A hétvégi kormány-valutaalap tárgyalások fejleményei ismertek. Miként a következményük is. Persze a kormánypárti politikusok rögtön igyekeztek hűteni a kedélyeket. Utalva rá: máshol is volt már ilyenre precedens. Ugyanakkor a párbeszéd jegelése után megjelent IMF-közleményből a sorok között olvasni tudók baljós tendenciákat vélhetnek felfedezni. „…ha a magyar kormány visszahív bennünket tárgyalni, jövünk”. – fogalmaz a szervezet budapesti irodavezetője. A gazdaságdiplomácia nyelvéről magyarra fordítva ez annyit tesz: „Ha folytatni akarjátok, nektek kell jelezni, mert könyörögni nem fogunk.” Az IMF-et hazánkban képviselő Irina Ivascsenko azt is megjegyezte: „nyitottak maradunk, de mint köztudott, a jelenlegi megállapodás október elején lejár, így a lehetőség szűkül”. Ennél világosabban aligha fogalmazhatott volna a „pénzügyi nagykövet.” Minél jobban tolódik a végleges „hitelpaktum” aláírása, annál tovább van kitéve újabb gyengülésnek nemzeti fizetőeszközünk a valutaközi mezőben. Ami a nemzetgazdaságot veszélyezteti.

AP

Abban talán minden, pártatlanságra törekvő szemlélő egyetérthet: az IMF-nek egy velünk kötött optimális, a bizonytalanságokat hidegre tévő szerződés nyilván fontos, de nem élet-halál kérdés. A Valutaalap, a nemzetközi bankrendszerrel egyetemben akkor is fennmarad, ha Magyarország gazdasági értelemben eltűnik a térképről. Mindez ugyanis a globális hitelkrízisen edződött világgazdaságnak bolhacsípés lenne csupán. Nekünk viszont létkérdés a vészhelyzetekre rendszeresített segélyhitel-mankó. Akadnak országok, melyek különböző okok folytán megengedhetik maguknak a felelőtlen hazárdjáték luxusát. Tudva, hogy stratégiai fekvésük, területi nagyságuk, a náluk lévő kulcsfontosságú energiahordozók, nyersanyagok vagy nukleáris arzenál miatt a nyugati civilizáció nem szemlélheti tétlenül, hogy bedőljenek. Ilyen volt a ’90-es években Mexikó és Oroszország, ahogy részben ilyen most Görögország is. Nekünk azonban se tengeri kijáratunk, se jelentős olaj-vagy gázkitermelésünk, se atombombánk. Ergo, nincs mire hazárdjátékot űzni.

Ha Magyarország összeomlik, az nekünk nagyobb gond, mint a világnak. Végletesen téves ama kormánypárti okoskodás, hogy „az egész Európai Unióban lélegzetvisszafojtva figyelik Magyarországot, hogy milyen eredményeket tud elérni egy nehéz tárgyalási pozícióban...ha az ország következetesen ki tud tartani, akkor sok követőre fog találni Európában...máshol is ki akarják vetni a bankadót, csak azt nézik meg, hogy sikerül-e a nagy nyomás ellenére Magyarországnak keresztülvinni az eredetileg kitűzött szándékait”.

Először is: ez az ügy korántsem annyira fontos a külföldnek, mint amennyire itthon annak gondoljuk. Nyugodtan hagyhatnak minket bukni. Egyike vagyunk a több tucatnyi, pénzpiacilag önmagában nem túl jelentős, labilis „belgazdaságú” kisállamnak. Nyilván nehéz lelkileg feldolgozni, hogy nem mi vagyunk a globális tőkevihar epicentruma. Viszont ha a fenti nyilatkozat igaz, s mégiscsak nagyobb relevanciával bírnak a történések, az nem jobb, hanem rosszabb. Amennyiben az idézett diagnózis logikája „ül”, akkor az IMF-nek semmiképp nem szabad engednie. Ha ugyanis az IMF enged, a többiek is „vérszemet” kapnak, összességében teljesíthetetlen elvárásaikkal megingatják a nemzetközi pénzügyi stabilitást. Ezt megelőzendő, pedagógiai szigort demonstrálhatnak hát egy olyan kis országon, melynek átmeneti bedőlése nem okoz globális „pénzrengést”, de szomorú esetéből mindenki tanulni fog.

Orbán Viktor persze joggal gondolhatja: politikailag ő ezen nem veszíthet. Ha sikerül kizsarolni az IMF-ből valamilyen engedményt, azt hatalmas fegyvertényként lehet tálalni. Amennyiben pedig kénytelen behódolni, pénzügyi Leonidászként tudathatja híveivel: bősz oroszlánként harcoltam értetek, nem adtam olcsón a vívmányokat, de legyűrt a túlerő. Rövid távon ebből belpolitikailag lehet profitálni. De az ország mindenképp veszít rajta.

Arathatunk pürrhoszi diadalt, viszont annak hasznát kamatostul fogják visszaszedni tőlünk. Jó példa erre Gyurcsány Ferenc 2005. decemberi „győzelme.” Trükkök százaival, a mutatók kozmetikázásával, az éhséglázadással való rémisztgetéssel (akkor voltak a párizsi és szlovákiai zavargások) sikerült a restriktív intézkedéseket a választások utánra halasztani. Plusz az uniós költségvetésből is nagyobb szeletet harapott ki a vártnál. Cikkíró már akkor képernyőre vetette: még egy ilyen győzelem és végünk. Bejött.

Gyurcsány megnyerte a csatát, de elvesztette a háborút. Az Unió és az IMF a végighazudott kampány, a pénzügyi orosz rulett után – mint Ludas Matyi – háromszor hajtotta be, amit egyszer elengedett. A második ciklusa jutalomjáték helyett vesszőfutás lett, megajándékozva riválisait a kétharmaddal.

Orbánnak viszont csak nagyon rövidtávon éri meg most hazárdjátékozni, trükközni, dacolni. Gyurcsányt 2005 végén nyilvánvaló haszonelv és önérdek vezette: újrázni akart a parlamenti választásokon. Orbán előtt pillanatnyilag ilyen cél nincs. A hatalmat megszerezte (nagyobb arányban, mint eddig bárki), a következő parlament-felosztó erőpróba pedig csak négy év múlva lesz. S nagyon valószínű: riválisai gyengesége, megosztottsága okán a helyhatósági választásokon minimum tűrhető eredményt mutathat fel. (Pláne, hogy a kampányszabályokat is önmagára kedvező jelleggel szándékozik felülírni.) Pillanatnyilag sem potens belpolitikai konkurenciája, sem valódi, igazi független ellensúlya nincs a közhatalomnak. Egyetlen komoly rizikófaktora van: önmaga. A Fidesz olyan helyzetbe taktikázta magát, amiből véleményem szerint nincs távlatilag előnyös kiút. Ha sikerül valami győzelemfélét kierőszakolni, annak ára – a sorozatos forintgyengülés, bankadó negatív hatásai miatt – súlyos lesz. Emellett érdemes tudni: a pénzvilágban ingyen ebéd nincs, minden kedvezménynek feltételei vannak. Amennyiben viszont Orbán kapitulál, az durva presztízsveszteség lesz.

Nem mellesleg: a túltárgyalt bankadó valójában csak mellékmotívum. Amiben semmi rendhagyó nincs. A rendszerváltás óta gyakori, hogy vészjósló büdzséhiány esetén a politikusok ötletszerű különadókkal rukkolnak elő. Volt itt már javaslatként kamatadó, vagyonadó, ingatlanadó, luxusadó. De a bankadó se újdonság. Pont az első Gyurcsány-kabinet idején dobták be. Ősi politikusreflex, hogy amennyiben baj van a költségvetéssel, vessünk ki sarcot. Lehetőleg azokra, akiket a tömegek nem azonosítanak önmagukkal. Pedig a bank nem egy személytelenül gonosz valami. Hanem egy, a piacgazdaságban nélkülözhetetlen intézmény, amely mögött kisemberek sokaságának betétjei, illetve ugyancsak átlagpolgárok pénzét gyarapító nyugdíjpénztárak, biztosítók alapkezelői vannak. A bankrészvények tőzsdemutatóinak alakulása pedig előbb-utóbb – direkt vagy közvetve – mindenki életére kihat. De ez csak a felszín. A melyben rejtőző lényeg ott van, amire Török Gábor is rátapintott. „A forradalmi retorikát alkalmazó, a korábbi évtizedek politikájával gyökeres szakítást ígérő kabinet számára jelenleg vállalhatatlan lenne minden olyan intézkedés, amely akárhány másik pont mellé téve is egyértelműen ugyanolyan megszorításnak tűnne, mint a korábbi kormányoké. Egy ilyen döntésnek a politikai ára – ezt a 2006-os példa világosan megmutatta - végső soron a hitelesség elvesztése lehetne.”

Ugyanis hiába a kétharmad. Csak a kormány új, a félelem a régi. Tartanak annak nyílt beismerésétől, hogy a népszerűtlen, a lakosságot érintő intézkedések elkerülhetetlenek. A Fidesz és a kormány alapvetően két metakommunikációs érvvel operál, amikor a dolog halogatásáról van szó. Egyrészt hogy örökbe kapták a helyzetet, amelynek drámaiságával csak nemrég szembesültek. Továbbá, hogy csak most jutottak a kormányhoz, tehát időt, illetve – a hiánycél-emeléssel vagy a bankadóval - mozgásteret kérnek. Csakhogy kétciklusnyi idejük volt a felkészülésre. Nyolc éve halljuk a Fidesztől, miszerint a helyzet sokkal rosszabb, mint a szoclib vezetés állítja. Hogy tönkretették az országot. Vagyis tudniuk kellett, mi a helyzet. Tudták is, csak épp mindent egy lapra tettek fel. Eleve adottnak vették, hogy a világpiac majd tolerálja a fellazított hiánycélt, illetve ha azt nem, akkor a bankokra kirótt sarcot. Pedig a hiánycél tartása, mint a hitelezés zavartalanságának feltétele, az adós érdeke. Az egyébiránt igaz, hogy a szituációt a jelenlegi csúcsvezetés örökbe kapta. Csak éppen mindez nem mentség semmire. Lévén, hogy negyedszázada valamennyi kormány erre hivatkozott.

Grósz Károlytól Orbán Viktorig az összes kormányfő egyszerre háromfelé mutogat: hátra (a helyzetet örökbe kaptam elődömtől, ne engem szidjatok!). kifelé (a népszerűtlen intézkedések felelősségét a külföldre hárítani a tömegek előtt: „nem én akarom ezt, hanem a szociálisan érzéketlen banktőke!”) és hazafelé (az IMF-fel tárgyalva apokaliptikus víziókat hívnak elő: „Én megcsinálnám, de a nép fellázad, destabilizálódik az egész ország/térség!”)

Huszonvalahány éve zajlik ez a taktikázó hintapolitika. Pontosabban már az eladósodásból fedezett talmi jólét atyja, Kádár János is mutogathatott. Mégpedig Rákosi Mátyásra, aki a jövő érdekében történő áldozathozatalt meggyűlöltette a néppel. Az által, hogy a jóléti kiadások elvonásából keletkező többletet nem ésszerű fejlesztésekre, valódi modernizációra, hanem irreális, teljesíthetetlen, fölösleges beruházásokra, a szovjet expanzió kiszolgálására fordította. Ezzel szemben lázadt ’56-ban a nélkülöző, terrorral karámba zárt nép. A forradalmat leverték, de attól kezdve a pártelit rettegett saját lakosságától. A ’68-as reformkísérlet bukásának oka nemcsak a szovjet ellenállás volt. Hanem az is, hogy a kádári politika még az ésszerű, hasznos, kifizetődő átalakításokat sem vállalta, ha azok mellékhatásai az életszínvonal látható csökkenését okozzák. A ’70-es évektől az MSZMP inkább adósságcsapdába, a nyugati pénzpiacoktól való aránytalan mértékű függőségbe hajszolta az országot, csak hogy ne kelljen szembesíteni a tömegeket: viszonylagos jólétük hazugságra épül.

A demokrácia első évtizedében a rendszerváltás sokkja, a nyugatosodás, az EU-és NATO-csatlakozás igénye - minden trükközés, felelősséghárítás dacára - reális gazdaság-és társadalompolitikára kényszerítette a Németh-, Antall-és Horn-kormányt. Az első évtized a versenyképességi felzárkózásról szólt. A másodikban viszont ezt nem megőrizték, hanem eltékozolták. Az első Orbán-kormány az alanyi jog, az „ingyenesség” helyreállításával elkezdte, a Medgyessy-kormány kiteljesítette és betetőzte, Gyurcsány pedig fenntartotta a bankpiac jóindulatán (és állapotán) nyugvó jólét hazug illúzióját. Orbánnak hamarosan döntenie kell, melyik előd útját választja: Antall, Horn és Bajnai józan, a népszerűségvesztést is bevállaló nyugatos irányát vagy Gyurcsánynak az osztogatás következményeit hazugsággal elkonspiráló, majd sarlatán látszatreformokkal felszínesen orvosló kalandorságát. Sok gondolkodási ideje nincs rá.