Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!„Puha vagy Vona!” avagy csapdahelyzetben a Jobbik
Vidéki atyafiak körében néztem Vona Gábor tévés szereplését az Orbán Viktorral történt Nagy Találkozás után, s a fenti beszólásnál sokkal durvábbak is elhangzottak. Jobbikos ismerőseim nagyon elégedetlenek voltak vezérük szereplésével, aki szerintük már rossz irányba viszi a pártot, s most a „falkavezér” előtt is túlságosan meghunyászkodott.
Kétségtelen, a Jobbik korábbinál visszafogottabb politizálása, eddigi parlamenti szereplése meglepetés a politikai közvélemény és csalódás a pártra szavazók egy tekintélyes része számára. Az emlékezetes „mellényes” bevonulás után a párt ultrái azt várták, hogy a Jobbik majd nekiront a kormánypárti koalíciónak, és a parlamenti patkóban, a bizottságokban is folytatja a párt imázsával összekapcsolódott, radikális, botrányos akciózást.
A Jobbik azonban a Parlamentbe kerülve gyorsan harcmodort, politikai gyakorlatot, s ennek nyomán arculatot váltott, amiben nagy szerepe van annak, hogy Orbán nem reagált a teátrális provokációkra, a nagyhangú nyilatkozatokra, hanem szimbolikus politizálással, a Jobbik népszerű követeléseinek adoptálásával ellopta a show-t, megnyerte, leszerelte a szélsőjobb szavazóinak, szimpatizánsainak jelentős részét. Közben a pártot és annak vezetőit továbbra is kellő távolságtartással kezelte, s jobboldali riválisát is gyakorlatilag kiszorította a politikai játéktérről.
Így, egy-két hét elteltével, a Jobbik már válaszút elé került: vagy folytatja a harsány, média-és botránypolitizálást, vagy beilleszkedik az Orbán vezérelte új közéletbe, parlamenti rendbe. A Jobbik az utóbbit választotta. Abbahagyta a keménykedést, néhány próbálkozástól eltekintve visszavett az utcai-kocsmai hangvételből, alkalmazkodott a Fidesz-KDNP által bevezetett törvényhozási munkához. A szimpatizánsok meglepve tapasztalhatták, hogy bár a legerősebbnek vélt ellenzéki párt képviselői a kormányprogramra még nemet mondtak, de azt követően jórészt megszavazták a beterjesztett kormánypárti törvényjavaslatokat, támogatták a kormányzati intézkedéseket, többnyire elfogadták az interpellációkra adott válaszokat, megdicsérték Orbán 29 pontját, s még akkor sem ellenzékieskedtek, amikor könnyen fogást lehetett volna találni a kormánypártokon. A Jobbik ugyanis – miután a Fidesz- „lenyúlta” a párt programjának privilegizált pontjait – képtelen volt a továbbiakban hatékonyan politizálni. A pártnak nem volt válasza ezekre a lépésekre.
Amíg a választás előtti politikai erőtérben az utcáról kellett megszólalnia, akcióznia, provokálnia, addig a rasszista, antikommunista antigyurcsányista, nacionalista, revizionista hangvétel és tematika „ütött” és hatott. Vona és körének megszólalásai a közvéleményben és a médiában egyaránt visszhangot váltottak ki, épp ezért sokan nemcsak erőt láttak a pártban, de a párt szavazóit démonizálva már-már szélsőjobboldali, nyilas-fasiszta veszélyt vizionáltak. A parlamenti keretek között viszont a Jobbik politikusai amatőrnek, erőtlennek és jellegtelennek bizonyulnak. Továbbra is a Múltat középpontba állító szimbolikus politizálást erőltetik, ahelyett, hogy a hatásos fellépést garantáló, a Jövő szempontjából fontos stratégiai jelentőségű nemzeti sors- és szakkérdésekkel (gazdaság, oktatás, egészségügy, szegénység, informatika, vízügy, mezőgazdaság, K+F stb.) foglalkoznának.
Az elmúlt hetekben az is kiderült, hogy a párt nemcsak a káderállományát – politikusokat, szakértőket, tanácsadókat – tekintve áll meglehetősen rosszul, hanem a frakciótagok döntő többsége is – Hegedűs Tamás és Gyöngyösi Márton kivételével – gyakorlatlan, súlytalan. A párt médiaarcaként Novák Előd és felesége nem igazán szimpatikus, Novák megnyilatkozásai („lógjon!) kifejezetten ellenszenvesek, a választási plakátokon szereplők nagyágyúk közül Morvai Krisztina eltűnt a belpolitikából, Balczó és Pörzse pedig olyan, amilyenre számítottunk (semmilyen), a korábban radikális hangot megütő Zagyva, Sneider pedig egy ideje visszavett a B-közép hangvételből, s próbál igazodni a parlamenti normákhoz.
S ha már a névsornál tartunk, akkor okkal vetődik fel a kérdés, hogy vajon Vona Gábor elég formátumos politikus-e a párt előtt tornyosuló parlamenti feladatok megoldásához? Eddigi szereplése eléggé talányos, hiszen a választás előtt még kétharmados győzelmet vizionáló, magabiztos pártvezér manapság feltűnően visszafogottan politizál. Mondhatnánk azt is, hogy emlékezetes mellényes antréja óta csupán epizódszereplője a parlamenti előadásoknak, s mostanság egyáltalán nem tűnik karizmatikus népvezérnek.
Vona – akárcsak a pártja – egyelőre keresi a helyét az új helyzetben, s mindinkább olyan reálpolitikusként jelenik meg, aki kerüli a durva konfrontálódást, óvakodik a szélsőséges megnyilvánulásoktól, hiszen ha „szalonképes” politikus akar maradni, ha hosszú távon akar karriert építeni, ha meg akar szabadulni a pártjával összekapcsolódó újfasiszta imázstól, akkor másként nem is tehet. Ez a bűvészmutatvány azonban nem könnyű. Pedig az önkormányzati választásokig a pártvezérnek egybe kell tartania, meg kell őriznie a mögötte felsorakozott, meglehetősen heterogén tábort. Vona ezért mostanság óvatoskodva lavíroz egy kettős arculatú párt élén, s megpróbálja a csapdahelyzeteket kikerülni.
Ma már nyilvánvaló, hogy a Jobbik-kal kapcsolatosan korábban emlegetett veszélyek erősen túlzottak voltak. A párt felemelkedése, népszerűsége csak a Gyurcsány-MSZP uralta, súlyos válságokkal terhelt politikai erőtérben lehetett ekkora sikertörténet. Vezetői között sok a karrierista, egoista, exhibicionista, akik korábban más csapatokban keveset rúghattak labdába, a tartalékban vagy még ott sem szerepeltek, a Jobbiknál viszont befogadó társaságra találtak. Igy az évek során egy heterogén összetételű pártképződmény jött létre, amely az évtized végén kedvezőtlenre forduló és egyre nagyobb feszültségeket gerjesztő társadalmi-szociális változásokat észlelve elfoglalta a Fidesztől jobbra lévő üres politikai mezőt. Az MSZP-Gyurcsány regnálás utolsó éveiben aztán a patchwork párt mögé egy nem kevésbé heterogén szavazótábor is felsorakozott, s a Jobbik – aféle szélsőjobboldali gyűjtőpártként – a választásokon besöpörte ezeknek a főleg vidéken élő elégedetleneknek, kiábrándultaknak, radikálisoknak, frusztráltaknak a voksát. (Voltak köztük idősek és fiatalok, mérsékelt konzervatívok és balosok, szélsőségesek és kocsmai hőbörgők, újnácik és anarchisták). Közülük sokan azt várták, hogy a párt parlamenti erőként majd ugyanazt és ugyanúgy folytatja, amit az utcán elkezdett.
Az Orbán és Fidesz--KDNP uralta új politikai erőtérben azonban a Jobbik helyzete megváltozott. A korábbi nemzetáruló „ellenség” kikerült a kormányzati szerepből, az akciózás pedig az ellenségkép hiányában és a „forradalom” kétharmados eljövetelével értelmetlenné vált, sőt a fideszes hatalomgyakorlás közben a Jobbik választási programjának jelentős része is okafogyottá vált. Ugyanakkor az évekig rendszeren kívül létező radikális párt az establishment része lett. Vona és a frakció tagjai betagozódtak a politikai elit tagjai közé (élvezik az ezzel járó előnyöket, kiváltságokat), s a jelek szerint ott is akarnak maradni (Egyik nyilatkozata szerint Vona már most a 2014-es választásokra készül.).
Ebben a helyzetben viszont a frakció tagjai már nem sokáig játszhatják a kint is vagyunk, bent is vagyunk szemfényvesztő játékot, mert a párt kezdi elveszíteni korábbi arcát, karakterét. A radikális, kemény hang, illetve az utcai performance-k nélkül a Jobbik most egy leeresztett lufira emlékeztet, amiben az is szerepet játszik, hogy az utóbbi időben a pártmédia is látványosan lebénult, érdektelenné vált, a Jobbik kommunikációja látványosan csődöt mondott. Mindennek következményeként a pártegységen máris komoly repedések mutatkoznak.
A jelek arra utalnak, hogy nő a „mezei hadak” (radikálisok) és a pártelit (pragmatisták) közötti feszültség, amit siettethet, hogy mostani látogatása alkalmával Orbán Viktor ellentmondást nem tűrően megvonta a határokat, s kijelölte a Jobbik politikusai előtt kínálkozó lehetőségeket. Vonáék választhatnak, a jövőben parlamenti vagy utcai erőként – a demokratikus, parlamenti normákat, törvényeket betartva vagy azokat áthágva, kijátszva – akarnak jelen lenni a politikai életben. A döntés nem könnyű, hiszen a kettős arcú párt – bármelyik alternatívát is választja – vesztesként kerül ki a csapdahelyzetből, s prognosztizálható a párton belüli szakadás, amit Vonáék az önkormányzati választások minden bizonnyal megpróbálnak majd megakadályozni. Előbb-utóbb azonban dönteniük kell, s nincsenek könnyű helyzetben.
Ha elvtelenül, pragmatista okokból Orbán „útitársául” szegődnek, akkor eltántorítják maguktól a radikálisokat, ha szembeszegülnek Orbánnal (ebből a szempontból érdekes lehet Budaházy perének kimenetele), akkor kiírják magukat a politikából, s ezt Vonáék – ha már bekerültek a politikai szalonba – nem akarják. Így az önkormányzati választásokig minden bizonnyal marad ez a mostani semmilyen, halogató, lavírozó politika, aztán majd az új politikai helyzet a Jobbik számára is új lehetőségeket, a későbbiekben pedig akár új tárgyalási pozíciókat eredményezhet.
Orbán Viktornak viszont egyelőre nincs mitől tartania, hiszen az elmúlt két hónapban meglepően sikeresen jött ki a Jobbikkal folytatott hadakozásból. A párt „megszelídítésével” két legyet is ütött egy csapásra. Korábban (MIÉP, Kisgazdapárt, MDF) már sikeresen alkalmazott politizálással még az önkormányzati választások előtt sikerült visszaszorítania, illetve megosztania a szélsőjobbot, egyúttal a baloldalon is elnémította a nyilas veszéllyel, fasizálódással fenyegetőket. Kérdés, hogy mindez ősszel mire lesz elég, amikor a helyzet éleződni fog, mert meg kell kezdeni a kormányzást, be kell mutatni a költségvetést, el kell számolni a gazdasági ígéretekkel stb..
Ha a Fidesz-nem hibázik nagyot, ha az Orbán által megígért gulyáskapitalizmus működni kezd, ha sikerül rendet tenni és elszámoltatni, ha a gazdaság lendületbe jön, ha feldereng egy mainál élhetőbb ország képe (a felmérések szerint a Fidesz- népszerűsége változatlan, a bizalom kitart, társadalmi elégedetlenséggel egyelőre nem kell számolni) akkor a Jobbik elnevezésű politikai képződménynek a Fidesz-kétharmada mellett nem sok lehetőség kínálkozik a parlamenti politizálásra. (Legalábbis addig, amíg tart a csodavárás.) A karrieristák és a radikálisok útja ezért feltehetőleg elválik, a párt a mostani repedések mentén szakadni fog. Vona és a pártelit pedig eldöntheti, hogy maga is szembefordul Orbánnal vagy karrierpolitikus és útitárs lesz?
A nyári szünet után, az önkormányzati választások közeledtével minden bizonnyal választ fogunk kapni ezekre a kérdésekre is.
