Volt néhány felejthetetlen pillanat és aranyköpés a szocialisták listaállító kongresszusán. A legjobbak talán Havas Szófia műsor utáni beszólásai.  Konkrétan, hogy a pártrendezvényen „igazából nem volt vita. A kongresszus elé ugyanis egy úgynevezett zárt lista került, ami azt jelenti, hogy nincs róla vita. Vagy en bloc elfogadja a kongresszus, vagy nem, de nem változtathat rajta.” Vagyis egy szoci őskáder mondta ki: a tagságot leghívebben reprezentáló küldötteknek itt a részleteket, hangsúlyokat, árnyalatokat illetően szavuk nemigen volt. Vagy az egészet borítják és elvetik (ami a jelenlegi szituációban politikai öngyilkosság) vagy módosítás nélkül rábólintanak.

A pártdemokráciára büszke (és annak hiánya miatt a vezérelvű Fideszt rendszeresen támadó) baloldal lényegében – most, hogy szorít a cipő, de piszkosul – a vitaszabadság és döntési mozgástér illúziójának drasztikus csorbításáról határozott. Az eredeti listajavaslat visszalépések (s egyéb tényezők) miatti módosulásáról „úgy döntött a kongresszus, hogy az Országos Választási Bizottság (mármint az MSZP-n belül működő Országos Választási Bizottság – a szerk.) pótolja ezeket a helyeket. Elvileg a kongresszus hatásköre lenne az országos lista, de a kongresszus ezt a jogát átruházta az Országos Választási Bizottságra.” – idézzük újfent Havast. Ergo, a tágabban képviselt párttagság erre már nem tud befolyást gyakorolni. Persze hogy korábban érdemben tudott volna, az sem realitás, csupán vigasztaló káprázat volt. 

Az MSZP régebbi jelöltállító folyamatainak is többnyire az volt a koreográfiája, hogy a párt meghatározó erővonalait domináló oligarchák informális háttértárgyalásokon levajazták a személyi főirányt. Ezt formalizálták a csúcsvezetés és a középszintű grémiumok javaslatai. Melyeket a széles párttömegek nevében eljáró küldöttnyáj alapjaiban már nem piszkált. (Egyetlen szabályerősítő kivétel a Gyurcsányt pajzsra emelő 2004-es villámkongresszus.) Messze van ez az USA pártjainak elnökjelölő konvencióitól, ahol gyakran utolsó pillanatig borulhat a papírforma. Ilyen szabadpiaci versengést a kontinentális – azon belül a régióbéli posztkommunista – pártszerkezet rendszerint a megosztottság – és a gyengeség – jelének vél. Ahogy a gazdaságban, úgy a politikában sem bízik a kiszámíthatatlan véletlenszerűséggel munkálkodó láthatatlan kézben.

A másik emlékezetes verbális felvillanás Mesterházy Attila beszédének egyik részlete. „...az MSZP nem lehet az egyéni utak puszta összessége, az MSZP egy értékeken alapuló közösség. Ezért nem fogom engedni, hogy mert néhányaknak csak egyéni érdekeik és saját pénztárcájuk fontos, ezzel az egész baloldal jövőjét és a nemzet boldogulását veszélyeztessék. Ígérem ezért, hogy meg fogok védeni mindenkit, akit ártatlanul támadnak, viszont egy percre sem védek meg senkit, aki bűnösnek bizonyul!” - mondta az újdonsült kormányfőjelölt-listavezető. Ügyes kis szófüzér. Például azért is, mivel konkrétumok nélküli. Nem taglaltatik eme – nyilván az elmúlt hónapok korrupciós ügyeire célzó – kijelentésben hogy mik az ártatlanság és a bűnösség kritériumai. Illetve: meddig ártatlan és mikortól bűnös valaki? Jogilag csak a másodfokú bírói ítélet után lesz az. De egy pártnak nyilván még azelőtt döntenie kell.  Amennyiben valamely illusztris tagjáról folyamatban lévő eljárás terheltjeként beszélhetünk, úgy a jelölőinek kell dőlőre vinni, adott pillanatban mi fontosabb: az ártatlanság vélelmének jogdogmatikai princípiuma vagy a párt (kormány) renoméja.

Minderre az egyetlen, tiszta lapot jelentő megoldás az volna, ha bekerülne az etikai szabályzatba: valamennyi olyan párttagnak, aki ellen büntetőeljárás indul, tagsági jogviszonya automatikusan felfüggesztetik. Ha elítélik, a tagság ugyanily gépiesen törlődik, ha felmentik, helyreállítódik. (S ez vonatkozna a párt jóvoltából betöltött közfunkciókra is.) Az ilyen, kivételezést nem ismerő normatív pártetika nyilván lehetetlen kívánalom. Még a legfejlettebb nyugati tömegdemokráciákban sincs efféle. Nyilvánvaló hát: továbbra is politikai esélylatolgatás dolga, mikor veszi le a kezét a párt (egyébként nemcsak a szocialista, bármelyik) a kenőpénz-banánhéjon elcsúszott potentátjáról.

Igaza van-e a Fidesznek,  hogy a szocialista pártlista a múlt embereinek lajtorjája? Ha lehámozzuk Orbán pártjának szövegéről a tendenciózus, kampányszagú aktuálpolitikai felhangokat, akkor bizony ez nem áll távol a valóságtól. A történtek alapjaiban beigazolták, hogy a lista a politikai öregek és az öregek hűbérbirtokait és hitbizományait nem sértő, „beidomított” fiatalok háttérpaktumának a terméke. Hogy ez a lista „öreg”, az nem felétlenül életkori jegyek mentén jelenthető ki. Hanem azért, mivel egyetlen olyan név sincs a befutó helyein, aki ebben a ciklusban lett volna gyökeresen új, a saját jogán (nem pedig mint valamelyik politikailag megvénült hadúr embere, védence, protezsálja, ifjú klónja) országos ismertségre szert tevő fiatal tényezővé. Tüzes, szilaj csikókat itt nem látni, csupán az öregek által betört, „koravénült” lovakat.

Persze ugyanily öreg pártszociológiai értelemben a Fidesz is. Nem először  utalok rá: az összes konvencionális, rendszerkonform politikai erő „beöregedett” nálunk. Sőt, ilyen értelemben „öreg” a MIÉP is, tehát itt szélsőséges-demokratikus törésvonalról sem beszélhetünk. Csurka ugyanúgy díszlet- és statisztaszerepre kárhoztatta, nemzedéki gettóba zárta saját ifjait, mint a többi párt. Ezzel szemben protestáló nemzedéki lázadás kreatúrája a Jobbik. Sajna csak a rendszer- és kisebbségellenes fundamentalista párt ifjai zendültek öregjeik ellen. A demokratikus pártok fiataljai nem.

Persze, hogy az MSZP tüzes, betöretlen musztángjai nem szerepeltetik magukat, annak oka lehet a taktikus, kiváró elzárkózás. Remény abban, hogy – amennyiben tudatosan nem kompromittálják magukat az öreg csatalovak listás társaságával – a bukás után eljön az ő idejük. Kétséges ugyanakkor, hogy lesz-e a közeljövőben ilyen idő? „Lám nem újult meg a szocialista párt!” – summázzák kárörömmel a jobboldalon. „Miért nem képes újulni a pártunk? – keseregnek baloldali értelmiségiek. Utóbbiak nem mernek odáig eljutni, hogy kimondják: az újhodás legfőbb gátja, a párt törzstagsága (és az őket demokratikusan legitimáló bázis) változás-és reformellenes, kiváltságőrző mentalitása. Mely úgy védelmezi „szerzett jogait”, az állami újraelosztás szent teheneit, mint a bigott nemesség a feudális privilégiumokat. Az MSZP nem azért veszítette el szavazói derékhadának oroszlánrészét, mert nem újult meg. Hanem pont azért, mivel próbálták megújítani, s erre a választóinak (s általában a magyar választóknak) a zöme nem bizonyult vevőnek.

A szószátyár Gyurcsány párt-vagy országreformot igazából nem csinált majd' ötéves regnálása alatt. Ideje nagyrészt arra ment, hogy próbálta rádumálni övéit azok szükségességére. Uralmának tragikomikus összegzése, hogy tömegbázisa már a reformhelyettesítő reformkurzus és reformretorika miatt is fogyásnak indult. Végül, 2008 tavaszától – bársonyos reformok címszó alatt – a reformhalál prófétája lett, csak hogy pártbeli helyét őrizze. A posztkádári baloldalt semmiféle belső nyomás nem tudta igazi társadalom- és gazdaságpolitikai reformokra késztetni. Főleg hogy ilyenre komoly erőfaktor sem volt a társadalomban. ’95 tavaszán a Bokros-csomag, éppúgy, mint az idén tavaszi Bajnai-csomag a brutális világgazdasági presszió következménye volt. (Akárcsak a rendszerváltás.)

Viszont a jobboldalnak is meglesz a „múlt emberei” fölött érzett káröröm böjtje. Mikor neki kell azon – Kádártól örökölt, az MSZP-től átvett – szegmenssel bajlódnia, amely belefagyott a paternalista időgyantába. Hazánk demográfiai apálya nemcsak egészség- és nyugdíjbiztosítási szempontból lesz majd tragikus. Hanem a politikai innováció tekintetében is. A lakosság elöregedése miatt egyre nagyobb lesz azok aránya, akik a kádárizmusban szocializálódtak, s (nemcsak a népességfogyás, de a piacképes frissdiplomások elvándorlása okán is) egyre kevesebb azoké, akik identitásteremtő élményeiket a rendszerváltás után szerezték. Nyugdíjas-puccs várható a közélet főáramában. Ez talán nem vezet olyan nemzedéki polgárháborúhoz, mint Moldáviában, de bizonyos nézőpontból annál rosszabb, (mert alattomos és látens) folyamat indul be. Mint a fokozatos, időben alig észrevehető leépülés. Lehet tehát fintorogni a szoci pártlistán. De önmagában ezzel nem vagyunk kinn a vízből. Ugyanis nem belterjes pártkór, hanem kiterjedt – hovatovább áttétes – rendszerbetegség tünete ez.