Az immár 80 éves újságíró, 1948 decemberében, tizenkilenc éves korában hagyta el Magyarországot, mert átlátott a „kommunista szitán”. A francia sajtó egyik legnevesebb Kelet-Európa szakértőjévé vált. Gyakran megfordult Magyarországon is. Párizsból élénk figyelemmel kísérte térségünk, s ezen belül szülőhazája politikai változásait és nem tudott megbékélni a kiépülő népi demokráciával.

Az utóbbi két évtizedben a rangos Saint-Cyr katonai akadémián, a francia vezérkar elit intézményében oktatta Kelet-Európa történetét, neves orgánumokban közölt publikációkat, tanácsokat adott francia politikusoknak, többé-kevésbé hasonló szerepet játszott, mint a közelmúltban elhunyt Fejtő Ferenc, vagy a hazatelepült Kende Péter, a Bécsből tudósító Paul Lendvai, vagy az Egyesült Államokban élő Charles Gáti.

Schreiber Tamás

Már most a dilemma, ami nemrég megjelent könyvét elolvasva 2009. augusztus végén világossá vált a számomra (bár még egy éve nem volt olyan egyértelmű, mint most), a következőképpen fogalmazható meg: miként keveredtek össze, s váltak áttekinthetetlenné a magyarországi ideológiai és politikai frontvonalak az utóbbi két évtizedben egy olyan sokoldalúan tájékozott, széles horizontú megfigyelő szemében is mint Thomas Schreiber? Ha a 2010-es országgyűlési választásokon valóban súlyos vereséget szenved a hazai baloldal, mint várható (jelenleg a közvélemény kutatás az MSZP népszerűségét 8, azaz nyolc százalékon méri, szövetségese, az SZDSZ pedig miután kilépett a koalícióból, lényegében felszámolta önmagát), miért nem látta ezt még 2009 elején sem egy olyan kiváló újságíró, mint ő? (Az illusztris szerző ez év elején tett pontot tett kézirata végére.)

Pedig az ifjú Schreiber már 1956. október elején, a Rajk-temetésről egyedül tudósítva párizsi olvasóit, figyelmeztette a hitetlenkedő Nyugatot a közelgő magyar forradalomra, és egyik szerzője volt az „Igazság a Nagy Imre ügyben” című, 1958-ban Nyugaton megjelent kötetnek. És már a nyolcvanas években közelről nyomon követte a készülődő rendszerváltást, meglehetősen világosan látta a jövőt. Már akkor készített interjút Antall Józseffel, mint a „jövő emberével”, amikor a nevét még kevesen ismerték nálunk. Annyira benne volt az ügyeinkben, hogy az 1990-es évek elején szerepet vállalt a médiaháborúban is, teljes mellszélességgel kiállt amellett, hogy a nagy múltú Magyar Nemzet a párizsi Hersant médiatröszt privatizálja, ami aztán gazdasági és politikai okok miatt egyaránt kudarcnak bizonyult.

Ehhez képest 2009 elején, a következő mondatokat írta le Gyurcsány Ferenc nevezetes 2006-os őszödi beszédéről, mely nyilvánvaló fordulatot hozott az akkor frissen újraválasztott kormánykoalíció megítélésében: „Gyurcsány őszödi beszéde reális képet adott a magyarországi gazdasági helyzetről és az elkerülhetetlen reformokról, amelyek a kormány minden erőfeszítése ellenére érzékenyen fogják érinteni a lakosságot. Számomra megdöbbentő az ellenzék teljesen negatív magatartása, ami a beszéd tartalmát illeti. Ellenzék alatt természetesen egyaránt értem a Fideszt és a Fidesz védőszárnyai alatt már kibontakozó felemás ’nemzeti radikális’ csoportokat. Tökéletesen érthető, amiért a miniszterelnököt élesen bírálják, ez hozzátartozik a demokratikus játékszabályokhoz. De elfogadhatatlan, ahogyan az őszödi beszéd jól időzített nyilvánosságra hozatalától szabályos lejárató offenzíva indult Gyurcsány személye ellen .”

Majd így folytatja : „el tudom képzelni, hogy egy fideszes miniszterelnök (akit nem feltétlenül Orbánnak fognak nevezni, hiszen az elnököt, amennyiben alkotmánymódosítás révén annak jogköre növekszik, hosszú távon inkább az államfői poszt érdekli) pár hónap után az öszödi beszédre (tartalmában, és nem stílusában) emlékeztető, falrengetően drámai nyilatkozatot tenne. Melyben elismeri, hogy sokkal súlyosabb a helyzet, mint hitte (ezért természetesen a baloldalt teszi felelőssé), és minthogy jó hazafiként kötelessége kihúzni a kátyúból az ország szekerét, kénytelen megszorító intézkedéseket tenni. Ami nyilvánvaló áldozatokkal jár. Hogy utána mi történik? Ismét megerősödik a baloldal, és kezdődik minden előröl.” Ezek után a 168 Óra című hetilapban rendszeresen publikáló Thomas Schreiber javaslatot tesz a 2011-es európai elnökség végéig érvényes nagykoalícióra, tekintettel arra, hogy az EU soros elnöke ebben az időszakban éppen Magyarország lesz.

Talán kissé túl hosszan idéztem a szerzőt, érzékeltetendő, hogy az általam is nagyra becsült, sőt, személyesen is ismert külpolitikai szakértő milyen irreálisan ítéli meg az aktuális hazai fejleményeket, felülről és oldalról nézve milyen áttekinthetetlen tűnik a magyar labirintus. Ennek legfőbb oka minden jel szerint abban a megrögzött, előítéletté kövesedett gondolati pályában keresendő, mely egyenes összefüggést konstruál a monolitnak tekintett hazai jobboldali politikai hagyomány és a jelenlegi ellenzéki erők között, illetve az 1948 előtti szociáldemokrata hagyomány és a 1989 után önmagukat baloldaliként meghatározó pártok között. Eközben nem vesz tudomást azokról a kapcsolódásokról, amelyek kialakultak a kései Kádár-korszak politikai struktúrája és a rendszerváltás után három választást is megnyerő, sőt, 2002-től két egymást követő ciklusban is kormányzó hatalmi elit között.

Látható, hogy a két világháború közötti magyar szociáldemokráciával, illetve a radikálisokkal szimpatizáló szerző (aki 1956 után egy ideig a magyar politikai emigráció „titoista” csoportjában politizált), és akinek ügyvéd édesapja zsidó munkaszolgálatosként halt meg 1943 januárjában, a doni katasztrófa során, a Demokratikus Chartában megszerveződött, s azóta is rendszeresen fel-feltámadó „magyar antifasiszta egységfront” hatása alá került. Ezért eleve kizártnak tartja, és talán még most is így vélekedik, hogy a jobboldalon a radikális nacionalistáktól és rasszistáktól elhatárolódó, jelentős párt szerveződjön, mely képes leváltani a hatalomból a teljesen diszkreditálódott, neoliberális ábrándokat kergető, s az országot közben gazdasági csődbe juttató szocialistákat. Ilyesmi Franciaországban elképzelhető, de nálunk, annak ellenére, hogy 2004-ben az Európai Unió tagjai lettünk, belátható időn belül soha.

Vagy a baloldal vagy a fasiszták – azaz Bacher Iván visszhangot keltett Séta című publicisztikájában szuggesztíven megrajzolt dilemmával szembesül könyvében Thomas Schreiber is. Ez tényleg riasztó perspektíva. Egy dolog, hogy Schreiber a „párizsi toronyból” nem láthatja a magyar politika árnyalatait és időnként , minden jóindulata ellenére torz tükröt tart az olvasók elé. Ennél sokkal riasztóbb, hogy befolyásos nyugati újságírók, tudatlanságból, trehányságból, netán korábbi beidegződéseinek engedve, a Fidesz várható győzelme után, olyan lejárató kampányba kezdhetnek, ami árthat nemcsak a jobboldalnak, de az egész ország politikai és gazdasági érdekeinek is.

Pelle János