A kétharmados többség egy kézbe kerülésével a magyar demokrácia jellege még azelőtt alapvetően megváltozott, hogy akár az alkotmány, akár valamely minősített többséggel védett törvény egyetlen betűje is megváltozott volna. Miközben a jogszabályok szintjén még egy bő hónapig minden marad a régiben, a gyakorlatban a magyar politika vasárnap este valóban új úton indult el.

A politikatudomány egyik legfontosabb huszadik századi megállapítása szerint a modern demokráciák két ideál alapján működhetnek: az egyik szervező alapelv a konszenzuskeresés igénye, a másik pedig a többség hatékony képviselete. Míg az előbbire épülő modell a hatalom alkotmányjogi és politikai megosztásával meggátolja a többség „túlhatalmának” kialakulását, az utóbbi egyetlen párt kezébe helyezi az ország vezetését – a teljes, átháríthatatlan felelősséggel együtt. A legismertebb holland politikatudós, Arend Lijphart által felállított tipológia konszenzusos végpontját Belgium és Svájc példája jelöli ki, míg a többségi modell klasszikus képviselője Anglia, illetve Új-Zéland.

A rendszerváltás idején, a teljes bizonytalanság árnyékában kialakított közjogi rendszer a magyar demokráciát egy olyan pályán indította el, melyben e két modell elemeinek együttélése gyorsan befagyasztotta, majd húsz év alatt lassan szétfeszítette a rendszert. A többségi elem által dominált választási metódus ugyan stabil kormányzást tett lehetővé, ám törvényszerűen vezetett a két, erősen megosztott politikai tábor kialakulásához – ami aztán a későbbiekben gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a konszenzusigény jegyében fogant kétharmados törvények terén kialakulhasson a megújuláshoz szükséges együttműködés. Sőt, az ellentétek már a korszak közepére olyannyira kiéleződtek, hogy még az állam normális működéséhez elengedhetetlenül szükséges személyi döntések meghozatala is ellehetetlenült, mert ne sikerült hozzájuk a szükséges minősített többséget megszerezni.

Miközben a világ számos országában igen sikeresen működnek hasonló „öszvér” demokráciák, a magyar politikai rendszer egyre távolabb került a választók elvárásaitól. Pontosabban a polgárok lassanként változó igényei távolodtak el egyre jobban a megmerevedett rendszertől. A szocialista rezsim lebontása idején még a régió legjobb modelljének bizonyuló magyar út a ’90-es évek végére már egyre kevésbé felelt meg a szavazói igényeknek. A Fidesz és az MSZP között kialakuló elkeseredett harc, a pártvezetők személyének központi kampánytémává válása, valamint a kisebb pártok eljelentéktelenedése az ezredfordulóra bebizonyította, hogy a szavazópolgárok részéről igény lenne a tiszta felelősségi rendszerek kialakítására.

Az SZDSZ és az MDF megroppanása, de főleg a kisgazdák megsemmisülése megmutatta, hogy a koalíciós kormányzásban a magyar választók nem a különböző társadalmi csoportokat képviselő politikai erők üdvös konszenzusát látják, hanem készségesen hajlandóak bűnbakként, a többségi akarat megvalósulásának kerékkötőiként tekinteni a magukat a mérleg nyelve pozícióban láttatni kívánó kisebb koalíciós partnerekre.

Az, hogy most vasárnap a Fidesz-KDNP támogatói a már megszerzett győzelem elkényelmesítő tudata ellenére is újra az urnákhoz járultak, azt jelzi, hogy nem pusztán az MSZP iránti ellenszenv vagy a Fidesz melletti elkötelezettség motiválta a többséget, hanem tudatosan mondtak igent „Orbán Viktor túlhatalmára”. Ha máshonnan nem is, de legkésőbb a szocialisták két forduló közötti kampányából gyakorlatilag minden szavazónak tisztában kellett lennie azzal, hogy milyen mértékű felhatalmazást ad a leendő miniszterelnök kezébe – és egyúttal milyen, a kormánytöbbség hatalmát korlátozó eszközöktől fosztja meg az egyharmadért kampányoló ellenzéket.

A választás tehát valóban új korszakot nyitott. Noha de jure (még) változatlan a magyar alkotmányos rendszer, a politikai elemzők szótárából legalább négy évre ki fog kerülni a „koalíciós egyeztetés”, a „törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása”, vagy a kormánytól „független” jegybank, ügyészség, számvevőszék, ombudsman, és mind a többi, csak konszenzusos modellben értelmezhető fogalom.

Ebben a ciklusban a Fidesz számára a minősített többség birtokában három út is nyitva áll az államszervezet saját képére formálása előtt. Egyrészt, akár hagyhatna is mindent intézményt a jelenlegi formában, „mindössze” annyit téve, hogy a párthoz kötődő vezetőkkel biztosítja a „független” szervezetek együttműködési hajlandóságát. Másodszor, azt is megteheti, hogy az alkotmány és a kétharmados törvények módosításával szervezetileg is a kormány alá, végrehajtó pozícióba rendeli az eddig fékek és ellensúlyok rendszereként működő intézményi hálót. Harmadrészt pedig akár el is törölheti a minősített többséggel védett jogszabályok teljes rendszerét, ezzel jogszabályi szinten hivatalossá téve a többségi modell felé történő gyakorlati elmozdulást.

Az első forgatókönyv megvalósulása erősen valószínűtlen, hiszen a választást a változás ígéretével megnyerő Fidesz-KDNP számára komoly hitelességvesztést okozhatna. Reális alternatívának így csak a második és a harmadik eshetőség látszik. Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy a leendő kormánypárt(ok) érdeke az új szervezetrendszer kétharmaddal történő bebetonozása lenne, a Fidesz-KDNP vezetésének minden egyes jobbikos felszólalás és interpelláció intő példaként emlékeztetheti majd arra, hogy a politikai rendszer túlzott merevsége milyen mély válságba taszította a magyar demokráciát.

Bármelyik utat is választja azonban az új kormányzat, az az egy dolog biztos, hogy a magyar parlamentarizmus történetében először minden változtatásért és minden nem-változtatásért egyedül kell vállalnia a felelősséget. Nincsenek szovjet csapatok az országban, nincs király, se kormányzó, aki korlátozná végrehajtó hatalmát, nincs blokkoló kisebbség, amely megvétózná törvényjavaslatait, nincs alaptörvény, amit ne formálhatna kedvére. Most először egy irányba evez mindenki, ezért a magyar kapitányt – brit, új-zélandi és több más kollégájához hasonlóan – négy év múlva teljes joggal fogja illetni minden dicséret és minden elmarasztalás.