A tuti biztos győztes és vesztes egykedvű nyugalommal mantrázza a rutinpaneleket. Valójában sem a kormányzati apokalipszist vizionáló ellenzék, sem a sikerpropagandáját a balra lengés politikai tornászmutatványával megfejelő s a parlamenti küszöb alatt ájultan fekvő SZDSZ támogatására szoruló egypárti-kisebbségi kormányerő nem a lényegről beszél. Hogy az MSZP részéről többé-kevésbé szervezett evakuáció zajlik, a Fidesz pedig saját populizmusának foglya lett. Időnként bajos eldönteni: csupán rabja a népámító ígéreteknek, netán kezd is azonosulni velük? Belpolitikai pillanatkép, párttörténeti háttérrel.

Kongresszusuk előestéjén nincs süllyedő hajóra jellemző lázas, fejvesztett szaladgálás a pártház lépcsőin. Holott dúlhatna bizonytalanság az orientációs zavaroktól gyötört pármunkás lelkében. Mi a vonal, merre kell igazodni? Amióta a szocik elvesztették paternalista apafigurájukat, a Kádár-pótlék Horn Gyulát, a vezető- és irányválasztás gyakorlata a kívülállónak rejtelmesebb, mint valamely misztikus szekta vagy egzotikus törzs rituáléja. Pártot szervező-finanszírozó, lobbierővel is bíró zseboligarchák háttérből levajazott személyi paktumairól szól a fáma. A posztkádári baloldal – sűrűn hangoztatott belső demokratizmusa ellenére – nem kedveli a nyílt (vagy csak a párttagság nyilvánossága elé kivitt) vitát és versengést. A tagság eddig szinte mindig csak rábólintott a kulisszák takarásában született alkukra. Eszünkben sincs persze bázisdemokrata alapelveket számon kérni a hivatásos politikacsinálókon. Tudjuk, így megy ez szerte a világon. Bár azért nem teljesen. Gyurcsány azért tudta villámpuccsal átvenni a hatalmat 2004 augusztusában a párton belül, mert rájött: a konvencionális párthierarchia, a konformista bólogatásra szocializált, elöregedett tagság, a kádermozgatás apparátusi technikái fölött eljárt az idő. A mögé felsorakozó klientúra tűzereje mellett azért tudta kívülről bevenni a pártot, mert közösségi hálózatokba szervezte a korábban a párt öregjei által ifjúsági tagozatok, ernyőszervezetek rezervátumaiban tartott fiatalokat. Illetve fellázította a párt valódi döntésekből kirekesztett talpasait, a tényleges részvétel illúzióját kínálva fel nekik. Mintha Tony Blairt klónozták volna. Újravakolta a párt homlokzatát. Kapcsolatépítő portálok, miniszterelnöki blog, trendi logók és pólók.

Ami nincs, az nem tud fájni

A királyválasztó jogaiból kisemmizett régi pártelit szemét persze csípte az új módi. De kényszerűen belenyugodott, hisz az új seprű a klinikai halálból hozta vissza őket, s röpítette a győzelemig. Valójában ezzel tette velük a legrosszabbat. Horn Gyula – minden disszonáns vonása ellenére – a reálgazdaságra figyelő reálpolitikus volt. Aki a Bokros-csomaggal, habozva ugyan, de bevezette s nem is engedte visszavonni a megszorításokat. A gyurcsányi irreálpolitika elhitette velük: trükkök százai, a büdzsé kozmetikázása, cinkelt statisztikákkal való zsugázás révén bármi megúszható gazdaság- és társadalompolitikai következmények nélkül. A hitelből finanszírozott jóléti osztogatás is. Nem a gazdaság volt lendületben, hanem az adósságspirál. A mai napig homály fedi, ki szivárogtatta ki Gyurcsány Balatonőszödön mondott beszédét. De akinek a kriminológiai triászból – eszköz, indíték, lehetőség – mindhárom stimmelt, egy biztosan van: maga a szónok. Aki így – a közös bűn révén – összeláncolta magát a későkádári pártmandarinokkal. Kialakult az elvtársi hangulatklíma, miszerint Fletó o muerte. Hogy Gyurcsány Ferenc tudja, milyen a reform, ami nem fog fájni. Vagy nem fél megkérdezni. A fickó egyszer már kihúzott bennünket a csávából, hátha másodszor is esőt csinál.

A reform tényleg nem fájt, mert ami nincs, az nem tud fájni. Ugyan miféle eget rengető reformok és elviselhetetlen szociális kínok voltak itt Gyurcsány idején? Hacsak a háromszáz forintos vizitdíjat nem tekintjük bestiálisan szadista népnyúzásnak. A magánszektort húzták le újfent bevételnövelő pénzbehajtással. A közszektor, a nyugdíjasok megmaradtak szent teheneknek, s kilövési tilalom vonatkozott a vízfejű állami mamutcégekre és ellátórendszerekre is. Ami reform papíron hatályba lépett, csendesen felpuhították vagy elszabotálták. A reform-és piacpárti értelmiség a cselekvést összekeverve annak látszatával, eufórikusan tapsolta a nagy semmit. Folyt ugyanazon parasztvakítás, hogy csontig hatoló, húsba vágó áldozathozatal nélkül lehet reformkurzust produkálni.

Sokan még akkor is tapsoltak, amikor Gyurcsány a tavalyi népszavazás, koalíciószakadás, földindulás után a hírmondónak megmaradt egészségbiztosítási törvényt is beáldozva, a reformimpotenciát kinevezte bársonyos erekciónak. Jött a száznapos sodródás, aztán a válságlavina. De Fletó még a pénzügyi hógörgeteg elől cikkcakkban síelve is a kibekkelésre bazírozott. Beragadt az adóprés, így keresztültaktikázott egy párszáz milliárdos bársonyos kiadáscsökkentést. Ám ez már nem volt elég pozíciója biztosításához. Kitelt a becsülete a világgazdaságnál, amelynek nem volt már pénzbősége. Bebizonyosodott: Gyurcsány nem motorja, hanem gátja a strukturális és konjunkturális válságkezelésnek. Utódja fogadta el azon intézkedéseket, amelyeket legkésőbb három éve szükségesek lettek volna. Közbér-és nyugdíjextrák törlése - bár adócsökkentés helyett ebből csak adóátrendezésre futotta.

Tömegpánikot mellőző evakuálás

A kormánypárt legfőbb döntéshozó fórumának összehívása előtt beharangozott félbalos fordulat valószínűleg a költségvetési szigor árnyalati-hangulati jellegű, a lényeget kevéssé érintő felpuhítását jelenti, nem a „neoliberális” Bajnai-kormány elcsapását. „…a szocialisták megértették a történelem leckéjét, vagyis mindenki pontosan tudja és érti az MSZP-ben, nem lehet még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy választások előtt fellazítjuk a költségvetést” – nyilatkozta a Népszabadságnak Mesterházy. Persze korántsem önuralmukat dicséri, ha így lesz, csupán a mozgástér végletes hiányáról tanúskodik. A Népszava szerint „nem engedheti meg a párt, hogy személyi kérdések mocsarába fulladjon a július 4-i kongresszus – hangoztatták a múlt szombaton a szocialista választókerületi elnökök. Előző nap reggel az „öregek” egyezségre jutottak a „fiatalokkal” többek között abban, hogy utóbbiakkal kibővítik a pártot az országgyűlési választások végéig irányító országos választási bizottságot (ovb), és emellett gyakorlatilag a fiatalok választják ki a miniszterelnök-jelöltet, és az országos lista összeállításakor is lesz szavuk. Az ovb tagjai lelkiismeretük szerint vállalták, hogy nem indulnak az országos elnökség elnöki, elnökhelyettesi, alelnöki posztjaiért, legfeljebb elnökségi tagságra pályáznak. Ezt követően azonban összeült az országos elnökség – a megyei elnökökkel, illetve néhány meghatározó pozícióval nem rendelkező párttaggal –, és legalább négyféle kongresszusi menetrend került elő. ”Nem lenne bölcs dolog négy forgatókönyvet terjeszteni a küldöttek elé, mert félő, hogy azzal szétvernék a szombati kongresszust” – nyilatkozott valaki a párt belső köreiből.

Legsanszosabb ama forgatókönyv, hogy az ifjútörökök, a helyileg népszerű, fiatal önkormányzati politikusokból álló utánpótlás lehetőséget biztosít a régi gárdának a méltósággal történő nyugállományba vonulásra. Jól organizált, tömegpánikot mellőző evakuálás. Nem sürgős a dolog, az idő (és a Fidesz) nekik dolgozik. Jelen állás szerint a szocialista frakciótagok fele-kétharmada (horror-forgatókönyv esetén akár háromnegyede) alapból elveszti mandátumát. Távozniuk kell a minisztériumokból, az állami támogatás várhatóan drasztikus csökkenése okán a pártalkalmazottakra is leépítés vár. Felesleges most rögtön dulakodni velük, hogy ballasztként kidobják valamennyit a léghajóból. Még zuhanás lesz a vége. Jobb, ha lassan hozzászoknak a gondolathoz és földközelben kitessékelik őket. Egérutat biztosítva a magánszférába. Időközi választásnak úgysincs már értelme. A kompromisszum lényege, hogy az öregek fogják fel jutalomjátéknak a ciklus maradékát. Cserébe ne akarjanak befutó helyeken domborítani a listán. Valószínűleg ez lesz a konszenzusos becsületgól-opció.

Groteszk, hogy az ember abban reménykedik: Navracsics hazudik

Hogy mit szól ehhez a Fidesz? Nagyjából ugyanazt, mint öt-hat éve. Elveszika-zemberektől-de-mi-nem-hagyjuk-visszaadjuk. Nem frissül az audio szoftver. De miért is frissüljön? A közeg elvárása nem változott. Társadalmunk főárama a mai napig képtelen belenyugodni, hogy a kádári jóléti állam, ama bizonyos szerzett jogok nyugati hitelekből való finanszírozása működésképtelen. Mi több, személye elleni merényletnek tartja, hogy a gonosz pénzvilág nem hajlandó állni a 13. havija cechjét. Cikkíró mai is leírhatná azon, 2005 őszi, ugyanide szánt mondatait, hogy Orbán Viktor azt akarja elhitetni, hogy lehet egyszerre adót csökkenteni, hitelt törleszteni, béreket emelni, eurót bevezetni, és a közszolgáltatások minőségét feljavítani.

Az igazság kétségtelenül nem hangzik jól; nem lehet vele tömeggyűléseken voksokat szerezni. Az adósságspirál elkerüléséhez olyan reformokra van szükség, amelyek áldozathozatalt követelnek a lakosságtól. Pedig Orbán is tudja: hazánk pénztárcája nem bír ki még négy ilyen költekezős-adóssághalmozós évet. Reméljük hát, amennyiben kormányra jut, úgy dobja ki programját az ablakon, mint a házasságszédelgő a szenvedélyes éjszaka előtt tett ígéreteit. Orbánnak idáig nem kellett kihajítania a populista sületlenségeit, amelyeket – őszintén reméljük – ő sem gondol komolyan.  

Orbán országgyűlési magyar hangja, Navracsics Tibor momentán azt mondja a Magyar Hírlapban: „az elmúlt fél évben bebizonyosodott, hogy a kormány nem képes kezelni a válságot, a gazdaság továbbra is zuhanórepülésben van, de a jelenlegi helyzetért nem vállalják a felelősséget. Júniusra már a tizenöt évvel ezelőtti rekordokat dönt az ország az államadósságban, amely átlépte a GDP nyolcvan százalékát, a munkanélküliség folyamatosan nő. A recesszió mértéke a kilencvenes évek elejét idézi, csakhogy akkoriban gazdasági szerkezetváltás közben álltunk (...). Ezeket a lehangoló adatokat nem a válság okozta, csupán mindenki számára nyilvánvalóvá tette.” Nagyrészt igaza van. Csak abban nincs, hogy szerinte „2006 nyarán az első Gyurcsány-csomag, a rossz struktúrájú megszorítás vezetett oda, hogy zuhannak a lakosság életkörülményét (sic!), valamint a gazdasági és a szociális adatokat jelző mutatók is. Erre még egy lapáttal rátett, hogy ebben a fél évben minden eddiginél több megszorítást vezettek be. Példaként említette erre az ingatlanadót, a gyes, a gyed megkurtítását, a tizenharmadik havi nyugdíj és közalkalmazotti fizetés elvételét.” Hiszen – könyörgöm – hol volnának a reálgazdasági mutatóink, ha a fenti kiadások is terhelnék a büdzsét? Hogyan lesz itt 2010 után gazdaságélénkülés, ha ezeket egy Fidesz-kormány visszaállítja? Ha meg nem állítja vissza, akkor mire jó ez a szöveg?

Némiképp groteszk, hogy az ember abban reménykedik, Navracsics hazudik. Hogy nem bolondult meg, nem hiszi el saját agitpropját. Ő is tudja, hogy az egész reménytelen ostobaság, de mondja, mert belpolitikailag fut a pénze után. Bár ki tudja? Ismerve a Fidesz nyelvpolitikai játékait, lehet, hogy a nemzetellenes „rossz struktúrájú megszorítás” után jön a nemzetbarát „jó struktúrájú megszorítás”. Visszaáll a családtámogatás, közbér, de százezer közalkalmazott lapáton, ezer önkormányzat felszámolva. Cikkszerző egyik után sem sír majd, de a Fidesz-szavazók némelyike talán igen. Sebaj, majd hallgathatjuk a felcsúti beszédet is.