Az izraeli miniszterelnök az építkezés bejelentését éppen akkorra időzítette, amikor Joe Biden amerikai alelnök – egyébként Izrael régi barátja – az országba érkezett. Benjamin Netanjahu kormányfő  ezzel a lépéssel kivívta a Fehér Ház tiltakozását. Obama már korábban fenntartásainak adott hangot mindenféle telepbővítési projekttel szemben, hiszen a negyed az 1967-es határokon túl, azaz a Zöld Vonal „mögött” helyezkedik el. Tudvalevő, hogy a palesztinok minden, jövendőbeli államuk területét csökkentő lépéssel szembeszállnak.

Épülő házak Kelet-Jeruzsálem ortodox negyedében

AP

Az Obama-kabinet igyekszik kimozdítani az izraeli-palesztin tárgyalásokat a holtpontról, hogy elérhető közelségbe juttassa a kétállami megoldást, azaz a palesztin állam de facto létrehozását. Hiszen az állam ugyan már létezik papíron (több mint száz ország ismeri el), de mégsem mutat életjeleket.

A rendkívül kellemetlen helyzetbe hozott amerikai alelnök Ramallahban, a Palesztin Nemzeti Hatósággal folytatott tárgyalásai során ítélte el a negyedbővítést. Jelezte, hogy az megsértette azt a tízhónapos telepítési moratóriumot, melyet az izraeli kormány önként vállalt magára. Tény, hogy Izrael Jeruzsálem vonatkozásában azt nem tartja érvényesnek, ezért be sem tartja. David Petraeus tábornok, az amerikai hadsereg egyik magas rangú vezetője, Izrael  makacskodását tette felelőssé azért, mert nincs előrehaladás az izraeli-palesztin tárgyalásokon, és a zsidó államot komoly tehertételnek nevezte a jelenlegi amerikai diplomácia számára.

Az amerikaiak Izraelhez való viszonyát korántsem kizárólag az érdekek, még csak nem is a mindenhatónak gondolt „izraeli lobbi” tevékenysége, hanem erős ideológiai-történeti azonosulás motiválja, közte az alapítóatyák értékvilága, az Amerikában elterjedt protestáns Biblia-magyarázó hagyományok zsidóságképe, az Európából történt, vallási alapú elüldözés történeti hagyománya. Úgy tűnik, hogy az Obama-kabinet újragondolja ezt a viszonyt, már csak azért is, mert  Obama „Új Kezdés” néven meghirdetett külpolitikája jegyében közeledni kíván a fejlődő világ, így az arab államok felé.

Ha az izraeli-palesztin purparlét a szembenálló felek nézőpontjából tekintjük, elmondható, hogy hiányzik a kompromisszumképesség,  szembenézés azzal, hogy csak kölcsönös engedmények nyomán lehet at együttélés feltételeit megteremteni. Izraeli oldalról a az oslói folyamat kudarca és különösen a második intifáda (2000) terrormerényletei óta nem bíznak az arab fél ígéreteiben. A jelenleg kormányzó furcsa koalíció (Likud, Munkapárt, az ultraortodox szefard Sasz, a radikális jobboldali Jiszrael Beitenu, élén a moldáviai eredetü pártalapítóval, Avigdor Liebermannal) a Munkapárt kivételével rendkívül szkeptikus a békét illetően, és igyekszik a lehető legjobb pozíciót biztosítani a békekötéshez vezető majdani végjátékban. A probléma ezzel nemcsak az, hogy növeli a feszültséget az arab világgal, hanem az is, hogy még jobban elszigeteli az eleve izolációra kényszerült zsidó államot – immár a nyugati világtól is.

A Netanjahu-kormány és az izraeli jobboldal jelentős része igyekszik felkészülni a jövőre, amikor a hagyományosan Izrael-barát Egyesült Államok már nem játszik akkora szerepet a világpolitikában, ráadásul az amerikai politika kötődése a zsidó államhoz várhatóan lazább lesz. A cél, hogy egy majdani békekötést megelőzően Izrael minél jobb pozícióban tudjon tárgyalni, lehessen majd miből engedni. Kész helyzet elé akarják állítani a tárgyalópartnereket azzal, hogy bővítik a Zöld Vonalon túli, azaz az 1967-es határokon túl településeket, és ezzel összefüggően növelik az ottani zsidó lakosság számát. A vallásos cionisták irreális álma (mármint hogy a bibliai Izrael Földje, így Ciszjordánia is megteljen zsidó lakosokkal) szertefoszlott, az arabokkal folytatott demográfia versenyfutásban a zsidók lemaradtak, nem maradt más hátra, mint hogy kompromisszumokra alapozzák politikájukat.

A palesztin oldal békevágya hasonlóképpen rendkívül ambivalens. Nemcsak a Hamászról van szó, hanem a Palesztin Nemzeti Hatóságról is, amely az áldozat szerepében tetszeleg, és Izraelt teszi felelőssé, például a palesztín hatóság költségvetésének elszámolásáért is, amelyre erősen rávetül a korrupció árnyéka. A palesztínok harcukat nemcsak fegyverrel vívják, hanem a népességarány megváltoztatásának céljával folytatják a demográfiai háborút: jelenleg még Jeruzsálem városi lakosságának több mint 60%-a zsidó, ezen akarnak változtatni.

Az izraeli jobboldal ragaszkodik az „egy és oszthatatlan Jeruzsálemhez”, mint „a zsidó nép örök fővárosához”, nem számol csökönyösségének következményeivel. Sajnálatos módon ebben a szomorú és egyben rendkívül cinikus kiszorítósdi játékban sem az izraeli polgárok normalitásra való törekvése, sem a palesztinok törekvése jogos sérelmeik orvoslására  nem számít.

Novák Attila