személyére, hatalmára leselkedő közvetlen veszélyeket. Nem mondott őszödi beszédet, nem bocsátkozik vitákba, továbbra sem ígér konkrétumokat, programját, intézkedéseit mások magyarázzák (a jövendőmondó szerepét Matolcsy, a társadalmi szinkrontolmács szerepét Szijjártó kapta). Ugyanakkor gyakorta hívja fel a figyelmet Gyurcsány és a bukott MSZP országrontó predátor politikájára.

Ellenfelei eddig nem is találtak fogást rajta. A helyzet azonban a költségvetés vitája és elfogadása után valószínűleg megváltozik, mert Orbánnak a szimbolikus politizálásról át kell térnie a tényeken alapuló politizálásra, s Brüsszel után hazai pályán is kaphat pofonokat. Az ellenzéknek ugyanis most már egyre több magas labdája van: a jövő évi szigorú hiánycél és Brüsszel hajlíthatatlansága; az ország gazdasági állapota miatt rendkívül szűk külső és belső pénzügyi-gazdasági mozgástér; az ennek nyomán kialakult gazdasági szükségállapot; az adósságcsapda, amely a korábbinál jóval szigorúbb költségvetési kényszerintézkedéseket követel; folyamatos forráskivonás a humánszférából; a „beállított” makrogazdasági mutatók kedvezőtlen hatása mikroszinten (háztartások, vállalkozások).

E megoldásra váró problémák már a közeljövőben komoly társadalmi feszültségeket gerjeszthetnek, ahogy sokak érdekeit, egzisztenciáját érinthetik majd az egészségügyben, oktatásban, közigazgatásban várható megszorító intézkedések és reformlépések is. Az eddigi intézkedések és törvényjavaslatok már eddig is számos szakkritikát (Költségvetési Tanács, ÁSZ, Magyar Nemzeti Bank, Sólyom, Kilényi, Kopits, Karvalits) kaptak, ám a szekrényekben maradt további csontvázak kidőlése még több meglepetést, s ebből fakadó feszültséget eredményezhet.

Az előző évtized tapasztalatait felhasználva Gyurcsány valószínűleg tudja, hol van ellenfele Achilles-sarka, hisz kormányfőként korábban megtapasztalhatta, hogy válságos helyzetekben milyen korlátozott egy országvezetés mozgástere. Gyurcsány ezért feltehetőleg a továbbiakban is támadni fogja Orbán intézkedéseit, s nem lesz nehéz rámutatnia azokra a hazugságokra, jogtalanságokra, amelyeket a hatalom elkövet.

Kérdés, hogy Orbán ebben a „szükségállapotban”, a forradalom kellős közepén megengedheti-e, hogy az agilis Gyurcsány (akit kikiáltottak bűnbaknak) zavart okozzon a kialakított centrális erőtérben, és folyamatos akciózásával veszélyeztesse a „konszolidációs folyamatokat”? Az is kérdés, hogy a probléma kiiktatásaként Orbán kövesse-e Putyin útját, s számoljon le a vörös oligarchákkal, vagy a következő hónapokban uniós elnökként a demokrácia és a jogrend bajnokaként viselkedjen. De ha az utóbbit választja, akkor vajon Gyurcsányt hagyhatja-e a következő kritikus hónapokban a szabadságharcos szerepében tetszelegni, vagy - akárcsak korábban Csurka, Torgyán, Dávid Ibolya esetében - a rendelkezésére álló eszközökkel őt is ki kell vennie a játékból? Az eddigi intézkedések sorában a logikus lépés a politikai ellenfél kiiktatása, rabszíjra fűzése, nyilvános meghurcolása volna, ami rövid távon még növelhetné is Orbán ázsióját a politikai tőzsdén. Ugyanakkor a lépésnek lehetnek nemkívánatos következményei is, ha a forradalom maga is elkezdi felfalni a gyermekeit. Márpedig erre van esély.

A közvélemény-kutatások szerint jelenleg Orbán népszerűsége megkérdőjelezhetetlen. Ám ez a forradalminak mondott rendszer valószínűleg csak addig hiteles a tömegek szemében, amíg az ígérgetések után kellő számú embert sikerül munkához, anyagi javakhoz juttatni, így biztosítva azt az életszínvonalat, perspektívát, amiről – miközben a balos predátor politika haszonélvezői szépen gyarapodtak – az elmúlt években milliók voltak kénytelenek lemondani. A kétharmados jobbos szavazóbázis és a szimpatizánsok egyelőre még reménykednek a szép új világban, mert nem vették észre, amit a szakemberek már látnak. A kormánypropaganda ugyan folyamatosan arról beszél, hogy az igazi rendszerváltás végbement, most már a nép akarata érvényesül és létrejött a nemzeti együttműködés rendszere stb., de az is benne van a mostani játszma paklijában, hogy a remélt csodák helyett olyan csaták várnak ránk, amelyeknek megint kevés győztese és sok vesztese lesz.