Rendőrségünk továbbra is bottal üti a hatodik embert kivégző sorozatgyilkos banda hűlőben lévő nyomát. Az immár 120 fős nyomozócsoport és a százmilliós jutalom grandiózus beharangozása valójában a rendőrhatóság zavarát, bizonytalanságát túlkompenzáló, a nyilvánosságnak szánt „hangulatjavító” döntés. Amit eddig felmutattak, az semmi (legjobb indulattal: alig valami.) Nincs az elkövetőket illetően útba igazító ügydöntő tanúvallomás, személyleírás, bizonyíték, jel. Valójában a motivációjuk lényegét is csak találgathatjuk. Roma származású embereket gyilkolnak – ennyi biztos. Hogy pontosan milyen indítéktól vezetve, az homályos. 

Mindenekelőtt bocsássuk előre: a világon még nem létezett olyan bűnüldözés, amely az összes nyomozását sikerrel zárta volna. Voltak, vannak és lesznek gyilkosok, akik megússzák. Benne van a pakliban, hogy az eljárás önhibán kívül feneklik meg. Ráadásul a görcsös – hatalom és lakosság egyidejű nyomása alatti – rendőri-ügyészi igyekezet, hogy „tettest produkáljanak”, könnyen vezethet „bírói műhibához”, ártatlanoknak a közbiztonság mindenható őreit igazoló elítéléséhez. De nemcsak az műhiba, ha vétlent fognak gyanúba. Hanem az is, ha az igazi tetteseket a rendőrségnek felróható okból nem tudják előkeríteni. Például, mert szakmai baklövéseket követnek el. Tatárszentgyörgyön a romagyilkosságnál például a helyszínelés kapcsán fegyelmi vizsgálat indult a nem kielégítő „nyomolvasás” ügyében. Persze azt, hogy a rendőri teljesítmény megfelelő-e, laikusként nehéz eldönteni. 

Elsősorban azért, mivel – pont a nyomozás érdekére hivatkozva – az illetékesek titkolóznak. Ez lehet jogszerű, kriminalisztikailag szükséges hallgatás. Viszont abból is fakadhat, hogy azért van csönd, mert nem tudnak semmit. Ami még belefér, van olyan, hogy az ügy adatszegény. Csak akkor nem szabad titokzatos arckifejezéssel a bennfentesség, a „nyomon vagyunk” látszatát kelteni. Ugyanakkor döbbenetes, hogy még valamiféle komolyan vehető „mentális fantomkép”, személyiségprofil sem készült a gyilkosokról. Pedig könnyen lehet, valamelyik bűnöző rokona, szomszédja, munkatársa ráismerne az illetőre. A nyomozás lényegi eleme a tömegkapcsolati nyilvánosság. 

A kislétai gyilkosság helyszínén. A hajtóvadászat folytatódik © MTI

Lakossági bejelentések révén olyan információk merülhetnek fel, amikre önerőből nehéz szert tenni. A rendőrségi médiaimpotencia iskolapéldája, „állatorvosi lova” a leányvári gyilkosság. Idén januárban megöltek egy idős nőt a Komárom-Esztergom megyei településen. Viszont a rendőrség hetekig nem tájékoztatta erről a sajtót. Legvégül az egyik családtag tette ezt meg helyettük. Kérdés, hány potenciális tanú fejéből hullottak ki az emlékek a hírzárlat ideje alatt.

Nem tudni azt sem, mit jelent pontosan az imponálóan hangzó 100 fős nyomozó- és 20 fős elemzőcsoport. Ugyancsak a rendőri munka zavartalanságával indokolva nem tudhatjuk, kik a tagjai ezeknek az egységeknek és pontosan mit csinálnak. Rögtön felmerül a kérdés: a mennyiség átmegy-e minőségbe? Mert az utóbbit az előbbi önmagában nem pótolja. Ismert alapigazság az is, hogy sok bába közt elvész a gyerek. Egyáltalán nem biztos, hogy százhúsz ember kétszer annyit (és kétszer olyan jól) dolgozik, mint ötven. Legjobb példa erre a szocializmus teljes foglalkoztatottsága (valójában: kapun belüli munkanélküliség), amikor két ember munkáját hatan végezték. 

A közhivatali munkamorál, munkaszervezés ismeretében könnyen feltételezhető: az erőszakszervezeteknél (így a rendőrségnél) is egyszerre van létszámhiány és létszámfelesleg. Terepmunkát végzőből ínség, aktakukac léhűtőből bőség. Nyilván mindenki kíváncsi lenne rá: a százhúsz fős csoport   minden tagja teljes értékű rendőri aktivitást produkál-e? Vagy az egész nem több statisztikai blöffnél, az odavezényeltek fele-harmada csak papíron nyomoz? Már nem is számoljuk, hányadik ügy ez a sok máig felderítetlen robbantásos gengsztermerényletből, maffiazsarolásból, szélsőséges akcióból, életellenes erőszakcselekményből, amelyek megoldására exkluzív, csodatévő, mágikus nyomozóegységet hoztak létre. Ha már szinte az összes detektív a „nagy ügyekkel” foglalkozik, akkor miként jut kapacitás a piti, hétköznapi bűntettekre? Erre választ csak a rendőrség publikus szervezeti átvilágításával nyerhetnénk. 

Ha mégis megpróbáljuk az adatgyérség dacára összerakni a ténymozaikot, látható: rendkívül profi, körültekintő halálbrigáddal van dolga a törvény szolgáinak. Erre utal, hogy olyan, alvilági, félkatonai és terrorista körökben menő, trendi fegyverek helyett, mint a hagyományos, félautomata maroklőfegyver, AMD/AK-47 gépkarabély, Skorpió géppisztoly, Dragonov lövészpuska, a kézigránát, „ők” primitív sörétes vadászpuskát használnak. Ami a céljaikhoz tökéletes döntés. Nem véletlenül épül be a terror- és maffiaellenes hírszerzés az illegális fegyverkereskedelembe. Aki bűnös célra vásárolna ilyesmit, tőlük szerzi be. Mivel önvédelmi lőfegyvert csak indokolt esetben kiadható engedéllyel lehet törvényesen kapni, katonai támadófegyvert pedig úgy se. 

Minél nagyobb tűzerejű fegyvert akar birtokolni valaki, annál nagyobb a feltűnés (és a lebukás) veszélye. Vadászati rendeltetésű tűzfegyverhez (és vadászengedélyhez) azonban sokkal könnyebb jutni. Rengeteg hivatásos „vadölő” és hobbivadász, erdész, erdő- és mezőőr hord vadászpuskát. Emellett a vadászfegyverek feketepiaca jóval kevésbé van hatósági látókörben. Egy vadászruhába öltözött puskás ember vidéken nem kelt feltűnést, hisz csupán legális mestersége kellékeit viszi. Tetejébe a sörétes lövésnyom a ballisztikusok rémálma. Hiszen iszonyú munka összeszedegetni, kioperálni a holttestből, és nehezebben azonosítható, köthető lőfegyverhez, mint az egyszerű pisztoly- vagy gépfegyverlövedék. A Roma Sajtóközpontot idézve „ Fegyverszakértők szerint az is az elkövetők profizmusára vall, hogy sörétes fegyvert használnak a romák elleni gyilkosságoknál, ezt ugyanis nehéz beazonosítani. Bár a helyszínen megmaradó töltényhüvelyek alapján elméletileg megállapítható a fegyver típusa, ez a tudás mit sem ér, ha magát a fegyvert, amiből lőttek, nem találják meg, ráadásul, ha néhány alkatrészt kicserélnek benne, már a hüvely alapján sem azonosítható be egy vadászpuska.”

Rendkívül sanszos, hogy valamelyikük az ügy legelső áldozata előtt is gyilkolt már. Például mint elitkatona, idegenlégiós, magánzsoldos a civil lakossággal szembeni atrocitások közben is. Életszagúnak látszik, hogy legalább egyikük kapott éles harci kiképzést. Lehet magyar állampolgár, aki külföldön részesült ilyenben (például az Idegenlégió vagy kettős állampolgárként másik ország hadserege.) Vagy külföldi ország polgára, aki magyar identitású (délszláv vagy afgán háborúk vajdasági, kárpátaljai veteránja).

Abból, hogy az áldozatok mind cigányok, levonható-e következtetésként, hogy a tetteseket a politikai rasszizmus vezérli? Lehet, de ez akkor is csak az egyik, s nem az egyetlen potenciális mozgatórugó. Minden gyilkos otthagy a helyszínen magáról valamilyen személyiség-lenyomatot, személyiségmorzsát. Csak nehéz egy apró szilánkból összerakni a képet. A tettesek nem feltétlenül azért gyilkolnak, mert rasszisták. Azért is gyilkolhatnak, mert pszichopataként igényük van rá. Előítéletük maximum leszűkíti, kijelöli a potenciális célponti kört. Dolgozhatnak teljesen politikamentes alapon is. Ugyanakkor, ha valakik ennyire profik, akkor belefér, hogy az áldozatválasztási metódus egyben félrevezető álcázás is. Ha megölnek több meleget, aki szexualitását nyíltan vállalja, mindenki a homofóbokra gondol elkövetőként, szimpla kéjgyilkos aberráltakra vagy ideológiailag közömbös szociopatára alig valaki. Nem zárható ki az sem, miszerint azért tudnak így beolvadni, mert az elkövetők (vagy legalább egyikük) cigány(ok). Céljuk az ideológiától független, szórakozásból való ölés. S pont azért választanak áldozatoknak romákat, mivel tudják: a nagyközönség ilyenkor zsigerből a többségi fajgyűlölőkre asszociál. Aligha ez a legvalószínűbb forgatókönyv, de „politikai korrektségből” rögtön elvetni sem szabad. Természetesen a szörnytett morális és jogi megítélésénél az áldozatok és tettesek származását, politikai nézeteit egyaránt figyelmen kívül kell hagyni. Fontos, hogy bárkik és bármiért tették, elnyerjék a legsúlyosabb jogállami büntetést.   

Papp László Tamás