Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Csizmadia Ervin: Mennyire lehet vonzó egy új liberális párt?
A liberalizmus ideológiai értelemben továbbra is erős Magyarországon, miközben a liberális párt eltűnt a palettáról. Demszky Gábor 2009-ben tett még egy kísérletet, amikor Retkes Attilát helyzetbe hozta, ám hamar belátta, az SZDSZ menthetetlen. Most Hack Péter jelentette be, hogy 2014-ben új liberális pártot indít. Vajon van esélye egy új liberális pártnak? És milyen legyen az? E kérdésekre próbál válaszolni Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.
Elköszönt a Fővárosi Közgyűléstől Demszky Gábor, s a főpolgármesteri cím elvesztésével zárul le valójában az SZDSZ által képviselt rendszerváltó liberalizmus. Bár az SZDSZ már régóta nincs, s a BKV körüli botrányok a főpolgármester tekintélyét is alaposan megtépázták, Demszky teljesítményét nem csupán az jelzi, hogy öt választást tudott megnyerni, hanem az is, hogy egészen a legutóbbi időkig képes volt fenntartani valamiféle „Demszky-fílinget”.
De ahogy minden történet lezárulása egy új történet kezdete is, szinte Demszky bejelentésével egy időben hozta nyilvánosságra Hack Péter a 2014-es választásokra megszülető euroatlantista és piacbarát liberális párt koncepcióját. Mindezt persze megelőzte már különféle liberális kezdeményezések megalakulása (lásd például az Ungár Klára fémjelezte SZEMA-t), illetve más volt SZDSZ-es csúcsvezetők (Kuncze Gábor, Magyar Bálint, Pető Iván) jövőbeli szándékaikat illető, sokatmondó hallgatása, ám az bizonyos, hogy ha lesz is újrakezdés, annak nemigen lesz köze mindahhoz, amit egykor az SZDSZ jelentett. Ez a korszak visszavonhatatlanul lezárult.
De vajon kezdődik-e egy új? Nem könnyű persze válaszolni arra a kérdésre, hogy a rendszerváltó liberalizmus romjain vagy akár attól élesen elválasztva fölépíthető-e eséllyel egy liberális párt. Maradt-e, van-e, lesz-e a liberalizmus honi képviselőiben annyi energia, hogy ismét felépítsenek és akár váltópárti szerepbe hozzanak egy új pártot?
A válaszhoz kicsit korábbról kell elindulnunk, és az SZDSZ történetének két fontos hagyatékáról kell beszélnünk. Az első: a demokratikus ellenzék, majd a belőle kinövő SZDSZ mindenki másnál erősebb hálózati-szerveződési potenciált fejlesztett ki a 80-as években, így lehetősége nyílt arra, hogy gondolatait, a politikáról való felfogását a legszélesebb közönséghez eljuttassa. A második: ezek a gondolatok nem pusztán egy intézményrendszer demokratikus átalakításáról szóltak, hanem a társadalommal való intenzív együttműködés kialakításáról is.
Az SZDSZ nem véletlenül vált felső középpárttá a rendszerváltás idején. Ebben nem csupán a sokak által egyoldalúan ábrázolt antikommunizmus játszott szerepet, hanem a pártnak a társadalom számára hasznosítható mondanivalója is. Az SZDSZ ösztönösen néppárt lett 1990-ben, s nem véletlen, hogy egyes SZDSZ-vezetők 1994-ben reálisan vethették fel az MSZP-vel szembeni majdani váltópártiság esélyeit. Ahhoz, hogy egy pártból váltópárt legyen, mindenekelőtt nagy méret szükséges, s az SZDSZ 1994-ben még joggal gondolhatta, hogy az is marad. Ám az ellenkezője történt, s ezt soha később nem tették komoly vizsgálat tárgyává.
Másképpen ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy hagyatékának két fontos elemét, hálózatépítő erejét („nekünk vannak a leggyorsabb, leghatékonyabb információs csatornáink”) és társadalombarát, néppárti karakterét („mi vagyunk azok, akik a legszélesebb társadalmi csoportokhoz képesek vagyunk szólni”) veszítette el a párt a 90-es évek második felére, s az utolsó 15 év már ennek a vergődésnek a jegyében telt el. A párt valójában arra ment rá, hogy amiben korábban a legjobb volt (az említett két dolog), abban nem tudott az élen maradni. Amiben viszont korábban kevéssé volt jó (belső nehézségeinek megoldása), abban nem tudott hatékony konfliktuskezelő potenciált kifejleszteni. És nem utolsósorban: soha nem értette meg, hogy a Fidesz fölfutásának és az ő hanyatlásának szoros köze van egymáshoz.
2010-re Demszky Gábor maradt ennek a rendszerváltó (és egyre megkopottabb) liberalizmusnak az utolsó ikonja. 2009-ben még valamennyire kiállt a párt élén történő elnökválasztás és az új elnök, Retkes Attila személye mellett, sőt talán ez volt az utolsó kísérlete, hogy egy esetleges újabb főpolgármesteri ciklus párthátterét megteremtse. Ám Retkes elnökségének rendkívüli sikertelensége keresztülhúzta a főpolgármester számításait a jövőt illetően, ha egyáltalán voltak még ambíciói.
Ezen a ponton vagyunk most.
A tavaszi országgyűlési választásokon némi időveszteség történt, hiszen sok volt liberális szavazó az LMP-re – mint a liberális értékrendhez legközelebb álló párta – adta le a voksát. Mára azonban a liberális szavazók nagy része hajlamos az LMP-t a Fidesz külső segédcsapatának tekinteni, vagy ha eddig nem is mennek el, odáig igen, hogy nem tartják valódi liberális pártnak.
Pár hónap elteltével azonban újra feltámadni látszik az az (időnként szunnyadó, máskor előtörő) liberális közvélekedés, miszerint Magyarországon 15-20 százaléknyi liberális szavazó van, s ezeket most gyakorlatilag senki nem szólítja meg. Nem szeretnék most belemenni abba a kérdésbe, hogy ha valóban van 15-20 százalék liberális szavazó, hogyan lehetséges, hogy túlnyomó része nem a liberális pártra szavaz. Két másik körülményre azonban érdemes felhívni a figyelmet.
Az egyik az a tendencia, amely a közép-európai rendszerváltó liberális pártok bukásában mutatkozik meg. Ha ez egy-két helyen történt volna, lehetne akár véletlenekről is beszélni, azonban tény, hogy a rendszerváltó nagy liberális pártok mindenütt lehanyatlottak – már amennyiben balliberálisok voltak. Azok a liberális pártok, amelyek ma Közép-Európában sikeresek, jobboldali liberálisok – mint például a lengyel vagy újabban a szlovák liberális kormánypárt. Ilyen szempontból Hack Péter neve (múltbéli tevékenysége alapján) és pártalapítása szándéka elmozdulást jelenthet egy jobboldali liberális irányba, ami talán előfeltétele lehet a több irányba nyitott liberális pártpolitika megalapozásának.
A másik: a liberalizmus újjászervezőinek azt a kérdést is mérlegelniük kell, hogy akarják-e, tudják-e működtetni majdani pártjukat olyasfajta néppártként, mint a rendszerváltás időszakában, s az ismételten képes lehet-e valamiféle tömegvonzás megteremtésére. Ez a tömegvonzás (mint láttuk) 1990-ben és 1994-ben még megvolt. Az SZDSZ kormányra kerülését követően a korai attitűd egyre inkább elenyészett, felváltotta az MSZP egyben tartására, ösztökélésére, illetve a reformok bevezetésére irányuló fontos, de a párt szempontjából mégiscsak egyoldalú önértelmezés. Nyilvánvalóan a jövőben ettől egészen eltérő önképre lesz szükség. Válaszolni kell arra a kérdésre, hogy az SZDSZ-ből kiábránduló szavazók miért adják majd tömegesen bizalmukat egy új liberális pártnak. Itt tehát alapvető szemléletváltás is szükséges lesz majd, nem csupán a 15-20 százalék „alvó liberális szavazókról” vallott nézetek imamalomszerű ismételgetése.
Magyarán: Hack Péternek és másoknak újra fel kell építeniük egy pártpolitikai infrastruktúrát, s emellett a reform- és parlamentarizmus-védő szerep mellett jól kitapintható társadalmi irányultságot is mutatniuk kell. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az európai liberális pártok ott erősek hagyományosan, ahol erősek a társadalmi kapcsolataik.
Demszky távozásával Magyarországon végérvényesen lezárul a liberalizmus rendszerváltó paradigmája. Hogy kezdődik-e egy új, az a fentieken kívül egy vitatható fogalmon, a „koreszmén” is múlik. A rendszerváltás idején – ha mástól nem, Fukuyamától tudjuk – a liberális demokrácia mindent elsöprő győzelmében hittünk. Mára ez a hit erősen megkopott, ha nem is a demokráciában, de annak liberális válfajában. Így azoknak, akik Magyarországon fel akarják támasztani a liberalizmust, azzal is számolniuk kell, hogy Közép-Európában sokan a liberalizmust fosztóképzőként használják, s a liberalizmussal szemben akarnak demokráciában élni.
