A történetet érdemes húsz évvel korábbról, a rendszerváltás idejéről kezdeni. A régi rendszer lebontása idején komoly kérdésre kellett volna válaszolnia a politikai osztálynak. Elsősorban arra, hogy a gazdag és sokrétű antidemokratikus hagyomány, illetve a meglehetősen szűkös demokratikus tradíció örököseiként képesek vagyunk-e működőképes demokráciát létrehozni és fenntartani az országban? Erre máig nem tudunk válaszolni, mint ahogy arra sem, hogy tudunk-e olyan rendszert létrehozni, amelyben a tőke hatékonyabban, és a közérdeket jobban szolgálva működik, mint a szocializmusban. Nem tudjuk továbbá, hogy azokat, akiknek ebben az új rendszerben sem vagyon, sem piacképes tudás, sem a versenyképességre legalább minimális esélyt adó családi és települési környezet nem jutott, miként lehet bekapcsolni a társadalom és a gazdaság vérkeringésébe? És végül, de nem utolsósorban: fogalmunk sincs róla, hogy mi az a speciálisan magyar termék, szolgáltatás vagy képesség, ami kijelöli a helyünket a nemzetközi együttműködésben, méghozzá nem a reménytelen, válságról válságra bukdácsoló vesztesek, hanem a lehetséges nyertesek között?

Ezekre a kérdésekre az eddig kormányon lévő jobb- és baloldali erők - beleértve az ismeretlen kormányzati terveihez most kétharmados parlamenti támogatást szerző Fidesz-KDNP-t is - nem adtak érdemi választ. Sőt, a jelek szerint meg sem értették, hogy a hiányzó válaszok nélkül a jövő semmivel sem lesz különb annál a múltnál, amelyet meghaladni szeretnénk.

Hernádi Levente

A parlamentben ma helyet foglaló "történelmi" (vagyis magukat a bal-jobb skálán elhelyező) pártok kivétel nélkül komoly demokrácia-deficittel küzdenek. A szavazók most egy olyan kormányerőt juttattak hatalomra, amelyben egyetlen ember olykor pillanatok alatt meghozott, mindenféle demokratikus kontrollt nélkülöző döntésétől - ha úgy tetszik: szeszélyétől - függ, hogy ki lehet (vagy ki nem lehet) képviselőjelölt, mi lesz az önkormányzati törvény sorsa, vagy hogy ki lesz a belügyminiszter. Az ellenzéket egy olyan párt vezeti majd, amelynek politikai hagyatékához elválaszthatatlanul hozzátartozik Európa egyik legszigorúbb (mellesleg az érdemi ellenzéki munkát is jócskán megnehezítő) titoktörvénye, és az nehezen megmagyarázható tény is, hogy az előző rendszer titkosszolgálati iratainak legfontosabb része húsz évvel a rendszerváltás után is hozzáférhetetlen. A harmadik erő pedig egy olyan párt lett, amelynek programjában és politikai gyakorlatában jól megfér a kötelező (az ateisták számára is kikerülhetetlen) hit- és erkölcstanoktatás a fajgyűlölettel és a félkatonai szervezetek működtetésével. Ha hármójukon múlik, akkor az első kérdésre valószínűleg sosem fogjuk megtudni a választ.

De nincs komolyan vehető feleletük a másik három kérdésre sem. A Fidesz ugyanúgy államszocializmust és paternalizmust prédikál, mint az MSZP vagy a Jobbik, és ugyanúgy monopolkapitalista, versenyellenes és esélyszűkítő gazdaságfilozófiát követ, mint az előbbi tette, amíg tehette, és mint az utóbbi tenné, ha tehetné. (A kettős beszéd ezen a területen az elmúlt húsz esztendő egyetlen élő kommunikációs hagyománya: már a rendszerváltás is úgy indult, hogy kapitalizmus helyett mindenki valami mást - szociális piacgazdaságot, gazdasági pluralizmust, egyenrangú tulajdonformákat - ígért.)

A vagyoni különbségek mértéke, a legalsó osztályok (az etnikai, tudásbeli, egészségügyi és geográfiai okok miatt leszakadók) kiszolgáltatottsága sem a jobb-, sem a baloldali pántlikájú polgárosító kurzusok alatt nem csökkent. A Fidesz a korábbi kormányzása alatt megvonta a támogatást a zsámbéki tanítóképző főiskolán épp csak beindult romológiai képzéstől - az első, és mindmáig az egyetlen komolyan vehető kísérlettől, amelyben az értelmiségi elit megkísérelt közös nyelvet találni a népesség 6-8 százalékát adó cigány kisebbséggel. Az MSZP pedig filléres megtakarítások érdekében hagyta elsorvadni a szociális földprogramot - az egyetlen esélyt, amely tömegesen kínált kiutat a szakképzetlen, vidéki roma népességnek a többedik generációs kényszerű munkátlanságból. Mindketten elnézték, hogy míg bizonyos rétegek húsz ledolgozott év után az átlagfizetést jócskán meghaladó nyugdíjat élvezhetnek, mások negyvenévi munka után is csak létminimum alatti nyugellátásra számíthatnak. Kart karba öltve szűkítették a munkanélküli-ellátásokat, anélkül, hogy a munkalehetőségeket bővítették volna. A Jobbik mindebben nem vétkes ugyan, de megoldása sincs az itt vázolt ellentmondásokra - van viszont programja az igazságtalanság újratermelésére: arra, hogy sokan a bőrük színe, a vallásuk vagy a politikai meggyőződésük miatt érezzék fölöslegesnek magukat ebben az országban.

MTI - Szigetváry Zsolt

A negyedik kérdésre mindeddig reménytelen hallgatás a válasz. Sőt, a politikai elitünk láthatóan magát a kérdést sem érti. Mintha nem érnék fel ésszel, hogy Írországot az angol nyelvtudás, az angolszász könyvelési gyakorlat ismerete és a távmunkának kedvező adórendszer, Hollandiát a nemzetközi cégközpontokat vonzó pénzügyi kultúra és adószabályozás, Finnországot a tud-tech ipart kiszolgáló oktatási és adózási környezet emelte ki a versengők közül. Aki pedig nem tudott valami sajátosan ír, holland vagy finn komparatív előnyt felmutatni, az továbbra is csak az értelmetlenül elfolyó, de az életszínvonalat legfeljebb ideig-óráig szinten tartó (viszont a pártok gazdasági holdudvarát bőkezűen tápláló) uniós támogatásokban, meg a világgazdaság jóindulatában reménykedhet. Mi egyelőre láthatóan a második csoporthoz tartozunk: még ötletünk sincs arra, hogy mivel kápráztatnánk el a világot. Amit eddig attrakciónak szántunk, az inkább szánalmas, mint szenzációs: autópályáink rossz minőségűek és drágák, logisztikai központjaink gyakran üresek, átgondolatlanul fejlesztett gyógyfürdőink pedig egymás vendégeiből élnek.

Tény, hogy eddig a negyedik parlamenti erővé előlépett LMP sem bizonyította a gyakorlatban a saját válaszai életképességét - de az is tény, hogy legalább vannak válasz-kísérletei.

Ami az első kérdést illeti: az egyelőre pártelnök és látható hierarchia nélküli LMP maradéktalanul hisz a demokráciában (a saját, belső pártdemokráciájában éppúgy, mint az országéban), olyannyira, hogy ez az egyetlen párt, amelynek demokratikus elkötelezettségét még a politikai ellenfelek közül sem kérdőjelezte meg senki. Ha az LMP szavazataitól függ, akkor Magyarországon is nyilvánossá válnak végre az ügynökakták, az üzleti titok és az "államérdek" nem lesz többé menlevél az állammal korrupciós környezetben üzletelő bűnözőknek. A  digitális világban pedig véget ér a joggal visszaélő jogdíj-lobbi uralma, és a felhasználók az interneten is szabad, nagykorú, az állam működését is ellenőrizni képes állampolgárokká válnak.

Az LMP demokrácia- és államfelfogása a második kérdésre is választ kínál. Ebben a megközelítésben a fenntarthatóság (vagyis a közösség és a következő generációk érdeke) mindig megelőzi a pillanatnyi magánhasznot és a magánérdeket. A tulajdon szent - de nem csak a magántulajdon, hanem az állami és a közösségi is, beleértve a környezeti értékeket, amelyek minden, jelenleg és a jövőben itt élő polgár közös tulajdonát képezik. Az LMP programja szerint a tulajdon felelősséggel is jár, és ezt a felelős magatartást nem csak az állami hatóságok, hanem az állampolgári részvétel útján is ki lehet kényszeríteni.

Ami a harmadik kérdést illeti, itt egyedül az LMP kínál használható megoldást. A párt a roma integrációt az integrált oktatáson és a gyakorlati jogegyenlőségen keresztül tartja megvalósíthatónak, és ez - minden mellébeszélés és szándékosan kisiklatott magyarországi kísérlet ellenére - a gyakorlatban is működik. Svédországban 15 százaléknyi bevándorló sokkal kevesebb kisebbségi és együttélési problémát okoz, mint Franciaországban - arányaiban - feleannyi "idegen". A magyarázat abban rejlik, hogy a svéd állam fellép mindenféle gettósító és kirekesztő törekvés ellen, az oktatás pedig integrált, homogén, és a legkisebb településen is ugyanolyan színvonalas önkormányzati iskola működik, mint a fővárosban (a közoktatás ott kizárólagos önkormányzati feladat). Az iskolák minden segítséget - plusz tanerőt, integrációs szakembereket, fejlesztő pedagógusokat stb. - megkapnak ahhoz, hogy a kisebbségi származásúakat, a fogyatékosokat, az eltérő tanulási képességűeket is együtt neveljék a többiekkel. Az eredmény a toleranciának és az esélykiegyenlítésnek olyan magas szintje, amiről Magyarországon álmodni sem merünk.

Az LMP programjában ez az integrációs szemlélet jelenik meg, kiegészítve a garantált minimumjövedelemmel, amely - a közhiedelemmel és a szándékos csúsztatásokkal ellentétben - nem arról szól, hogy az állam az ingyenélők Mekkájává teszi az országot. A garantált minimumjövedelem a mindenkori kormányt ösztönzi - mindennél hatékonyabban - arra, hogy a polgárainak használható oktatást, a munkavállalást segítő közteher-rendszert és a foglalkoztatást bővítő gazdasági környezetet teremtsen. Ha a polgár számára mindenképpen biztosítani kell valamilyen jövedelmet, akkor az állam abban érdekelt, hogy a munkával megszerezhető járandóság magasabb legyen, mint a minimális ellátás, és minél több ember dolgozzon. Nálunk jelenleg ez az érdekeltség nem létezik: a munkanélküliek egy idő múlva eltűnnek az ellátórendszerből, és az államnak "nincs dolga velük" (a valóságban persze van, a szociális segélyezéstől a megélhetési bűnözés kezeléséig). A garantált minimáljövedelem nem engedi meg, hogy az állam - a mostani gyakorlatnak megfelelően - egyszerűen lemondjon a lakosság egyharmadáról, és eleve esélytelennek bélyegezze őket.

Az LMP igazi terepe azonban a negyedik kérdés: mit adunk a világnak, amire rajtunk kívül senki más nem képes? Az LMP válasza: a tiszta környezetet, és azt az életminőséget, amelyet ezek az egyedülálló környezeti feltételek biztosítanak. Mi rendelkezünk Európa legnagyobb tiszta ivóvízkincsével, ami belátható időn belül minden prognózis szerint többet fog érni, mintha olajunk lenne. A legtöbb európai bébiétel-gyártó nálunk termelteti a zöldséget, mert itt még vannak tiszta, sok évtizedes vegyszerezéssel és műtrágyázással el nem rontott termőföldek. A Balaton tisztább és veszélytelenebb, mint bármelyik európai tenger. Minden, ami a világ számára érdekes lehet nálunk - a gyógyvíztől a boron át a téliszalámiig - azon áll vagy bukik, hogy fenntarthatóvá tudjuk-e tenni a környezet használatát. Ha igen, akkor nem lesz gondunk élelemre és energiára - sőt, exportra is jut majd belőle -, ha pedig nem, akkor marad a leszakadás, a visszatérő válság és a perifériális lét. Kiutat önmagában sem az autógyártás, sem a biotechnológia, sem a gyógyszeripar nem kínál: ezeket mások is művelik, jellemzően jobban (versenyképesebben), mint mi. De a kárpát-medencei bioszféra csak a miénk, a kecskeméti barackot, a mangalicát, a dévaványai túzokot és a Duna-kanyar panorámáját csak mi vehetjük el magunktól.

Az elmúlt húsz év egyáltalán nem a fenntarthatóságról szólt - és nem csak környezetvédelmi szempontból. Épp ellenkezőleg: a tőkefelhalmozás, a gazdaság működésben tartása komoly szociális és környezeti áldozatokat követelt, miközben bővítetten termelte újra azokat a problémákat (az államadósságot is beleértve), amelyek miatt már az előző rendszer is reformra szorult. Ma még nem tudhatjuk, hogy az LMP képes-e ezt a folyamatot megállítani. De azt tudjuk, hogy a saját identitása és a választóinak tett ígéretei rá fogják kényszeríteni, hogy legalább megpróbálja. És az is világos, hogy egyetlen magyar párt sem tűnt még el olyan gyorsan a süllyesztőben, mint ahogyan a semmiből jött, ártatlan LMP fog, ha korrupt lesz, vagy elvtelen.

Sokan mondják, hogy az LMP biankó csekket kapott a választóktól: nem világos, hogy kiket vagy mit képvisel, és még az ökopolitikai meggyőződése is bizonyításra szorul. Mindez talán igaz is. Az viszont bizonyos, hogy van annyira zöld, mint amennyire a Fidesz polgári, az MSZP szocialista, vagy a Jobbik keresztény. És pillanatnyilag ez az egyetlen párt a mezőnyben, amelyik nem csak megértette a XXI. század kihívásait, de használhatónak tűnő válaszokat is kínál rájuk.