Magyarországon a lakos, alkalomadtán a lakosság nem más, mint értetlenkedő kispolgári csökevény, felesleges akadály nagy ívű terveink útjában. Bár időközönként az urnákhoz járulhat (s ha nem minket választ, legott el is hordjuk mindennek), azt azért tudni illik, hogy szegény nem lát tovább az orránál. A könnyű kézzel kiszórt érvelés szerint akinek nem tetszik a zsivaj, ne legyen belvárosi lakos.

Este a Liszt Ferenc téren. Lakók és vendéglősök konfliktusának egyik színtere. © MTI - Koszticsák Szilárd

Holott a helyzet meglehetősen egyértelmű. Miután a kilencvenes évek elején felesleges, tovább nem cipelhető tehernek érezték, az akkori önkormányzatok az akkor bérlőkre testálták a belvárosi lakásállományt, legalábbis annak jó részét. A jelképes vételárért cserébe, az új tulajdonosok feladata maradt az évtizedek óta elhanyagolt egykori bérházak (azóta társasházak) külső és belső helyreállítása, lakásaik emberi állapotba hozatala. Így a belvárosi társasházak többségében a lakóké a legnagyobb tulajdoni hányad. Saját tulajdonuk védelme érdekében lépnek tehát fel, akik a társasházaik aljában működő vendéglátóhelyek környezeti terheit sokallják.

Egyelőre csendháborításért tesznek panaszt, akik tesznek, de jogosan léphetnének fel birtokháborítás ügyében is. Aminek egyébként aligha lehet az a megoldása, hogy akit javai élvezetében zaklatnak, maga szedje majd a sátorfáját. A szomszédos kerület lakosaként személyes tapasztalataim alapján tanúsíthatom, ahol még képviselteti magát, az önkormányzat leginkább lebeszélni szándékozik a tulajdonosokat (nem árt hozzászokni a gondolathoz, hogy ők bizony azok) arról, hogy hozzájáruljanak új vendéglátóhelyek nyitásához.

Keserves tapasztalatok sora tanította meg mindkét felet arra, hogy jobb gazda és jobb partner a biztos adófizető kistulajdonos a gyakran követhetetlen tulajdoni hátterű vendéglátós cégeknél. Akik, a közhiedelemmel ellentétben nem fizetnek sem milliós helyi adókat, sem milliós közös költséget.

A helyi adók ugyanis a vendéglátós társaságok székhelye szerinti önkormányzatokat illetik. A közös költséget pedig az üzlethelyiségek bérbeadására szakosodott cégek, általában szintén projekttársaságok fizetik. Mértéke pedig - a birtokában levő albetét tulajdoni hányad szerinti arányában - éppen annyi, akár a többi tulajdonosé. Ez az összeg tehát független a bérleti díjak és a forgalom nagyságától. Ráadásul így is gyakran behajthatatlan, elvégre a magántulajdonos végszükség esetén végrehajtható, a szövevényes társasági viszonyok viszont lehetőséget nyújtanak a terhek alóli kibúvásra. Aki látott már társasházi számvizsgáló bizottsági jegyzőkönyvet, annak ezt aligha kell magyarázni. Bár a városi legendákban terjedő húszezer forintos aláírási tarifát nem tudjuk ellenőrizni, viszont ha bebizonyosodna, mélységesen elítélnénk, azt viszont aligha kifogásolhatjuk, hogy egy tulajdonosi közösség valós hozzájárulást kér azoktól a helyiséghasználóktól, akik mindeddig minden felelősség nélkül terhelhették rájuk profitszerzésük környezeti terheit.

Tekintve, hogy az üzlethelyiség ingatlan-nyilvántartás szerinti tulajdonosa, annak bérbeadója, a helyiségbérlő és a tényleges üzemeltető gyakorlatilag csak egy nehezen felderíthető láncolat távoli szemei, a hálózat végpontja, az üzemeltető a tulajdonosoktól teljesen független életet élhet. Azaz senki sem tudhatja, mikor lesz a házias kisvendéglőből kétes hírű topless-bár. Márpedig tudható, hogy a pesti belvárosi kerületek mezején nyílik nem egy húsevő virág is. Ha már annyira szeretünk a "külföldiekre" mint értékmérőkre mutogatni, tekintsük csak át egy-két Budapestre akkreditált követség honlapjának figyelmeztető listáit.

Nem kell viszont eleve a legrosszabbra gondolnunk. A terézvárosi vendéglátók nagy többsége minden bizonnyal tisztességes és jóhiszemű vállalkozó. Ugyanakkor igen gyakran éppen a saját üzletük biztosításával okozhatnak hosszú távon károkat a városnak. A Belváros ugyanis nem elsősorban a város kocsmatérképének színesítésével járult hozzá a főváros életéhez. Az igazi siker az volt, hogy Budapesten sikerült megállítani a lakosság agglomerációba vándorlását, mi több, szabályos visszavándorlási folyamat indult el. A jelenlegi szórakoztató negyeddé válás viszont ezt alapjaiban veszélyezteti. Félő, hogy a vendéglátóipar nem csak az adófizető lakástulajdonosoktól, de egyúttal a bejelentett lakók és szavazópolgárok egy jelentős részétől is megfosztja a kerületet.

E történet legszomorúbb pontja éppen az, hogy két évtizeddel a rendszerváltás után, felnőtt emberek számára is az alkoholfogyasztás lehetősége jelenti a szabadság alapvető mértékét. Minőségi különbséget jelent persze, hogy az egykori Fiatal Művészek Klubjának hányásszagú hodályát felváltották a Liszt Ferenc tér teraszai, de a lényeg, a kiválasztottság-­tudattal átitatott pótcselekvés megmaradt. Pedig, ha ez nem lenne, talán még kompromisszumra is lehetne jutni záróraügyben.

Dobrovits Mihály